Martin Silenus a fájdalom színtiszta költészetében vonaglik. Két méter hosszú acéltövis fúródik testébe a lapockái között, majd tör fel a mellkasából, hogy egy méterrel előrébb, rettenetesen messzi hegyes csúcsban végződjön. Hadonászó karjai nem érnek el a hegyéig.
A tövis tükörsima, izzadt tenyere és begörbített ujjai nem tudnak belekapaszkodni. Hiába síkos a felülete, a teste mégsem csúszik le róla; olyan szilárdan fel van nyársalva, mint egy kiállított pillangó.
Sehol egy vércsepp.
Miután a racionalitás áthatolt a fájdalom őrült ködén, Martin Silenus órákig töprengett ezen. Sehol egy vércsepp. Bezzeg fájdalom, az van. Ó, de még mennyire, hogy van, méghozzá bőségesen: a költő legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy létezhet ekkora fájdalom, ami meghaladja az ember tűrőképességé
