Az egyszeri gyermek világgá ment. Sokáig odavolt a nagyvilágban, ám váratlanul csak hazatért, s kéréssel fordult az anyjához: anyám, nem látok elég tisztán, és élesen. A dolgok mélyére akarok látni, s azt is, amit a sorok közé rejtve írtak, de képtelen vagyok rá. Látnom kellene, mi van a zárt ajtók mögött, s a magas falak mit takarnak előlem. Értelmezhetetlen, áthatolhatatlan számomra a sötétség…
És az anya odaadta a látását, szeme világát a gyermekének, hogy az jobban lásson, ő pedig azontúl vakon, fehér bottal a kezében, tapogatózva élt.
A gyermek eltávozott, de most nem volt olyan soká távol. Amikor a szülői házhoz visszatért, újabb kéréssel állt elő: anyám, nem hallom, mi van a sok mondandó mögött, mit rejt a csend, mi az, amit nem mondanak ki, s azt is tudni szeretném, mit titkolnak
