Hyperion bukása (felújított változat)

HÁROM-1

Hat felnőtt és egy csecsemő egy barátságtalan vidéken. Tábortüzük gyufaláng a leszálló sötétség előtt. Felettük és mögöttük a völgy dűlői falakként emelkednek, míg nem messze, a völgy feketeségének leple alatt a Kripták hatalmas tömegei mintha közelebb kúsztak volna, akárha egy vízözön előtti kor gyíkszerű élőlényei volnának.

Brawne Lamia fáradt, mindene fáj, és nagyon ingerlékeny. Sol Weintraub kisbabájának sírása az idegeire megy. Tudja, hogy a többiek is kimerültek; senki sem aludt néhány óránál többet az elmúlt három éjszaka során, és az imént véget ért nap feszültségtől és feloldatlan rettegéstől volt terhes. Rárakja az utolsó fát a tűzre.

– Nincs több, ez volt az utolsó – ripakodik rá Martin Silenus. A tűz alulról világítja meg a költő szatírvonásait.

– Én is tudom – mondja Brawne Lamia, aki túl fáradt ahhoz, hogy haragot vagy más indulatot csempésszen a hangjába. A tűzifa a hosszú évek zarándokcsoportjai által felhalmozott készletből való. Három kis sátrukat azon a táborhelyen verték fel, amit a hagyomány szerint a zarándokok utolsó éjszakájukon használtak, mielőtt a Shrike színe elé járultak volna. A Szfinx nevű Időkripta közelében táboroztak le, és egy fekete sáv – talán egy szárny? – kitakarja az ég egy részét.

– Majd világítunk a lámpással, ha kialszik – közli a Konzul. A diplomata még a többieknél is elcsigázottabbnak látszik. A táncoló fény vörösre festi szomorú arcát. A mai nap tiszteletére teljes diplomáciai díszbe öltözött, ám mostanra a köpönyeg és a háromszögletű kalap ugyanolyan piszkos és kókadt, mint a Konzul maga.

Kassad ezredes visszatér a tűzhöz, és felcsapja az éjszakai vizort a sisakja tetejére. Kassad teljes harci páncélt visel, és a bekapcsolt polimerálca miatt csak az arca látszik két méterrel a föld fölött lebegve.

– Sehol semmi – újságolja. – Nincs mozgás. Nincsenek hőjelek. A szélen kívül nem hallani semmit. – Kassad egy sziklának támasztja a HAD többfunkciós gépkarabélyt, és leül a többiek mellé; külső páncélzatának szálai deaktiválódnak, ám így, matt feketévé válva sem látni belőle sokkal többet.

– Gondolják, hogy a Shrike eljön ma este? – kérdi Hoyt atya. A pap fekete köpenyébe burkolózik, és legalább annyira eggyé válik az éjszakával, mint Kassad ezredes. A sovány férfi hangjában feszültség bujkál.

Kassad előrehajol, és felpiszkálja a tüzet a marsallbotjával.

– Nem lehet megmondani. A biztonság kedvéért fennmaradok őrködni.

Hirtelen mind a hatan felkapják a fejüket, ahogy a csillagokkal teli égbolton színek villódznak fel: narancssárga és vörös szirmok nyílnak ki némán, fényárba borítva a csillagos eget.

– Az utóbbi néhány órában már nemigen volt részünk ilyesmiben – jegyzi meg a csecsemőt ringató Sol Weintraub. Rachel abbahagyta a sírást, és most megpróbál belecsimpaszkodni az édesapja rövid szakállába. Weintraub csókot nyom apró kezecskéjére.

– Megint a Hegemónia védelmét kóstolgatják – állapítja meg Kassad. Szikrák csapnak fel a felpiszkált tűzből, parázs száll az ég felé, mintha csatlakozni vágyna az ottani, élénkebb lángokhoz.

– Ki győzött? – kérdi Lamia a néma űrcsatára célozva, amely egész előző éjjel és a nap nagy részében vadul villódzott az égen.

– Ki a faszt érdekel? – vágja rá Martin Silenus. Végignézi bundája összes zsebét, mint aki arra számít, hogy teli üveget talál valamelyikben. Nem talál. – Ki a faszt érdekel – motyogja el újra.

