Az óra elütötte a tizenegyet. Kempelen egy hosszúkás asztalnál ült és különféle gépalkatrészeket illesztett össze. A szoba homályos sarkaiból drótok futottak össze az asztalon. A drótok időnként megzörrentek és ilyenkor a gép fémteste is megremegett.
Olyan volt, mint egy csillogó óriási pók, melynek túlzottan vékony lábai elvesznek a sötétben. Szikrák pattogtak és egy-egy pillanatra megvilágították Kempelen Farkas sápadt arcát.
– Tanácsos úr.
– Mi az, Antal? – kérdezte Kempelen, anélkül, hogy visszafordult volna, és erőteljesen megnyomta az asztalra szerelt fújtatót. Kísértetiesen vékony hangok hallatszottak valahonnan a gép belsejéből.
– Emberi beszéd – mondta az öreg komornyik ijedten.
Kempelen mosolygott.
– Mindenesetre hasonlít hozzá. De mit akartál mondani az előbb?
– Mi legyen
