Hyperion bukása (felújított változat)

KETTŐ

Minden konfliktusokkal és veszélyekkel terhelt korszak ki szokott termelni egy csakis arra a korszakra termett vezetőt, egy politikai óriást, aki nélkül utólag visszatekintve, amikor megíratik a története, elképzelhetetlen az a bizonyos időszak. Meina Gladstone pontosan ilyen vezetője volt végnapjainknak, noha akkor még álmában sem gondolta volna senki, hogy végül nem marad más, aki megírja Gladstone és korának igaz történetét, csak én.

Gladstone-t olyan gyakran hasonlították Abraham Lincoln jól ismert alakjához, hogy amikor végre bevezettek hozzá aznap este az armada estélyén, félig-meddig meglepődtem, hogy nem fekete szalonkabátban és cilinderben fogadott. A szenátus vezérigazgatója és a százharmincmilliárd embert szolgáló kormány elnöke szürke puha gyapjúkosztümöt, nadrágot és tunikát viselt, amelynek szegélyét és kézelőjét egészen halvány vörös zsinór díszítette. Nem úgy nézett ki, mint Abraham Lincoln… és nem is úgy, mint Alvarez-Temp, az ókor második olyan hőse, akit a leggyakrabban emlegetett fel a sajtó a hasonmásaként. Arra gondoltam, úgy néz ki, mint egy idős hölgy.

Meina Gladstone magas volt, és vékony, ám arckifejezése inkább egy sasra, sem pedig Lincolnra emlékeztetett horgas orrával, éles járomcsontjával, széles, érzéki szájával és vékony ajkaival, valamint tépetten levágott ősz hajával, ami tényleges tollazatra hasonlított. Ám véleményem szerint Meina Gladstone megjelenésének legemlékezetesebb részlete a szeme volt: a nagy, barna, végtelenül szomorú szempár.

Nem voltunk egyedül. Egy hosszú, diszkréten megvilágított szobába vezettek, amit fából épült, sok száz nyomtatott könyvet tartó polcok szegélyeztek. Egy ablakot szimuláló hosszúkás holoképernyőből a kertekre nyílt kilátás. A szobában megbeszélés folyt, amit éppen érkezésemkor rekesztettek be, és egy tucatnyi férfi és nő állt vagy ült hevenyészett félkörben, Gladstone asztalával a karéjban. A vezérigazgató testsúlyát a bútoron nyugtatva, karba font kézzel lezserül az asztalának támaszkodott. Felpillantott, ahogy beléptem.

– M. Severn?

– Igen.

– Köszönöm, hogy eljött. – Hangja ismerős volt a Mindenségben folytatott ezernyi vitából; a kortól érdesebben csengett, de hangszíne most is selymes volt, akár egy márkás ital. Híres volt az akcentusáról – a hajszálpontos szintaxist a Hidzsra előtti angol már-már elfeledett hanglejtésével vegyítette, amit a jelek szerint most már csak szülőföldje, a Patawpha deltavidékén beszéltek. – Uraim és hölgyeim, hadd mutassam be M. Joseph Severnt!

A társaságból többen biccentettek – szemlátomást fogalmuk sem volt, mit keresek itt. Gladstone nem mutatta be a többieket, ám az adatszférával érintkezve megtudtam, ki kicsoda: három kormánytag, köztük a védelmi miniszter; a HAD két vezérkari főnöke; Gladstone két titkára; négy szenátor, köztük a befolyásos Kolcsev szenátor; valamint egy Albedo néven ismert InforMag-tanácsos hologramja.

– M. Severnt azért hívtuk meg ide, hogy egy művész szemszögével járuljon hozzá a megbeszélésekhez – magyarázta Gladstone vezérigazgató.

Morpurgo HAD gyalogsági tábornok felhorkantott.

– Egy művész szemszögével? Minden tisztelettel, vezérigazgató asszony, de mi az ördögöt akar ez jelenteni?

Gladstone elmosolyodott. Ahelyett, hogy válaszolt volna a tábornoknak, visszafordult hozzám.

– Mit gondol az armada átvonulásáról, M. Severn?

– Szép – feleltem.

Morpurgo ismét nemtetszésének adott hangot.

