Hyperion bukása (felújított változat)

HÁROM-2

– Átfésültük a környéket – feleli Hoyt atya. Hangja fojtottan szól, mert lehorgasztotta fejét a köpönyege redői közé.

Martin Silenus felkacag.

– Már ne haragudjon, tiszteletes – mondja –, de baromságokat beszél. – A költő feláll, és a tűz szolgáltatta fény pereméhez sétál. A szél felborzolja a bundáját, kitépi a szájából a szavakat, és az éjszakába fújja. – A sziklafalak ezernyi búvóhelyet rejtenek. A Kristálymonolit eltitkolja előlünk a bejáratát… de vajon egy templomos elől is? Ráadásul maguk is látták a labirintusba vezető lépcsősort a Jáde-kripta legbelső termében.

Hoyt felnéz; hunyorognia kell a süvítő homok tűszúrásaitól.

– Maga szerint ott van? A labirintusban?

Silenus felnevet, és a magasba lendíti a karját. Bő selyeminge fodrozódik és lobog a szélben.

– Honnan a faszból tudjam, atyám? Én csak annyit tudok, hogy Het Masteen akár a közelben is lehet, talán figyel minket, és csak arra vár, hogy visszakövetelje a csomagját. – A költő a poggyászhalom közepén lévő Möbius-kockára mutat. – Vagy az is lehet, hogy már halott. Vagy még rosszabb.

– Rosszabb? – rökönyödik meg Hoyt. A pap arca megöregedett az elmúlt órákban. Beesett szeméből fájdalom tükröződik, mosolya inkább vicsorgás.

Martin Silenus öles léptekkel visszamegy a kialvóban lévő tűzhöz.

– Rosszabb – mondja. – Akár a Shrike acélfáján is tekereghet. Ott leszünk mellette mi is néhány…

Brawne Lamia hirtelen felpattan, és megragadja a költő grabancát. Felemeli a földről, megrázza, és leengedi, amíg egy szintre nem kerül az arcuk.

– Még egy ilyen – közli halkan –, és nagy fájdalmakban fogom részesíteni. Nem hal bele, de azt fogja kívánni, bárcsak megöltem volna.

A költő felvillantja szatírmosolyát. Lamia elengedi, és hátat fordít neki.

– Elfáradtunk – mondja Kassad. – Mindenki feküdjön le! Én majd őrködöm.

Lamiáról szóló álmaim összekeveredtek Lamia álmaival. Nem épp kellemetlen egy nő álmain, egy nő gondolatain osztozni, még ha azt a nőt elválasztja is tőlem egy időbeli és kulturális szakadék, ami meghalad minden elképzelhető nemek közti rést. Furcsa, bizarr tükröződő hatást keltett, hogy Lamia halott szeretőjéről, Johnnyról álmodott, túl kicsi orráról és túl makacs álláról, gallérjára göndörödő túl hosszú hajáról és a szeméről – arról a túlontúl kifejező, túl sokat felfedő szempárról, ami túláradó élénkséget kölcsönzött az arcának, ami, ha nem lettek volna a szemek, csak egy lett volna a Londontól egynapi járóföldre élő parasztok ezreinek arca közül.

Az arc, amiről álmodott, az enyém volt. A hang, amit álmaiban hallott, az én hangom volt. De a szeretkezésnek, ami álmaiban visszatért – amire most emlékszik vissza – nem voltam részese. Meg akartam szökni az álmából, ha másért nem, hogy megtaláljam a sajátomat. Ha már kukkoló leszek, akkor legalább az álmaimat jelenteni hivatott, mesterségesen előállított emlékek zűrzavarából tegyem.

Ám nem szabadott a saját álmaimat álmodnom. Még nem. Ha jól sejtem, pusztán azért születtem meg – és születtem újjá a halálos ágyamon –, hogy halott és távoli ikertestvérem álmait álmodjam.

Beletörődtem, feladtam az ébredésért folytatott küzdelmet, és álmodtam.

Brawne Lamia hirtelen, remegve riad fel, valami hang vagy mozdulat szakítja ki kellemes álmából. Egy hosszú másodpercig azt sem tudja, hol van; sötét van, zajt hall – nem gép adja ki –, amely túltesz otthona, a lususi kaptár zajain; hullafáradt, de tudja, hogy alig aludt valamit; egyedül van egy szűk, zárt térben, ami kicsit emlékeztet egy túlméretezett hálózsákra.

