– Nem akarom, hogy elmenj.
– Lily – leheli a nevem elfúlón, és elém lép. Óvatosan, mintha porcelánból lennék, megérinti az arcomat, és ahogy lassú simítással a tenyere közé veszi, felsóhajtok. Mennyire hiányzott ez az érzés. Egymás szemébe révedünk, tudom, hogy az enyém könnyben úszik, és az övé is gyanúsan nedves. – Úgy féltem, hogy elküldesz, hogy az orromra csapod az ajtót.
– Megtettem – válaszolom kesernyés mosollyal, mire felnevet.
– Igaz. Tartozom Viviennek, amiért beengedett.
Én is elmosolyodom, de amíg az ujjai finom simogatása a vágy hullámát indítja el a testemben, az arcom elkomorul.
– Megbántottál – tör ki belőlem, magam sem értem miért, hisz az előbb már bocsánatot kért, én pedig megbocsátottam.
Ujjai a tarkómat masszírozzák, ajka az arcomat érinti lehelet finom puszikat
