Már jó órája ücsörögtem a Munkaügyi Hivatal előcsarnokában, kihegyezett fülekkel az égi hangra összpontosítva, mellyel ügyintézésre szólítják a várakozó munkanélkülieket. A Hivatal azonban nyilván úgy véli, akinek nincs munkája, az ráér…
Gondolatban, csak hogy valamivel elfoglaljam magam, a mai napon még teljesítésre váró feladataimat vettem számba. Nem mintha végére jutottam volna, bokros teendőim – bevásárlás, porszívózás, ebédfőzés, esti névnapi vendégek fogadása, stb., – fejben összeállított hosszú listájának, de éreztem, muszáj váltanom.
És persze, mi jutott eszembe? Nyilvánvalóan az élő, tudat alatt is folyton lüktető, valóságos problémám, hogy tulajdonképpen miért is várakozom én itt?!
– Mert nincs munkád – szólalt meg egy belső hang.
– Ezzel nem vitatkozom, ez tény – szögeztem
