Hyperion bukása (felújított változat)

ÖT

Fedmahn Kassad ezredes követi Brawne Lamiát és Hoyt atyát a homokviharban a Jáde-kripta felé. Hazudott Lamiának; éjjellátó vizorja és szenzorai a körülöttük kavargó elektromos kisülések dacára jól működtek. Úgy volt a legnagyobb esélye megtalálni a Shrike-ot, ha kettejük után megy. Kassadnak eszébe jutottak a hebroni kövioroszlán-vadászatok – az ember kikötött egy kecskét, és várt.

A táborhely köré telepített jelzőműszerek adatai Kassad taktikai kijelzőjén villognak, és az implantjában suttognak. Tudatos kockázatot jelent magára hagyni Weintraubot és a lányát, Martin Silenust és a Konzult alvás közben, az automatikát és egy riasztót leszámítva védtelenül. Ugyanakkor Kassad őszintén kétli, hogy egyáltalán meg tudná-e állítani a Shrike-ot. Mindannyian kipányvázott várakozó kecskék. A nő, a Moneta nevű fantom az, akit Kassad meg akar találni, még mielőtt meghal.

A szél egyre jobban feltámadt, és most már tombol Kassad körül, nullára csökkentve a normál látási viszonyokat, miközben külső páncéljára záporozik. A dűnék ragyognak az elektromos kisülésektől, és miniatűr villámok csattognak a csizmája és a lába körül, ahogy öles léptekkel halad előre, nehogy elveszítse Lamia hőjeleit. Információ áramlik be hozzá a nő nyílt komlogjából. Hoyt védett csatornáiból csak annyi derül ki, hogy életben van, és mozog.

Kassad elhalad a Szfinx kiterjesztett szárnya alatt, érzi a láthatatlan súlyt, ami hatalmas csizmasarokként lebeg fölötte. Aztán a völgy mélye felé fordul, megpillantván a Jáde-kriptát, egy üres foltot, hideg sziluettet az infravörös fényben. Hoyt ebben a pillanatban lép be a félgömb alakú bejáraton; Lamia húsz méterrel mögötte jár. Semmi más nem mozdul a völgyben. A tábori jelzőműszerek, amiket az éjszaka és a vihar eltakar Kassad mögött, arról számolnak be, hogy Sol és a csecsemő alszik, a Konzul éberen, de mozdulatlanul fekszik, és nincs más a tábor területén.

Kassad kibiztosítja a fegyverét, és megszaporázza lépteit. Akkor és ott bármit megadna, hogy hozzáférhessen egy kémműholdhoz, hogy az összes taktikai csatornáját kihasználhassa, és ne kelljen egy töredékes és részleges helyzetképre hagyatkoznia. Vállat von a páncéljában, és megy tovább.

Brawne Lamia kis híján nem tudja megtenni a Jáde-kriptához vezető utolsó tizenöt métert. A szél minden eddiginél viharosabbá fokozódik, úgy taszigálja, hogy kétszer elveszti az egyensúlyát, és fejjel előre a homokba zuhan. Most már valódi villámok cikáznak: nagy villanásokkal kettéhasítják az eget, és megvilágítják a szemközti izzó Kriptát. Kétszer is megpróbál Hoyt, Kassad vagy a többiek után kiáltani, mert meggyőződése, hogy senki nem lenne képes a táborban átaludni ezt a tombolást, ám a komlogja és az implantja csak statikus zajt közvetít, a széles sávon pedig érthetetlen zagyvaságokat hall. Miután másodszor is elesik, Lamia feltérdel, és előrenéz; azóta, hogy futólag megpillantott valakit a bejárat felé haladni, semmi nyomát nem látta Hoytnak.

Lamia szorosan megmarkolja apja automata pisztolyát, és feltápászkodik, majd hagyja, hogy a szél az utolsó métereken a bejárathoz fújja. A félgömbajtó előtt megtorpan.