– Szép? Az űrbéli tűzerők legnagyobb szabású csapatösszevonásának lehet szemtanúja a galaxis történetében, és annyit mond rá: szép? – Egy másik katona felé fordult, és a fejét csóválta.

Gladstone mosolya meg sem rezdült.

– És a háborúról? – kérdezte tőlem. – Van arról valami véleménye, hogy megkíséreljük megmenteni a Hyperiont a Számkivetett barbároktól?

– Ostobaság – válaszoltam.

A teremben síri csend támadt. A Mindenség épp aktuális valós idejű közvélemény-kutatásai szerint Gladstone döntése, mely szerint a küzdelmet választotta a Hyperion gyarmatbolygó feladása helyett, 98 százalékos támogatást élvezett. Gladstone politikusi jövője a konfliktus pozitív végkimenetelétől függött. A teremben lévő emberek kulcsszerepet játszottak az irányelvek megfogalmazásában, az invázió melletti döntés meghozatalában és a logisztikai teendők kivitelezésében. Hosszúra nyúlt a csend.

– Miért ostobaság? – kérdezte halkan Gladstone.

Legyintettem a jobb kezemmel.

– A Hegemónia a hétszáz évvel ezelőtti megalapítása óta nem háborúzott – feleltem. – Botorság ily módon próbára tenni az alapszintű stabilitását.

– Még hogy nem háborúzott! – kiáltotta Morpurgo tábornok. Hatalmas kezével megszorította a térdét. – Mi a fészkes fenének nevezi akkor a Glennon-Height-felkelést?

– Felkelésnek – feleltem. – Lázadásnak. Rendőri fellépésnek.

Kolcsev szenátor kivillantotta fogsorát, de mosolyában nyoma sem volt jókedvnek. A Lususról származott, és izomzata szinte átvette a férfi helyét.

– A flotta bevetése – mondta –, félmillió halálos áldozat, a HAD két hadosztálya több mint egy évig állóháborúban. Ezt nevezem én rendőri fellépésnek, fiam!

Nem reagáltam semmit.

Leigh Hunt, egy idősebb, tüdőbajos kinézetű férfi, akiről úgy tartották, hogy Gladstone legbizalmasabb tanácsadója, megköszörülte a torkát.

– Pedig érdekes, amit M. Severn mond. Miben látja különbözőnek ezt a… öhm… konfliktust és a Glennon-Height-háborút, uram?

– Glennon-Height a HAD hajdani tisztje volt – válaszoltam, bár tisztában voltam vele, hogy ezzel nem mondok újat. – A Számkivetettekről évszázadok óta nem tudjuk, hányan vannak. A lázadók seregéről pontos információkkal rendelkeztünk, könnyen fel lehetett becsülni az ütőerejüket; a Számkivetett-rajok a Hidzsra óta a Hálón kívül élnek. Glennon-Height a Protektorátuson belül maradt, és olyan bolygókat fosztogatott, amelyek a Hálótól csupán két hónapos időcsúszásra voltak; a Hyperiont három év választja el a Parvatitól, a Háló legközelebbi állomáshelyétől.

– Azt hiszi, mindezt nem gondoltuk végig? – kérdezte Morpurgo tábornok. – Na és a bressiai csata? Ott már megütköztünk a Számkivetettekkel. Az nem… felkelés volt.

– Csendet, ha kérhetném – szólalt meg Leigh Hunt. – Folytassa, M. Severn!

Megint vállat vontam.

– A fő különbség, hogy ezúttal a Hyperionnal van dolgunk – mondtam.

Richeau szenátor, az egyik nő a jelenlévők közül úgy bólintott, mintha teljes egészében kifejtettem volna a véleményem.

– Fél a Shrike-tól – mondta. – Ön a Végső Engesztelés Egyházának híve?

– Nem – feleltem. – Nem tartozom a Shrike-szektához.

– Akkor meg micsoda maga? – követelt választ Morpurgo.

– Művész – hazudtam.

Leigh Hunt mosolyogva Gladstone-hoz fordult.

