A Piazza di Spagnán álló ház második emeletének két szobája kicsi, szűkös, magas mennyezetű, és – egy-egy tompán világító lámpát leszámítva, amiket mintha szellemek gyújtottak volna más szellemek fogadására – igencsak sötét. Az ágyam a kisebbik szobában van, abban, amelyik a Piazzára néz, igaz, ezen az estén nem sok minden szüremlik be a magas ablakból: csupán az árnyékgyűrött sötétség és Bernini láthatatlan szökőkútjának szüntelen csobogása.
Minden órában megkondulnak Santa Trinità dei Monti harangjai az ikertornyok egyikében. A templom a sötétben kuporog a kinti lépcső tetejénél, akár egy kövér, rőt macska, és ahányszor csak meghallom a hajnali órákban a kurta harangozást, szellemkezeket látok, amint a harangok köteleit húzzák. Vagy rothadó kezeket és harangok szellemköteleit; nem is tu