– Engem – feleli fáradtan a Konzul. – Ha a Számkivetetteknek sikerül áttörni, lehet, hogy elpusztítják a Hyperiont, mielőtt még megtalálnánk a Shrike-ot.

Silenus gúnyosan felnevet.

– Ó, az lenne csak borzasztó, nem igaz? Halálunkat lelni, mielőtt meglelnénk a halált? Ha nem a menetrend szerint gyilkolnának meg? Ha gyors, fájdalommentes halált halnánk ahelyett, hogy a Shrike tüskéjén vonaglanánk az idők végezetéig? Ó, mily rettentő gondolat!

– Pofa be! – szól rá Brawne Lamia, és hangjában ezúttal sincs nyoma érzelemnek, ám fenyegetésnek annál inkább. A Konzulra pillant. – Szóval, hol van a Shrike? Miért nem találtunk még rá?

A diplomata a tűzbe bámul.

– Nem tudom. Honnan kellene tudnom?

– Talán eltűnt – veti fel Hoyt atya. – Talán az antientropikus mezők összeomlasztásával örökre kiszabadította. Talán már más tájakat sanyargat.

A Konzul a fejét rázza, és nem mond semmit.

– Nem – feleli Sol Weintraub. A csecsemő a vállán alszik. – Itt lesz. Érzem.

– Én is – bólint Brawne Lamia. – Várja az alkalmat. – Magával hozott néhány fejadagot a csomagjából, most pedig lehúzza róluk a melegítőfüleket, és körbekínálja a fejadagokat.

– Tudom én, hogy a csalódást okozó végkifejletektől forog a világ – mondja Silenus –, de ez kurvára nevetséges. Kirittyentettük magunkat, erre nincs hol meghalnunk.

Brawne Lamia sötét pillantást vet rá, de nem szól semmit, és egy ideig csendben falatoznak. A lángok kialszanak az égen, és visszatérnek a sűrűn elhintett csillagok, de a parázs továbbra is felfelé szálldos, mintha menekülőre fogná.

Brawne Lamia kétszeres áttételű gondolatainak álomködös kuszaságába gabalyodva megpróbálok rendet rakni az utolsó, életükről szóló álmom óta történtekben.

A zarándokok hajnal előtt ereszkedtek le a völgybe énekelve; árnyékuk, amit az egymilliárd kilométerrel felettük zajló csata fényei vetettek, megelőzte őket. Az egész napot az Időkripták átfésülésével töltötték. Arra számítottak, hogy bármelyik percben meghalnak. Néhány óra elteltével, ahogy felkelt a nap, és a sivatagi hideg forrósággá hevült, félelmük és diadalmámoruk alábbhagyott.

A hosszú nap csendesen telt, csak a homok csikorgott, néha felharsant egy kiáltás, és a szél fütyült folyamatosan, alig hallhatóan a sziklák és a Kripták között. Kassad és a Konzul egyaránt hozott egy műszert, ami felmérte az antientropikus mezők erősségét, de Lamia vette észre elsőként, hogy nem lesz rájuk szükség, mert az időáramlatok hullámait szűnni nem akaró déjà vu érzéssel súlyosbított enyhe hányinger formájában érezni is lehetett.

A völgy szájához a Szfinx állt a legközelebb; utána jött a Jáde-kripta, aminek csak hajnali és szürkületi fényben váltak áttetszővé a falai; azután – kevesebb mint száz méterrel beljebb – az Obeliszk nevet viselő Kripta magasodott; ezt követően a zarándokösvény a kiszélesedő folyóágy mentén felvitt a legnagyobb Kriptához mind közül, a központi helyet elfoglaló Kristálymonolithoz, amelynek formátlan felszínén nem látszott nyílás, lapos teteje pedig egy szinten húzódott a völgyet övező hegyek tetejével; majd következett a három Barlangkripta: bejárataikat csak azért lehetett észrevenni, mert kitaposott ösvények vezettek hozzájuk; és végezetül – közel egy kilométerre a völgyben – az úgynevezett Shrike Palota gubbasztott, amely hegyes kiszögelléseivel és kiálló csúcsaival a völgyet állítólag kísértő teremtmény tüskéire emlékeztetett.