A bolygón, ahol felnőtt, a zárt helyek védelmet jelentettek az ártalmas levegőtől, szelektől és állatoktól, és sok embert elfogott az agorafóbia, amikor a kevés szabad ég alatti terület valamelyikével szembesült, ugyanakkor kevesen tudták, mit jelent klausztrofóbiásnak lenni; Brawne Lamia mindezek ellenére úgy viselkedik, mint egy klausztrofóbiás: levegő után kapkod, pánikban úszva, kapkodó mozdulatokkal rángatja le magáról a takarót, és tárja szét a sátor bejáratát, hogy kimeneküljön a plasztikgyapot gubóból, kezén, karján és könyökén csúszik-mászik, mígnem homok kerül a tenyere alá és égbolt a feje fölé.

Nem is égbolt, ébred rá, majd egy csapásra meglátja, és eszébe jut, hol is van. Homok. Süvítő, tomboló, örvénylő homokvihar, a szemcsék tűszúrásokként érik az arcát. A tábortűz kialudt, belepte a homok. Mindhárom sátor szélirány felőli oldalán feltornyosult a homok, oldaluk csapkod, csattogásuk, akár puskalövések a szélben, és újonnan idefújt homokdűnék magasodnak a tábor körül, csapásokat, barázdákat és zátonyokat hagyva a sátorok és felszerelések szélvédett területén. A többi sátorból nem szűrődik ki mozgás. Sátra, amin Hoyt atyával osztozott, már félig összeroskadt, jóformán betemetik a terebélyesedő dűnék.

Hoyt.

Az ébresztette fel, hogy nincs mellette a pap. Még álmában is észlelte valahol tudat alatt a kínok közt gyötrődő alvó egyházfi halk szuszogását és szinte kivehetetlen nyögéseit. Valamikor az elmúlt fél órában kiment a sátorból. Valószínűleg percekkel ezelőtt történhetett; Brawne Lamia emlékezett, hogy eljutott a tudatáig egy matató és csoszogó hang a homok csikorgása és a szél süvöltése felett még úgy is, hogy közben Johnnyval álmodott.

Lamia lábra áll, és a szemét védi a homokvihartól. Vaksötét van, a csillagokat eltorlaszolja a gomolyfelhőréteg és a talaj menti vihar, ám halvány, már-már elektromos ragyogás tölti be az eget, és verődik vissza a sziklák és dűnék felületéről. Lamia rájön, hogy tényleg elektromos, hogy a levegő elektrosztatikus töltéssel telítődött, amitől égnek állnak és medúzaként tekeregnek a hajszálai. A töltés végigkúszik az ingujján, és a sátrak felett reszket, mint a Szent Elmo tüze. Ahogy szeme hozzászokik a sötétséghez, Lamia észreveszi, hogy a vándorló dűnék sápadt tűzben égnek. Negyven méterre északra a Szfinx nevű Kripta szikrázó, pulzáló sziluett az éjszakában. Hullámokban fut végig az áram a gyakran szárnyaknak hívott kiszögellő nyúlványokon.

Brawne Lamia körbenéz, sehol sem látja Hoyt atyát, és fontolóra veszi, hogy segítségért kiált. Rájön, hogy az üvöltő orkán el fogja nyomni a hangját. Egy pillanatig eljátszik a gondolattal, hogy a pap talán csak átment egy másik sátorba vagy a húsz méterre nyugatra ásott kezdetleges latrinához, de valami azt súgja, hogy nem ez a helyzet. A Szfinxre néz, és – a másodperc törtrészéig – mintha kivehető volna egy férfi alakja: fekete köpenye csapdos, akár egy lehulló lobogó, a nyakát behúzza a szél ellen, sziluettje kirajzolódik a sztatikusan sugárzó Kripta előtt.

Egy kéz telepedik a vállára.

Brawne Lamia elrántja magát, harcra készen összekuporodik, bal kezét ökölbe szorítva kinyújtja, jobb kezét megfeszíti. A mögötte álló valakiben felismeri Kassadot. Az ezredes másfélszer magasabb Lamiánál – széltében csak feleakkora –, és miniatűr villámok cikáznak át karcsú törzsén, ahogy közelebb hajol, és azt kiabálja a nő fülébe:

– Arra ment!