– Belátom, szükségünk volt erre a kijózanító nézőpontra, vezérigazgató asszony – mondta az ablak és a még mindig tapsoló tömeg holofelvételei felé intve –, ám noha művész barátunk szükséges kérdéseket vetett fel, már alaposan megvizsgáltuk és mérlegeltük az összeset.

Kolcsev szenátor a torkát köszörülte.

– Nem szívesen hozok fel olyasmit, ami ugyan nyilvánvaló, de úgy tűnik, mind igyekszünk tudomást sem venni róla, viszont… átesett ez az… úriember… a biztonsági ellenőrzésen, ami ahhoz kell, hogy részt vehessen egy effajta ülésen?

Gladstone bólintott, és ott bujkált a szája sarkában a mosoly, amit annyi karikaturista próbált már megragadni.

– M. Severn a Művészeti Minisztérium megbízásából érkezett, hogy egy rajzokból álló sorozatot készítsen rólam a következő napokban vagy hetekben. Ha jól tudom, az az elképzelés, hogy ezek a rajzok történelmi jelentőségűek lesznek, és egy későbbi hivatalos portré alapjául szolgálhatnak. Mindenesetre M. Severn T-szintű arany biztonsági fokozatot kapott, és nyíltan beszélhetünk előtte. Emellett értékelem a szókimondását is. Érkezése talán azt hivatott sugallni, hogy a megbeszélésünk a végére ért. Holnap reggel 8:00-kor találkozunk a válságteremben, közvetlen mielőtt a flotta átlépne a Hyperion térségébe.

A jelenlévők ennek hallatán azonnal szétszéledtek. Morpurgo tábornok távozás közben rám mordult. Kolcsev némileg kíváncsian megbámult, ahogy elhaladt mellettem. Albedo tanácsos egész egyszerűen eltűnt a semmibe. Gladstone-on és rajtam kívül csak Leigh Hunt maradt a teremben. A férfi kényelembe helyezte magát: átvetette az egyik lábát a felbecsülhetetlen értékű, Hidzsra előtti fotel karfáján, amiben ült.

– Foglaljon helyet! – intett Hunt.

A vezérigazgatóra lestem. Mostanra elhelyezkedett hatalmas íróasztala mögött, és bólintott. Leültem Morpurgo tábornok egyenes háttámlájú székére.

– Tényleg úgy véli, hogy a Hyperion megvédése ostobaság? – szólalt meg Gladstone.

– Igen.

Gladstone piramist formált ujjaiból, és hozzáérintette az alsó ajkához. A háta mögötti ablakból rálátásom nyílt a némán zsibongva tovább folyó armadaünneplő estélyre.

– Ha még abban reménykedik, hogy újra egyesülhet a… hm… hasonmásával – mondta –, akkor önnek is az állna érdekében, hogy végrehajtsuk a hyperioni hadjáratot.

Nem válaszoltam semmit. Az ablakból eltolódott a kilátás a fúziós csóvák fényében úszó éjszakai égbolt felé.

– Magával hozta a rajzeszközeit? – kérdezte Gladstone.

Elővettem a ceruzát és a kis rajzfüzetet, amiről azt mondtam Diana Philomelnek, hogy nincs nálam.

– Rajzoljon, amíg beszélgetünk! – kérte Meina Gladstone.

Nekiálltam leskiccelni, nagy vonalakban felvázolni ellazult, szinte görnyedt testtartását, aztán az arcvonásain kezdtem dolgozni. A szemei nagyon izgattak.

Tudat alatt éreztem, hogy Leigh Hunt meredten bámul.

– Joseph Severn – mondta. – Érdekes névválasztás.

Gyors, erőteljes vonalakkal érzékeltettem Gladstone magas homlokát és hangsúlyos orrát.

– Tudja, miért olyan bizalmatlanok az emberek a kibridekkel? – kérdezte Hunt.

– Igen – feleltem. – Frankenstein szörnyetegének szindrómája. Rettegnek minden olyan emberszabásútól, ami nem teljesen emberi. Felteszem, ez a valódi oka, hogy betiltották az androidokat.

– Aha – értett egyet Hunt. – De a kibridek teljesen emberiek, nem?

