– De igen, én is.
– Akkor ne tegyük ezt egymással! Ne harcolj velem, kérlek! – nyögi a számba.
Szédülten olvadok bele a csókba, amire már napok óta annyira vágyom.
– Ne haragudj, tök hülye voltam. Én sem akarok vitázni veled, nem akarom az időt vesztegetni, amikor…
Nem tudom befejezni, mert fékevesztetten szívja be a számat és percekig el sem enged. Minden felgyülemlett frusztrációnkat és a félelmeinket feloldjuk az ölelésben, és most is, mint általában, ha csak ketten vagyunk, megnyugszom és elhagy a szorongás. Ezek azok az értékes percek vele, amikor újra megbizonyosodom róla, hogy minden józan érv és talán a látszat ellenére is, nekünk egymás mellett van a helyünk. Meglehet, hogy kívülállók számára érthetetlen, hogy miért engem akar és miért pont rám van szüksége, de valahogy mégis
