A szobaajtó résnyire nyílt, és a Zaj hatalmasan szétáradó hangjai szinte berobbantak az előszoba légterébe, ahol addig őshonosan a Csend uralkodott.
A Zaj, harsány mivoltát nem meghazudtolva, azonnal hozzá is fogott, hogy a másikat kizökkentse nyugalmából.
– Te itt csak úgy, magadban búslakodsz? Egy hangot se hallani felőled! Tán lenézel bennünket, engem és a rokonaimat, kis Ricsajt, nagy Hangzavart, a szolid Neszezést, a durva Dörömbölést és a kemény Kopogást?! Tudom, ellenségek vagyunk, pedig szépen is megférhetnénk, időnként felváltva egymást. Ki kellene már egyeznünk, vagy össze kellene mérni az erőinket!
A Csendet a gunyorosnak szánt megjegyzés nem tudta kimozdítani rezzenéstelen nyugalmából.
A Zaj – érzékelve, hogy ellenfele nem vette fel a kesztyűt –, hát tovább provokálta, hogy
