Mi fiatalok, nem csak jól kijöttünk vele, de nagyon bírtuk is Sanyi bá’t. Vele persze nem is lehetett nem kijönni, őt csak csodálni lehetett, mert ha fújt, ha esett, az ő jókedve mindig töretlen maradt.
Történhetett bármi, őt nem lehetett kihozni a sodorból. Maga mesélte, hogy már reggel jókedvűen ébred, mosolyogva mos fogat, viccekkel szórakoztatja a feleségét, aki – vele ellentétben –, a kora hajnali idő miatt, általában morózusan tesz-vesz körülötte.
Egyszer megkérdeztük tőle, ismeri-e a mondást, hogy „ne nevess korán!”, de ő csak legyintett, és azt felelte, ő annak nem fél a következményétől, az a mondás rá nem vonatkozik. S példának felhozta, hogy ő még aranyat se lelt soha, bár egész életében koránkelő ember volt. Ővele – szokta mondogatni –, csupa vidámság, móka és kacagás az élet