– Genetikailag azok – mondtam. Azon kaptam magam, hogy az anyámra gondolok: visszaemlékszem, hányszor olvastam fel neki a betegsége alatt. Öcsémre, Tomra gondoltam. – Viszont egyúttal a Mag részét is képezik, ezáltal pedig vonatkozik rájuk a „nem teljesen emberi” definíciója.

– Ön is része a Magnak? – kérdezte Meina Gladstone, szembefordulva velem. Új vázlatba fogtam.

– Nem igazán – válaszoltam. – Szabadon közlekedhetek azokban a régiókban, ahová beengednek, de inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki rákapcsolódik az adatszférára, szemben egy valódi Mag-személyiség képességeivel. – Arca izgalmasabb volt háromnegyedes profilból, szeme azonban erősebb hatást keltett, ha pont szemben állt. A szeme sarkából szétágazó ráncok szövevényét vettem kezelésbe. Meina Gladstone láthatóan soha nem vett igénybe Poulsen-kezeléseket.

– Ha el lehetne titkolni dolgokat a Mag elől – mondta Gladstone –, oktalanság volna hagyni, hogy szabad bejárása legyen a kormány tanácskozásaira. Így viszont… – Az ölébe ejtette a kezét, és felállt. Lapoztam.

– Az a helyzet – folytatta Gladstone –, hogy olyan információk birtokában van, amelyekre igényt tartok. Igaz, hogy képes olvasni a hasonmása, az első visszanyert személyiség gondolataiban?

– Nem – feleltem. Nehéz volt hűen visszaadni a szája csücskében lévő ráncok és izmok bonyolult összjátékát. Vázlatosan megpróbáltam, majd áttértem a markáns állra, és beárnyékoltam az alsó ajka alatti területet.

Hunt összevonta a szemöldökét, és a vezérigazgatóra pislantott. M. Gladstone újfent egymásnak támasztotta az ujjbegyeit.

– Magyarázza meg! – mondta.

Felpillantottam a rajzról.

– Álmodom – válaszoltam. – Az álmaim témái egybevágni látszanak az előző Keats-személyiség implantját hordozó illető körül zajló eseményekkel.

– Egy bizonyos Brawne Lamia nevű nőre gondol – mondta Leigh Hunt.

– Igen.

Gladstone bólintott.

– Szóval, az eredeti Keats-személyiség, akiről mindenki úgy tudta, hogy meggyilkolták a Lususon, életben van?

Haboztam.

– A személyiség… ő… még öntudatánál van – mondtam. – Tudják, hogy az elsődleges személyiségszubsztrátumot valaki, feltehetően maga a kibrid, kiemelte a Magból, és beültette egy Schrön-hurkot tartalmazó biosöntbe, amit M. Lamia hordoz.

– Igen, igen – vágott közbe Leigh Hunt. – De tény, hogy kapcsolatban áll a Keats-személyiséggel, illetve rajta keresztül a zarándokokkal is.

Gyors, sötét vonalakkal hátteret vittem fel a papírra, hogy mélységet adjak Gladstone skiccének.

– Nem állok vele tényleges kapcsolatban – magyaráztam. – Álmokat álmodom a Hyperionról, amelyekről a fénysürgönykapcsolatuk megerősítette, hogy valós idejű eseményekkel esnek egybe. Nem tudok kommunikálni a passzív Keats-személyiséggel, sem a gazdatestével vagy a többi zarándokkal.

Gladstone vezérigazgató meglepetten pislogott.

– Honnan tud a fénysürgönykapcsolatról?

– A Konzul beszélt a többi zarándoknak arról, hogy a komlogja üzeneteket képes továbbítani a hajóján lévő fénysürgönyadón keresztül. Közvetlenül azelőtt mondta el nekik, hogy leereszkedtek a völgybe.

Gladstone hangszínéből hallani lehetett, hogy mielőtt politikai pályára lépett volna, évekig ügyvédként praktizált.

– És hogyan reagáltak a többiek a Konzul meglepő kijelentésére?

Visszatettem a zsebembe a ceruzát.

– Tudták, hogy kém férkőzött közéjük – válaszoltam. – Ön mondta el mindegyiküknek.

Gladstone vetett egy pillantást a tanácsadójára. Hunt arckifejezéséből semmit nem lehetett kiolvasni.

