A kényszerű koránkelés miatt, morózus hangulatban szálltam fel a távolsági buszra. Senki nem állt, minden hely foglalt volt, bár egy részük nem a szokásos módon. Utas ugyanis nem ült rajtuk, a kettes ülések szabad felén csomag, táska, szatyor pihent.
Csupán egy hely volt a menetiránynak megfelelően, azonban azon egy idős nénike félig telt bevásárlószatyra hevert, mintegy foglalóul, jelezvén, tulajdonosa nem kíván társaságot maga mellé, szívesebben utazik egyedül.
Összegyűjtöttem a bátorságomat, és – számolva azzal, hogy az öreg hölgy bizonyára nem szívesen mond le a mellette lévő ülésről –, megszólítottam.
– Bocsánat, el tetszene venni a szatyrot? Szeretnék leülni.
– Miért éppen ide? Van másutt is üres hely.
– Ez igaz, azonban ez az egyetlen, amelyik nem háttal van a menetiránynak.
–
