Csendesen nyílik a szoba ajtaja, és amikor felpillantok, szemem találkozik az ő meggyötört tekintetével. Mit is vártam, világos, hogy a nagyi beengedte.
– Bejöhetek? – kérdi, de meg sem várja a válaszomat, belép és becsukja maga mögött az ajtót.
Felugrok az ágyról és hátrálok egy lépést. Fulladozok a felindulástól, amiért újra ennyire közel van hozzám. Magas alakja szinte betölti a szobát, és vele együtt az érzékeimet is. Tétován lép még egyet, mire védekezőn magam elé kapom a kezem.
– Maradj ott, ahol vagy! Nem akarom, hogy a közelembe gyere.
Szó szerint megroggyan a válla, mintha megsebeznék a szavaim, de nem értem, hogy ez hogy lehetséges. Csak olyas valaki sebezhet meg bennünket, aki fontos számunkra, ő pedig egyértelműen kifejezte, milyen keveset számított neki a személyem. Megnya