– Ha összeköttetésben áll velük – szólalt meg Gladstone –, biztos tudja, hogy nem érkezett újabb üzenet, amióta elhagyták a Kronosz-erődöt, hogy levonuljanak az Időkriptákhoz.

Megráztam a fejem.

– A tegnap esti álom akkor ért véget, amikor a völgy közelébe értek.

Meina Gladstone felállt, az ablakhoz vonult, és felemelte a kezét, mire a kép elsötétedett.

– Vagyis nem tudja, hogy életben van-e még bármelyikük is?

– Nem.

– Hogy álltak, amikor utoljára… álmodott róluk?

Hunt minden eddiginél feszültebben figyelt. Meina Gladstone a sötét képernyőt bámulta, háttal mindkettőnknek.

– Mindegyik zarándok életben volt – feleltem –, Het Masteen, a Fa Igaz Hangja esetleges kivételével.

– Meghalt? – kérdezte Hunt.

– Két nappal korábban eltűnt a szélvagonról a Fűtenger felett, mindössze órákkal azután, hogy a Számkivetett-felderítők megsemmisítették az Yggdrasill bárkafát. Ám nem sokkal azelőtt, hogy a zarándokok leereszkedtek volna a Kronosz-erődből, észrevettek egy csuhába burkolózó figurát, amint a sivatagon átkelve a Kripták felé halad.

– Het Masteen? – kérdezte Gladstone.

Széttártam a kezem.

– Szerintük ő volt. Nem voltak biztosak benne.

– Meséljen a többiekről! – nógatott a vezérigazgató.

Nagy levegőt vettem. Az álmokból tudtam, hogy Gladstone legalább két zarándokot ismert a Shrike-hoz igyekvő utolsó csoportból; Brawne Lamia apja együtt dolgozott vele szenátorként, a Hegemóniai Konzul pedig Gladstone személyes képviselőjeként tárgyalt titokban a Számkivetettekkel.

– Hoyt atya komoly kínokat áll ki – mondtam. – Elmesélte a keresztségről szóló történetet. A Konzul felfedezte, hogy Hoyt is visel egyet… sőt kettőt, Duré atyáét és a sajátját.

– Szóval még mindig hordozza a feltámadásparazitát – bólintott Gladstone.

– Igen.

– És egyre nagyobb terhet jelent neki, ahogy a Shrike barlangjához közeledik?

– Úgy hiszem – feleltem.

– Folytassa!

– A költő, Silenus az idő nagy részében részeg volt. Meggyőződése, hogy befejezetlen költeménye előre megjósolta és meghatározza az események alakulását.

– A Hyperionon? – kérdezte még mindig háttal Gladstone.

– Mindenhol.

Hunt az elnökre pillantott, aztán megint rám.

– Silenus megőrült? – kérdezte.

Álltam a pillantását, de nem válaszoltam semmit. Igazából magam sem tudtam.

– Folytassa! – mondta újra Gladstone.

– Kassad ezredes továbbra is megszállottan keresi a Moneta nevű nőt, és ugyanilyen megszállottan akar végezni a Shrike-kal. Tisztában van vele, hogy a kettő talán egy és ugyanaz.

– Fel van fegyverezve? – Gladstone hangja nagyon puhán szólt.

– Igen.

– Folytassa!

– Sol Weintraub, a tudós a Barnard Világáról azt reméli, hogy beléphet a Szfinxnek nevezett Kriptába, amikor…

– Bocsásson meg – szólt közbe Gladstone –, de még vele van a lánya?

– Igen.

– És hány éves most Rachel?

– Ötnapos, ha nem tévedek. – Lehunytam a szemem, hogy részletesebben is felidézzem az előző éjszakai álmot. – Igen, ötnapos.

– És továbbra is visszafelé öregszik az időben?

– Igen.

– Folytassa, M. Severn! Meséljen, kérem, Brawne Lamiáról és a Konzulról!

– M. Lamia a korábbi ügyfele… és szeretője kívánságának tesz eleget – mondtam. – A Keats-személyiség feltétlenül szükségesnek ítélte, hogy szembenézzen a Shrike-kal. Most M. Lamia teszi meg helyette.

