Tisztítótűz

Chapter 5

Többen várakoztunk a buszmegállóban, amikor arra lettem figyelmes, hogy a közelemben két középkorú hölgy hangosan nevetgél. Valamiről beszélgettek, közben nagyokat kacarásztak, és amikor egyikük szinte visítva felnevetett, többen is odanéztek. Ki csodálkozott, ki kicsit megbotránkozott e feltűnő viselkedésen, de alapjában véve mindenki, aki látta jókedvüket – magamat is beleértve –, elmosolyodott.

Ekkor hirtelen felötlött bennem idős anyám arca, és döbbenten jöttem rá, hogy őt sohasem láttam ilyen jóízűen, szívből nevetni. „Mammy blue”, amint azt egy régi külföldi slágerben énekelték, „szomorú mama”.

Vajon miért nem tudta, vagy talán nem akarta kimutatni az én édesanyám – akit az unokák születése után már csak mamának szólítottunk –, ily módon, ha jókedvű volt, ha nagy öröm érte?!

Tudom, hogy korán félárvaságra jutott, és ez nyilván alapvetően meghatározta a gyermekkorát. Amikor a későbbiekben néha-néha visszaemlékezett erre az időszakra, bizonyára inkább a szomorú dolgok jutottak az eszébe.

Fiatalkori éveiről csak az elbeszélései alapján van némi sejtésem.

Érdekes, egy általa felelevenített apró epizód annyira megmaradt bennem, hogy megkértem, az unokáknak is mesélje el. Hogy is volt az, amikor a barátnőivel bálba mentek, és egy nem túl szimpatikus, de annál ragaszkodóbb széptevője mindenáron hozzájuk akart csatlakozni, a mamával akart egy társaságban mutatkozni. A mama ekkor azt mondta neki: „Mehetsz előttem három lépéssel, jöhetsz utánam három lépéssel, de mellettem nem!” És lám, a mama ezt az alapvetően aranyos, mulatságos történetet is teljes komolysággal, homlokát ráncolva adta elő, mintha még mindig mérges lenne a kéretlen lovagra. Mi, többiek, persze jót nevettünk, maga a sztori pedig családi szólássá vált, alkalmaztuk is a hasonló esetekre.

Én, a mama egykéje – általa is bevallottan –, sok örömöt okoztam neki gyerekkori jó magaviseletemmel és a tanulmányi eredményemmel. Néha, okulásul az unokáknak, ezt fel is emlegette, de többször került szóba az, hogy milyen szörnyű volt, amikor csípőficammal gipszben hurcolt fel ötödik emeleti lakásukra, hónapokon keresztül. Aztán mennyire aggódott, amikor leforráztam magam, és attól tartott, az égésnek maradandó nyomai lesznek! A mama arcára még most is kiül a rettenet, ha az átéltekről beszél.

Amikor a régi fényképeket nézegetve, szép esküvőmet emlegetjük fel, arca elréved, meghatottá válik, de még csak nem is mosolyog. Talán a saját sivár, egyszerű esküvője jut az eszébe, amikor a házasságkötést követően apám a saját albérletébe, ő pedig a rokonokhoz kényszerült haza menni, mivel nem volt lakásuk, és nászútra se telt.

Életében a legszebb, legharmonikusabb dolgok valószínűleg az unokáihoz köthetők. A kislány és a kisfiú születése, a velük való sok öröm és gond, ezek felemlegetése néha ugyan mosolyt csalnak az arcára, de akkor eszébe kell jutnia annak is, hogy a családban három özvegy is van: ő, a lánya és a nászasszonya. Hogy a családban a férfiak miként mentek el, s közben volt sok-sok betegség, mely az asszonyokat sem kímélte. A súlyos karambol, amibe a fiatalok vétlenül kerültek, és így tovább…

Nevetett-e valaha igazán, jó érzéssel az én anyám? Ha boldog volt, sírt, ha öröm érte, mosolygott.

Ha most az életünkre visszagondolok, sajnálom, és kicsit vétkesnek is érzem magam, amiért nem tettem többet azért, hogy az én „szomorú mamám” is kacagjon néha tiszta szívből, igazán.