Hosszú, fekete madárijesztőkarját kinyújtja a Szfinx felé.

Lamia bólint, és visszaordít, alig hallván saját hangját a dübörgésben.

– Felébresszük a többieket? – Meg is feledkezett róla, hogy Kassad őrt állt. Szokott egyáltalán aludni?

Fedmahn Kassad a fejét rázza. Felcsapta a vizorját, és a sisakja csuklyává alakult át páncélozott harci kezeslábasa hátulján. Kassad arca nagyon sápadtnak tűnik az egyenruhájából áradó ragyogásban. A Szfinxre mutat. Többfunkciós HAD-puskáját a könyökhajlatához támasztja. Gránátok, egy távcső tokja és más rejtélyes tárgyak lifegnek a külső páncéljából kiálló kampókról és övekről. Megint a Szfinxre mutat.

Lamia odahajol hozzá.

– A Shrike vitte el? – kiabálja.

Kassad nemet int.

– Látja innen? – A férfi éjjellátó vizorjára és távcsövére bök.

– Nem – feleli Kassad. – A vihar. Megzavarja a hőjeleket.

Brawne Lamia hátat fordít a szélnek; a homokszemcsék úgy szurkálják a tarkóját, mint holmi nyíllövedékek. Adatokat hív le a komlogjáról, de csupán annyit tud meg, hogy Hoyt életben van, és mozog; más információ nem érkezik a közös csatornán. Kassad mellé lép, hátuk falként állja a szélvihar útját.

– Utánamegyünk? – ordítja.

Kassad megrázza a fejét.

– Nem hagyhatjuk őrizetlenül a tábor peremét. Elhelyeztem néhány jelzőműszert, de… – A viharra mutat.

Brawne Lamia visszabújik a sátrába, felhúzza a csizmáját, és szélálló kabátban, apja automata pisztolyával lép ki. Egy szokványosabb fegyvert, egy Gier sokkolót a kabát mellényzsebébe dugott.

– Akkor megyek én – közli.

Először azt hiszi, az ezredes nem is hallotta, amit mondott, de aztán megpillant valamit fakó szemében, amiből tudja, hogy mégis. Megveregeti a katonai komlogot a csuklóján.

Lamia bólint, és ellenőrzi, hogy a legnagyobb sávszélességre legyen állítva az implantja és a komlogja.

– Majd jövök – mondja, azzal vergődve felkaptat a duzzadó dűnén. Nadrágszára sugárzik a sztatikus kisülésektől, és a homok szinte önálló életre kel a tarka felszínen végigfutó ezüstfehér áramlökésektől.

Húsz méterre a tábortól már semmit nem lát belőle. Megtesz tíz métert, és fölé tornyosul a Szfinx. Nyoma sincs Hoyt atyának; a lábnyomok tíz másodpercig sem maradnak meg a viharban.

A Szfinx széles bejárata nyitva áll, amióta csak az emberiség tudomást szerzett erről a helyről. Most fekete négyszöget képez a halványan izzó falon. A logika azt diktálná, hogy Hoyt ebbe a Kriptába ment be, ha másért nem, hogy bemeneküljön a vihar elől, de valami logikán túli megérzés azt súgja, hogy a pap nem ide tartott.

Brawne Lamia elvonszolja magát a Szfinx mellett, tart néhány másodperc pihenőt a szélárnyékban, hogy letörölje az arcáról a homokot, és tiszta levegőt vegyen, aztán folytatja útját a dűnék közt alig kivehető, letaposott ösvényen. Szemben vele a Jáde-kripta opálos zöld fénnyel lüktet az éjszakában: baljós, síkos ragyogás vonja be sima homorulatait és éleit.

Lamia a szemét erőlteti, és egy röpke pillanatra megint észreveszi valakinek vagy valaminek a körvonalait a ragyogásban. Aztán a sziluett eltűnik vagy a Kriptában, vagy a bejárat fekete félkörébe olvadva.

Lamia lehajtja a fejét, és megindul előre; a szél úgy tolja és cibálja, mintha valami létfontosságú dolog felé ösztökélné.