Kempelen Farkas eredetileg csak két napig akart Pozsonyban maradni, de a sors könyvében más volt megírva. A harmadik napon részt vett azon a díszvacsorán, amelyet tiszteletére rendeztek a város legelőkelőbb vendéglőjében.
Nyilván véletlenség volt, hogy a vikárius özvegye mellett ült az asztalnál. Alig figyelt a társalgásra, a szép özvegy annyira lekötötte minden figyelmét. Perczel Erzsébet – így hívták az asszonyt lány korában – ragyogó szépség volt. Éjfekete haja jól illett fehér bőréhez és büszke, karcsú nyakához.
– Imádandó teremtés – állapította meg Kempelen, már az első pillanatban.
– Mióta özvegy? – kérdezte, hogy szóljon valamit.
– Már másfél éve, hogy eltemettem az uramat.
– És nincs senkije? – kérdezte volna legszívesebben a férfi, de e helyett inkább így szólt: – Ha nem voln