Egész nap egyik Kriptától vonultak át a másikhoz, egyikük sem kóborolt el a csoporttól, és mindig megálltak, mielőtt beléptek volna azokba a műemlékekbe, ahová bebocsátást nyertek. Sol Weintraubot megrohanták az érzelmek, amikor meglátta a Szfinxet, és bement az épületbe, ugyanabba a Kriptába, ahol a lánya huszonhat évvel korábban megfertőződött a Merlin-kórral. Az egyetemi kutatócsapat műszerei még most is ott álltak háromlábú állványaikon a Kripta előtt, bár egyikük sem tudta megállapítani, hogy működnek-e még, ellátják-e ellenőrző feladatukat. A Szfinx folyosói olyan szűkek és labirintusszerűek voltak, amilyennek Rachel komlogbejegyzései lefestették őket; a különböző kutatócsoportok által hátrahagyott parázsgömbök és villanykörték most sötéten, kiégve lógtak füzéreiken. Elemlámpákkal és Kassad éjjellátó vizorjával járták végig a helyet. Nyomát sem találták annak a teremnek, ahol Rachel tartózkodott, amikor a falak összezárultak körülötte, és elkapta a betegséget. Az egykor erőteljes időáramlatoknak már csak csökevényes nyomai maradtak. A Shrike sehol.

Néhány pillanatig mindegyik Kripta rettegést, reményteli, rettenetes várakozást váltott ki, hogy aztán a következő egynéhány órában felváltsa egyfajta kiüresedett érzés, ahogy sorra feltárultak előttük a poros, üres szobák, mint tették ezt az elmúlt évszázadok turistái és zarándokai előtt is.

Végül aztán csalódottan és kimerülten zárták a napot, amikor a keleti hegyek árnyai eltakarták a Kriptákat és a völgyet, mintha leengedték volna a függönyt egy sikertelen színdarab végén. A nappali forróság elenyészett, és egykettőre visszatért a sivatagi fagy a hó és a húsz kilométerre délnyugatra húzódó Kantár-hegység bérceinek illatát hordozó szél hátán lovagolva. Kassad javaslatára tábort vertek. A Konzul odavezette őket a területre, ahol a zarándokok tradicionálisan az utolsó éjszakájukat töltötték várakozással, mielőtt találkoztak volna a teremtménnyel, akit felkerestek. A Szfinx melletti sík terep – ahol nyomokban még látszott a kutatócsapatok meg a zarándokok által eldobált szemét – elnyerte Sol Weintraub tetszését, mert úgy képzelte, korábban ott táborozott le a lánya is. Senkinek nem volt ellenvetése.

Most, hogy teljesen besötétedett, és lassan végigégett az utolsó tűzifa, éreztem, ahogy közelebb húzódnak… nemcsak a tűz melegéhez, hanem egymáshoz is… hiszen összefűzik őket a közösen átélt élmények törékeny, de kézzelfogható szálai, amelyek útközben szövődtek, amíg felhajóztak a folyón a Benares levitációs uszályon, és átkeltek a hegyeken a Kronosz-erődig. Sőt megéreztem még egy, az érzelmi kötelékeknél is tapinthatóbb egységet; beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy a csoport megosztott adatokból és érzékhálózatból álló mikroszférában kapcsolódik össze. Egy bolygón, ahol a primitív regionális közvetítőállomásokat a harc első jeleire apró darabokra szedték szét, ebben a csoportban rákapcsolódtak egymás komlogjaira és biomonitoraira, hogy megosszák az információkat, és vigyázzanak egymásra, amennyire csak tudnak.

A belépési tűzfalak ugyan láthatóak és erősek voltak, nem okozott gondot átslisszanni mellettük, közöttük és alattuk, és észlelni a véges, de nagyszámú jeleket – pulzust, testhőmérsékletet, agyhullám-tevékenységet, meghívókódokat és adatleltárakat –, amelyeknek segítségével némi betekintést nyertem a zarándokok gondolataiba, érzelmeibe és cselekedeteibe. Kassadnak, Hoytnak és Lamiának implantjai is voltak, ezért az ő gondolathullámaikat érzékeltem a legkönnyebben. Ebben a másodpercben Brawne Lamia azon rágódott, nem követett-e el hibát a Shrike felkeresésével; valami nem hagyta nyugodni – a felszín alól, de kérlelhetetlenül hallatni akarta a hangját. Úgy érezte, mintha elsiklana a figyelme egy borzasztóan lényeges nyom mellett, ami megoldást nyújtana… mire is?

