A ló fehér volt, mint az angyalok szárnya, mint a legtisztább hó, bár – ha ez nagy néha, viccként szóba került, megjegyezték –, nem a „fehér ló fia”, csak egy amolyan hétköznapi, szürke kancáé.
A gazdája azonban meglehetősen kedvelte, annak ellenére, hogy törékenyebb, kecsesebb volt a többinél, ezáltal kevésbé strapabíró, kevésbé terhelhető.
Azért végezte a dolgát, rendesen. Ha megpakolták a kocsit, húzta, inaszakadtáig, ha a hátára halmozták a rakományt, azt is eltűrte, zokszó nélkül.
Sosem volt csökönyös. Úgy tűnt, mindent elvisel, mint aki csak élettapasztalatokat gyűjt, további hasznosításra. Élte a maga kis életét, a többi lóval, barnákkal, feketékkel együtt. Egyszer még szerelembe is esett, az istállóba újonnan érkezett fickándozós, fényes szőrű, kis vörös lóval. Hamar kiderült az