Hogy a vihar és az elektromosság vagy valami más miatt, nem tudja, de a Jáde-kriptából fényes epezöld szín sugárzik, amely befesti a dűnéket, és síron túli kinézetet kölcsönöz a bőrnek a csuklóján és a kezén. Lamia tesz még egy utolsó kísérletet, hogy elérjen valakit a komlogján, aztán belép a Kriptába.

Lenar Hoyt atya, a kétszáz éves Jézus Társaságának tagja, a pacemi Új-Vatikán lakosa és őszentsége XVI. Orbán pápa engedelmes szolgája üvöltve szitkozódik.

Hoyt eltévedt, és óriási fájdalmai vannak. A Jáde-kripta bejáratához közeli széles termek beszűkültek, és a folyosó annyiszor tért vissza önmagába, hogy Hoyt atya most már azt sem tudja, hol jár a katakombák sorában. Zölden világító falak között kóborol, egy labirintusban, amire nem emlékszik a napközbeni felfedezőutakról vagy a hátrahagyott térképekről. A fájdalom – a fájdalom, amely évek óta elkísérte, a fájdalom, amely útitársául szegődött, amióta a bikurák törzse beleültette a két keresztséget, a sajátját és Paul Duréét – most azzal fenyegeti, hogy újonnan támadt hevességével az őrületbe kergeti.

A folyosó ismét elkeskenyedik. Lenar Hoyt felordít, már észre sem veszi, mit csinál, fel sem fogja, milyen szavakat kiabál – gyerekkora óta nem használt szavakat. Enyhülésre vágyik. Arra, hogy megszabaduljon a fájdalomtól. Hogy ne kelljen tovább cipelnie Duré atya DNS-ének és személyiségének… Duré lelkének terhét… a hátán lévő, kereszt formájú parazitában. Csakúgy, mint saját, tisztátalan feltámadásának iszonyú átkát a mellkasán lévő keresztségben.

Ám Hoyt még üvöltés közben is tudja, hogy nem a mostanra már halott bikurák kárhoztatták ekkora fájdalomra; a telepesek elveszett törzse, akiket olyan sokszor támasztottak fel keresztségeik, hogy gyengeelméjűekké váltak, a paraziták DNS-ének és a sajátjuknak puszta hordozójává, egyben pedig papokká… a Shrike papjaivá.

Hoyt atya a Jézus Társaságából hozott magával egy üvegcse szenteltvizet, amit Őszentsége áldott meg, egy ünnepi misén megszentelt oltáriszentséget és egy példányt az egyház ősi ördögűző szertartáskönyvéből. Ezek a tárgyak most eszébe sem jutnak, a köpönyege zsebében vannak egy plexiüveg buborékba zárva.

Hoyt megtántorodik, a falnak dől, és megint felüvölt. Leírhatatlan erővel ront rá a fájdalom, semmit nem hat ellene az alig negyedórája beadott, teli ampulla ultramorfium. Hoyt atya ordítva megragadja a ruháját, letépi magáról a nehéz köpenyt, a fekete tunikát és gallért, a nadrágot, az inget és fehérneműt, míg végül meztelenül vacog a fájdalomtól és a hidegtől a Jáde-kripta tündöklő folyosóján, és szitokszavakat kiabál az éjszakába.

Újra megindul előrebotorkálva, talál egy ajtót, és bemegy egy olyan nagy terembe, amihez foghatóra nem emlékszik a nappali átkutatás idejéről. Csupasz, áttetsző falak nyúlnak harminc méter magasra egy üres tér mindegyik oldalán. Hoyt négykézláb veti magát, lenéz, és rájön, hogy a padló szinte teljesen átlátszóvá vált. Függőleges aknába bámul le a hártyavékony padló alatt; kilométeres mélységű, lángokban végződő aknába. A termet a tűz mélyből jövő, vörösesen-narancsosan pulzáló fénye árasztja el.