Brawne Lamia világéletében ki nem állhatta a rejtélyeket; ez volt az egyik oka, hogy maga mögött hagyott egy kényelmes, dologtalan életet, és felcsapott magánnyomozónak. De mi lehet ez a rejtély? Többé-kevésbé megoldotta kibrid ügyfele… és szeretője… meggyilkolását, és azért jött a Hyperionra, hogy teljesítse utolsó kívánságát. És mégis, úgy érezte, hogy ennek a motoszkáló kételynek nem sok köze van a Shrike-hoz. Akkor viszont mihez?

Lamia megrázta a fejét, és megkotorta a kialvófélben lévő tüzet. Nagy teherbírású volt, a Lusus 1.3-as szabványgravitációjában nevelkedett, és még alaposan ki is gyúrta magát, ám már napok óta nem aludt, és nagyon, nagyon fáradt volt. Valahonnan a távolból meghallotta, hogy valaki beszél.

– …csak azért, hogy megfürödjünk, és együnk valamit – mondja Martin Silenus. – Esetleg használhatjuk a kommunikációs egységét és fénysürgönylinkjét, hogy kiderítsük, ki áll nyerésre a háborúban.

A Konzul a fejét rázza.

– Még nem. A hajót csak vészhelyzetre tartogatjuk.

Silenus az éjszakára, a Szfinxre és a feltámadó szélre mutat.

– Ez nem számít vészhelyzetnek?

Brawne Lamia rájön, hogy arról beszélnek, hívja-e ide a Konzul az űrhajóját Keats városából.

– Biztos nem az alkohol hiányát érti vészhelyzet alatt? – kérdi.

Silenus mogorván bámul rá.

– Olyan nagy baj lenne, ha innánk egy pohárral?

– Nem – feleli a Konzul. Megdörzsöli a szemét, és Lamiának eszébe jut, hogy a férfi is alkoholista. Ennek ellenére nemmel válaszolt a hajó elhívására. – Várunk, amíg nem lesz más választásunk.

– Mi van a fénysürgönyadóval? – érdeklődik Kassad.

A Konzul bólint, és előhúzza kis málhájából az antik komlogot. A készülék a nagyanyja, Siri tulajdona volt, előtte meg az ő nagyszüleié. A Konzul megérinti a tárcsát.

– Tudok vele üzenetet küldeni, de fogadni nem.

Sol Weintraub letette alvó gyermekét a legközelebbi sátor nyílásán belülre. Most a tűz felé fordul.

– És akkor küldött utoljára üzenetet vele, amikor megérkeztünk az erődbe?

– Igen.

Martin Silenus hangjából süt a szarkazmus.

– És ezt el is kéne hinnünk… miután beismerte, hogy áruló?

– Igen. – A Konzul hangja a színtiszta kimerültség esszenciája.

Kassad keskeny arca a sötétben lebeg. Teste, karja és lába alig vehető ki feketén az eleve sötét háttér előtt.

– De arra megfelel, hogy idehívjuk a hajót, ha szükségünk lesz rá?

– Igen.

Hoyt atya összébb húzta maga körül a köpönyegét, hogy ne csapkodjon a megerősödő szélben. Homok karistolódott gyapjúhoz és sátorponyvához.

– Nem fél attól, hogy a HAD kikötői hatósága elviszi a hajót, vagy megbolygatja? – kérdi a Konzultól.

– Nem. – A Konzul feje alig mozdul, mint aki túl fáradt ahhoz, hogy rendesen megrázza. – Az engedélypecsétünk magától Gladstone-tól származik. Továbbá a főkormányzó a barátom… vagyis az volt.

A többiek nem sokkal földet érés után találkoztak a nemrég kinevezett hegemóniai kormányzóval; Brawne Lamia szemében Theo Lane olyan embernek tűnt, aki az események közepébe csöppent, és ez meghaladja a képességeit.

– Kezd feltámadni a szél – jegyzi meg Sol Weintraub. Úgy fordul, hogy testével védelmezze a csecsemőt a homokvihartól. A viharos széllel szemben pislogva folytatja: – Vajon Het Masteen itt van valahol?