Hyperion bukása (felújított változat)

NÉGY-2

Meina Gladstone ránézett a komlogjára. Tizenhét perc volt hátra az élő közvetítésig.

– Mi a helyzet az evakuációs tervekkel?

Yani visszanyert lélekjelenléte darabokra hullott. Némiképp kétségbeesetten nézett a feletteseire.

– Nem lesz evakuálás – válaszolta Singh admirális. – Csupán félrevezetésnek szántuk, hogy tőrbe csaljuk vele a Számkivetetteket.

Gladstone egymáshoz veregette az ujjait.

– Több millió ember él a Hyperionon, admirális.

– Igen – mondta Singh –, és meg fogjuk védeni őket, de még a hatezer-egynéhány hegemóniai állampolgár kimenekítése is ki van zárva. Az pedig káoszhoz vezetne, ha mind a hárommillió lakost befogadnánk a Hálóba. Azonkívül biztonsági okokból nem is lehetséges.

– A Shrike miatt? – találgatott Leigh Hunt.

– Biztonsági okokból – ismételte Morpurgo tábornok. Felállt, és elvette a pálcát Yanitól. A fiatalember még ott téblábolt egy másodpercig, nem talált magának sem álló-, sem ülőhelyet, aztán átvonult a terem hátsó részébe, nem messze tőlem, pihenőállást vett fel, és meredten bámult valamire a mennyezet közelében… valószínűleg a katonai karrierje végére.

– A 87.2-es hadműveleti egység a rendszerben van – mondta Morpurgo. – A Számkivetettek visszavonultak a rajuk belsejébe, nagyjából hatvan CSE-re a Hyperiontól. Akárhogy nézzük is, a rendszert biztosítottuk. A Hyperiont biztosítottuk. Számítunk egy ellentámadásra, de fel tudjuk tartóztatni. Mint mondtam, akárhogy nézzük, a Hyperion most már a Háló részét képezi. Kérdés?

Nem volt egy sem. Gladstone Leigh Hunttal, egy sereg szenátorral és a tanácsadóival együtt távozott. A katonai fejesek kisebb csoportokba verődtek, méghozzá úgy tűnt, rangfokozatok szerint. A néhány riporter, akit beengedtek a terembe, az odakint várakozó képezőstábokhoz szaladt. A fiatal ezredes, Yani változatlanul pihenjben állt, és halottfehér arccal, üveges szemmel nézett a semmibe.

Még ülve maradtam egy kicsit, és a Hyperion előhívott térképét néztem. Az Equus nevű kontinens ebből a távolságból még jobban hasonlított egy lóra. Onnan, ahol ültem, még éppen ki tudtam venni a Kantár-hegységet és a narancssárgára színezett sivatagot a ló „szeme” alatt. A hegységtől északra nem látszott egyetlen, a HAD védelmi állásait jelző pont sem, sőt semmiféle szimbólum, csak egy aprócska vörös pötty, ami lehetett akár a kihalt Költők Városa is. Az Időkriptákat egyáltalán nem is jelölték, mintha a Kriptáknak semmiféle katonai jelentősége nem volna, semmilyen szerepet nem játszanának az aznap történtekben. De valahogyan tudtam, hogy nem így van. Valahogyan sejtettem, hogy az egész háború, ezrek hadmozdulata, milliók – talán milliárdok – sorsa azon fog múlni, mit tesz hat ember azon a jelöletlen narancssárga folton.

Becsuktam a rajzfüzetem, a zsebembe mélyesztettem a ceruzáimat, kerestem egy kijáratot, és használtam.

Leigh Hunt a főbejárathoz vezető hosszú folyosók egyikén várt rám.

– Már megy is?

Mély levegőt vettem.

– Miért, nem mehetek el?

Hunt elmosolyodott, már ha mosolynak lehet nevezni a vékony ajkak felfelé kunkorodását.

– Dehogynem, M. Severn. De Gladstone vezérigazgató asszony megkért, hogy tolmácsoljam az üzenetét, miszerint ma délután is szeretne beszélni önnel.