Hoyt az oldalára gördül, és felkacag. Ha az ő kedvéért idézték meg ezt a pokolbéli látomást, nem jártak sikerrel. Hoyt számára kézzelfogható a pokol; a fájdalom az, ami az erein és belein áthúzott szögesdrótként áramlik benne. A poklot emellett az Armaghast nyomornegyedeiben éhező gyerekek emléke jelenti, meg a politikusok mosolya, miközben kisfiúkat küldenek meghalni a gyarmatháborúkban. A pokol a gondolat, hogy az egyház még az ő, Duré életében kihal, amikor az utolsó hívek, egy maréknyi öregember és öregasszony már csak néhány padsort tud megtölteni Pacem hatalmas katedrálisaiban. A pokol nem más, mint képmutatón reggeli szentmisét mondani, mialatt az ember szíve fölött a gonosz keresztség melegen, obszcén módon lüktet.

Forró légáram kerekedik, és Hoyt szeme láttára hátracsúszik a padló egy része, és a lenti aknába vezető csapóajtóvá alakul. A termet kénkő bűze önti el. Hoytnak nevethetnékje támad a közhely láttán, ám a nevetés másodpercek múlva zokogásba fordul. Most már térdel, és véres körmökkel próbálja kikaparni a mellkasán és hátán lévő keresztségeket. A feszület alakú duzzanatok izzani látszanak a vörös fényben. Hoyt hallja a mélyből a lángok hangját.

– Hoyt!

Könnyek között fordul meg, és a nő – Lamia – alakját látja meg az ajtóban. Lamia elnéz mellette, a háta mögé, és felemel egy antik pisztolyt. Tágra nyílik a szeme.

Hoyt atya forróságot érez a háta mögül, hallja a dübörgést – akár egy távoli kohót –, ám ezeken túl hirtelen megcsapja a fülét a kövön végigcsúszó és csikorgó fém hangja. Léptek zaja. Hoyt a mellkasán lévő véres duzzanatot karmolva megfordul, térdéről lehorzsolja a bőrt a padló.

Először az árnyékot látja meg: tízméternyi hegyes szög, tövis és penge… acélcsőszerű lábak, handzsárrozettákkal a térdnél és a bokánál. Aztán a perzselő fény és fekete árnyék villódzásán keresztül megpillantja a szemeket. Száz fazetta… ezer… vörösen izzanak, ikerrubinok szűrőjén áthatoló lézerfény az acéltövis gallér és a higanymellkas felett, amikről lángok és árnyak tükröződnek…

Brawne Lamia elsüti az apja pisztolyát. A lövések csattanása magasan és tompán visszhangzik a kohó morajában.

Lenar Hoyt atya a lány felé pördül, és felemeli az egyik kezét.

– Ne, hagyja abba! – ordítja. – Teljesíti egyikőnk kívánságát! Ki kell mondanom a…

A Shrike, amely eddig ott volt – öt méterrel arrébb –, most hirtelen itt terem, karnyújtásnyira Hoyttól. Lamia tüzet szüntet. Hoyt felnéz, meglátja a saját tükörképét a lény tűz csiszolta krómpáncélján… abban a pillanatban azonban valami mást is meglát a Shrike szemében… és azzal már el is tűnt, hűlt helye a Shrike-nak, Hoyt pedig lassan felemeli a kezét, már-már töprengő arckifejezéssel a torkához nyúl, egy pillanatig rámered a vörös buzgárra, ami beteríti a kezét, a mellkasát, a keresztséget, a hasát…

Az ajtó felé fordul, és látja, amint Lamia halálra váltan, döbbenten bámul, most már nem a Shrike-ra, hanem őrá, a Jézus Társaságából való Lenar Hoyt atyára, és abban a pillanatban ráeszmél, hogy elmúlt a fájdalom, és szóra nyitja a száját, de csak vörösség jön ki rajta, még több vörösség, vörös gejzír. Hoyt ismét lepillant, most először észreveszi, hogy meztelen, látja az álláról és mellkasáról csöpögő vért, cseppekben hulló, patakokban folyó vért a most már sötét padlón, látja, hogy úgy ömlik a vér, mintha valaki felfordított volna egy vödör vörös festéket, aztán pedig már nem lát semmit, ahogy arccal a padlóra bukik, messze… oly nagyon messze… a mélyben.