– M. Severn – szólalt meg Leigh Hunt –, úgy beszél „a Keats-személyiségről”, mintha semmi köze vagy kapcsolata nem lenne az ön…

– Később, Leigh, ha kérhetem – fojtotta belé a szót Meina Gladstone. Felém fordult. – Engem a Konzul érdekelne. Rákerült a sor? Elmondta, miért vállalkozott a zarándoklatra?

– Igen – válaszoltam.

Gladstone és Hunt várt.

– A Konzul mesélt nekik a nagyanyjáról – mondtam. – A Siri nevű nőről, aki több mint fél évszázaddal ezelőtt kirobbantotta a felkelést a Maui-Covenanton. Mesélt nekik a saját családja haláláról a bressiai ostrom idején, és felfedte a Számkivetettekkel folytatott titkos találkáit.

– Ez minden? – kérdezte Gladstone. Barna szemei szinte izzottak.

– Nem – feleltem. – A Konzul azt is elmondta nekik, hogy ő indította be azt a Számkivetett-szerkezetet, ami felgyorsította az Időkripták megnyílását.

Hunt kihúzta magát, lába lecsúszott a karfáról. Gladstone láthatóan mély levegőt vett.

– Ez minden?

– Igen.

– Hogy reagáltak a többiek erre a napvilágot látott… árulásra? – érdeklődött.

Ez megakasztott egy pillanatra; megpróbáltam lineárisabban elrendezni az álomképeket, mint ahogy az emlékeimben éltek.

– Néhányan felháborodtak – mondtam. – De jelen pillanatban egyikük sem érez tűzön-vízen át tartó hűséget a Hegemónia iránt. Úgy döntöttek, továbbmennek. Azt hiszem, mindegyik zarándok úgy érzi, hogy büntetésüket a Shrike fogja kimérni rájuk, nem pedig emberi hatalom.

Hunt rácsapott az öklével a fotel karfájára.

– Ha a Konzul itt lenne – csattant fel –, hamar rájönne, mekkorát téved.

– Csendet, Leigh! – Gladstone visszament az asztalához, és elrendezgetett néhány papírt. A kommjelzők egytől egyig türelmetlenül villogtak. Megdöbbentett, hogy egy ilyen időszakban ennyi időt tud szakítani rá, hogy velem beszéljen. – Köszönöm, M. Severn. Azt szeretném, ha velünk tartana az elkövetkező néhány napban. Valaki megmutatja majd a lakosztályát a Kormányzati Palota lakószárnyában.

Felálltam.

– Hazamegyek az Esperance-re a holmimért – mondtam.

– Nem szükséges – felelte Gladstone. – Már azelőtt idehozták, hogy lelépett volna a terminexplatformról. Leigh kikíséri.

Bólintottam, és követtem a magasabb férfit az ajtó felé.

– Ó és M. Severn…! – szólt utánam Meina Gladstone.

– Igen?

A vezérigazgató elmosolyodott.

– Tényleg hálás vagyok a korábbi szókimondásáért – mondta. – Mostantól azonban vegyük úgy, hogy ön egy udvari rajzoló, és csakis egy udvari rajzoló: nincs véleménye, a háttérbe húzódik, és nem nyitja ki a száját. Érthető?

– Érthető, vezérigazgató asszony – biztosítottam.

Gladstone biccentett, és figyelmét már a telefon villogó fényei kötötték le.

– Remek. Kérem, hozza el a rajzfüzetét a válságteremben 8:00-kor tartandó megbeszélésre.

Egy biztonsági őr fogadott minket az előcsarnokban, és a folyosók és ellenőrző pontok labirintusa felé kezdett terelni. Hunt utánakiáltott, hogy álljunk meg, és sietve, kopogó léptekkel átvágott a széles csarnok mozaikpadlóján. Megérintette a karomat.

– Nehogy azt higgye – közölte –, hogy nem tudjuk… hogy a vezérigazgató asszony nem tudja… ki maga, mi maga, és kiket képvisel!

A szemébe néztem, és higgadtan kiszabadítottam a karom.

– Az jó – mondtam –, mert pillanatnyilag elég nagy bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy nekem fogalmam sincs róla.