– Mikor?

– Bármikor a beszéde után – vont vállat Hunt. – Amikor önnek megfelel.

Bólintottam. Szó szerint milliók – lobbisták, álláskeresők, önjelölt életrajzírók, üzletemberek, rajongók és lehetséges merénylők – adnának meg bármit, csak hogy válthassanak néhány szót a Hegemónia legismertebb vezetőjével, eltölthessenek néhány másodpercet Gladstone vezérigazgatóval, én pedig akkor találkozhatok vele, „amikor nekem megfelel”. Soha nem állította senki, hogy a világegyetem épelméjű volna.

Elsiettem Leigh Hunt mellett, és a kijárat felé igyekeztem.

Régi hagyomány volt, hogy a Kormányzati Palota falain belül nincsenek nyilvános távnyelők. Rövid sétát kellett tenni a főbejárat beléptetőkapujától a parkon át a sajtóközpontként és terminexként funkcionáló alacsony fehér épületig. A hírhajhászok egy belső vetítőárok köré sereglettek, ahol Llewelyn Drake-nek, „a Mindenség hangjának” ismerős arca és hangja vezette fel éppen Gladstone vezérigazgató „Hegemónia számára létfontosságú” beszédét. Biccentettem neki, találtam egy kaput, amit senki nem használ, felmutattam a világkártyámat, és elmentem kocsmanézőbe.

A Nagycsomópont volt az egyetlen olyan hely a Hálóban – már ha egyszer odaért az ember –, ahol ingyen lehetett távolni. A Háló összes bolygója elérhetővé tett legalább egy puccos városrészt – a TC2 rögtön huszonhárom háztömböt – a vásárolni, szórakozni, elegáns éttermekben vacsorázni vagy kocsmázni vágyóknak. Főleg utóbbi.

A Tethys folyóhoz hasonlóan a Nagycsomópont is katonai méretű, kétszáz méter magas távnyelőkapuk között terpeszkedett. Kanyarulataival olyan hatást keltett, mint egy végtelen főutca: érzéki élvezetek ezer kilométeres tórusza. Az ide látogató – mint ma délután jómagam – a Tau Ceti tűző napja alatt állva a Csomópont másik végén a Deneb Drei neonfényes, holóktól hemzsegő éjszakai útszakaszára láthat rá, és futólag megpillanthatja a Lusus százemeletes bevásárlóközpontját, tudván, hogy mögötte ott húzódik Úrliget árnyfoltos butiksora a téglacsomóponttal és a Háló legdrágább étkezdéjéhez, a Lombkoronához vezető felvonókkal.

Magasról tojtam az összesre. Csak egy csendes kocsmát kerestem.

A TC2 kocsmáiban csak úgy nyüzsögtek a hivatalnokok, hajhászok és öltönyösök, így hát felpattantam a Csomóponton ingázó kompok egyikére, és leszálltam a Sol Draconi Septem főutcáján. A gravitáció sokakat elijesztett – még engem is elbátortalanított –, ám ez azt jelentette, hogy nem voltak annyira tömve a kocsmák, és akik oda jártak, inni mentek.

Egy talajszinti kocsmára esett a választásom, ami szinte teljesen elbújt a fő bevásárlólugas tartóoszlopai és szervizaknái mögött. Odabent minden sötét volt: sötét falak, sötét fabútorok, sötét vendégek – bőrük olyan fekete, amilyen fehér az enyém. Ideális hely volt az ivásra, ezért hát ittam: egy dupla whiskyvel nyitottam, aztán menet közben belehúztam.

