Olvasni is, írni is, jobban szeretek prózát, mint verset. Mégis, van egy olyan mozzanata az életemnek, melyről úgy éreztem, nem lehet csupán zárt sorokban, szárazon írni, erről kénytelen vagyok valamilyen más formában, egy fokozottan emelkedettebb lelkiállapotban, versben is megnyilatkozni.
Mert a mély érzés, az igazi érzelem – mellyel a lelkem még mindig csordultig telve van –, a szeretett emberhez fűződő vonzalmam, s az örök kötődés miatt, olthatatlan szükségességét éreztem annak, hogy ily módon is emléket állítsak neki.
Egy valóban beteljesült szerelem mementójául, mely házasságon át vezetett, és melynek csak a halál vetett véget, álljon itt e vers.
Szeretném…
Szeretném, ha esténként
otthonunkban várnál,
kinyitnád az ajtót,
s karjaidba zárnál.
Könnyű csókot lehelnél
fagytól der