Még itt sem szabadulhattam Gladstone-tól. A helyiség másik végében egy síkképernyős tévé a vezérigazgató arcát mutatta a hivatalos közvetítésekhez használt kék-sárga háttérrel. Az iszogatók közül többen a tévé köré gyűltek. Elcsíptem néhány szót a beszédből:

– …a hegemóniai polgárok védelmének érdekében… nem engedhetjük, hogy veszélyeztesse a Háló vagy a szövetségeseink biztonságát a… éppen ezért jóváhagytam a teljes körű katonai válaszcsapást…

– Halkítsák le azt a szart! – Legnagyobb döbbenetemre rájöttem, hogy én ordibálok. A vendégek morogtak egy sort a válluk felett, de lehalkították. Néztem egy percig Gladstone mozgó száját, aztán integettem a csaposnak, hogy hozzon még egy duplát.

Valamivel később – órák is eltelhettek – felpillantottam a poharamból, és észrevettem, hogy ül valaki velem szemben a sötét bokszban. Beletelt egy másodpercbe, hogy a tompa fényben hunyorogva felismerjem. Egy pillanatig heves szívdobogás jött rám, ahogy azt gondoltam, Fanny, de aztán pislogtam egyet, és így szóltam:

– Lady Philomel.

Ugyanazt a sötétkék ruhát viselte, amit a reggelinél. Most valahogy úgy tűnt, mintha még mélyebben lenne kivágva. Arca és válla szinte ragyogott a félhomályban.

– M. Severn – lehelte majdhogynem suttogva –, azért jöttem, hogy behajtsam az ígéretét.

– Az ígéretem? – Odahívtam a csapost, de az nem vett észre. Összeráncoltam a homlokom, és Diana Philomelre néztem. – Miféle ígéretet?

– Hát hogy lerajzoljon, mi mást? Vagy már megfeledkezett az estélyen tett ígéretéről?

Csettintettem, de az arcátlan csapos továbbra sem méltóztatott felém nézni.

– Már lerajzoltam – mondtam.

– Igen – felelte Lady Philomel –, de nem teljes alakban.

Felsóhajtottam, és lehajtottam a whiskym maradékát.

– Iszom – közöltem.

– Azt látom – somolygott Lady Philomel.

Fel akartam állni, hogy üldözőbe vegyem a csapost, aztán meggondoltam magam, és szép lassan visszaültem a viharvert fapadra.

– Armageddon – mondtam. – Az armageddonnal játszadoznak. – A nőre összpontosítottam, hunyorogva próbáltam fókuszálni. – Ismeri ezt a szót, hölgyem?

– Azt hiszem, itt már nem fogják kiszolgálni alkohollal – közölte. – Megihatnánk valamit nálam. Iszogathat, amíg lerajzol.

Megint összehúztam a szemem, ám ezúttal már fondorlatból. Lehet, hogy egy kicsit túl sok whiskyt ittam, de nem romlott tőle a felfogóképességem.

– Férj – mondtam.

Diana Philomel újfent elmosolyodott, és a mosolya is sugárzott.

– Napokig a Kormányzati Palotában van – búgta most már tényleg suttogva. – Egy ilyen fontos időszakban muszáj a hatalom forrásának közelében maradnia. Gyere, kint vár a járgányom.

Nem emlékszem, hogy fizettem volna, de gondolom, megtettem. Vagy Lady Philomel fizetett helyettem. Nem emlékszem, hogy kitámogatott volna, de gondolom, valaki megtette. Talán egy sofőr. Emlékszem egy szürke zubbonyos és nadrágos férfira, emlékszem, ahogy belekapaszkodtam.

Az EMJ-nek hólyag formájú teteje volt, kívülről polarizált, ám bentről, a süppedős vánkosokról nézve nagyon is átlátszó. Egy, majd még egy kaput számoltam, és azzal már el is hagytuk a Csomópontot, hogy kék mezők fölött, sárga ég alatt emelkedjünk egyre magasabbra. Formatervezett, valami ébenfaféléből épített házak álltak pipacsos mezők és bronztavak övezte dombtetőkön. A Reneszánsz Vektor? Ezt a rejtélyt akkor túlságosan nehezemre esett kibogozni, ezért a hólyagnak dőltem a fejemmel, és úgy döntöttem, pihenek néhány percet. Kipihentnek kell lennem Lady Philomel portréjához… hehe.

Alattunk elsuhant a vidéki táj.