A hírnév ára

Lily-2

Fáradtan ránézek, a lehetőségeimet latolgatom. A motor valószínűleg nem sérült, legalábbis remélem, hogy így van. Ha sikerülne a lökhárítót valahogy hozzákötni a karosszériához, hogy ne lógjon le a földre, és az autó üzemképes, akkor eljuthatnék vele Greenhavenig. Viszont: a kocsi anyámé, és bár nem a legújabb modell, akkor is teljességgel ki van zárva, hogy ilyen állapotban adom vissza neki. Így is, úgy is muszáj lenne megjavíttatnom, akkor meg miért ne itt és most? Talán még spórolok is valamennyit, ha itt, és nem Londonban viszem el szervizbe. Nem mintha gond lenne a pénz – jut eszembe, ahogy tekintetem a köteg ötvenfontosra esik. Halvány gőzöm sincs róla, hogy mennyibe kerül egy ilyen fajta javítás, csak sejtem, hogy jóval kevesebbe annál, mint amit a Porschés tapló hátrahagyott. Nem tudom, miért gondolják egyesek, hogy ha pénzük van, az már automatikusan feloldja őket az alól, hogy emberként viselkedjenek.

– Hol az a szerelőműhely? – kérdem csüggedten a fiúra nézve.

– Nem messze. Másfél kilométerre észak felé. De azért oda kéne szólni előtte telefonon, hogy van-e ott valaki.

– Rendben, ha megadod a számot, felhívom a műhelyt. – Sóhajtva felállok, a pénzt begyűröm a zsebembe, és megkerülöm a kocsit, hogy kivegyem a telómat. – Ja, és van valami, amivel ideiglenesen felköthetnénk a lökhárítót? Így csak nem mehetek odáig – bökök állammal a kocsi eleje felé, mire a srác a tarkóját kezdi vakargatni, majd közli, hogy keres valamit.

Kinyitom az ajtót, és ahogy nyűgösen ledobom magam a vezetőülésre, reccsenést hallok a padló felöl. Hirtelen szoborrá merevedek, szemem végigsiklik a műszerfalon, de a telefonomat nem látom sehol, pedig biztos vagyok benne, hogy mobiltartóban hagytam. Óvatosan oldalra dőlök, és gyanakodva pislogok le a padlóra. Felemelem a sarkam, és… na neee! A mobilom ott figyel a földön, pont a cipőtalpam alatt. Csak az történhetett, hogy amikor a Porsche orrba lökte a kocsimat, a telefon kiesett a tartóból. Lehajolok, és miközben felemelem, már látom is hogy honnan származott a reccsenő hang az imént. A képernyő üvege be van törve, és tök sötét, hiába nyomogatom a gombokat rajta, meg se rezzen. Karom lehanyatlik, hátradőlök az ülésen, arcomat az ég felé emelem. Ez most komoly? Halál komoly? – tör ki belőlem az elkeseredett nyögés. Sírhatnékom van, legszívesebben toporzékolnék és hangosan üvöltenék, és csak egy hajszál választ el tőle, hogy meg is tegyem. Ez valami rossz vicc, vagy a mindenható leli kedvét abban, hogy szórakozhat velem? Először Jim, aztán a kocsi, most meg a telefonom. Mégis mit vétettem?

Kiszállok a kocsiból, és ekkorra a gyerek is visszaér valami gumikötél félével a kezében. Várakozón néz rám, mire megkérdezem:

– Esetleg telefonálhatnék bentről? Az én telefonom – tekintetem az utasülésen nyugvó roncsra esik, és fájdalmasan felsóhajtok – nem működik.

Homlokráncolva bámul, aztán megrántja a vállát, és az ajtó felé bök.

– Persze. A műhely száma a telefon mellett van.

– Köszönöm – mormolom az orrom alatt, és megindulok a bejárat felé.

*

– Az lesz a legjobb, ha elviszem, kisasszony. Greenhaven alig tíz percre van innen, és így legalább tudom, hogy hová szállítsam le a kész autót. Ki tudja mennyit kéne várni egy taxira. Nem túl sok van belőlük errefelé, pláne nem ebben a szezonban – mondja a kopaszodó autószerelő, miközben egy olajos rongyba törli a kezét.

– Busz? – vetem közbe bizonytalanul, de a választ már előre tudom.

– Óránként egyszer – bólogat kimérten –, hétköznapokon.

Sóhajtva kérdezem:

– És mégis mennyi ideig fog tartani a javítás?

Megvonja a vállát, és a fejét vakarássza.

– Egy hétbe biztosan beletelik. Meg kell rendelnem a megfelelő alkatrészt és színt a lakkozáshoz. Sietős a dolga? – sandít rám oldalról, miközben lehajol, és a lökhárítót vizslatja.

Ezt a kérdést könnyű megválaszolni. Se barátom, se munkám, hová sietnék?

– Nem igazán.

– Szabadságra jött? – kérdi homlokráncolva.

Nyilván furcsállja, hogy mit keresek itt májusban.

– Olyasmi – hagyom rá a dolgot, és nekiállok kiszedni a csomagtartóból a gurulós bőröndömet.

*

– Itt jó lesz – mutatok a kopottas, fehér kerítés felé. – Nagyon köszönöm, hogy elhozott. Megtenné, hogy ennek a fuvarnak a költségét is a számlához írja?

– Úgy lesz, kisasszony. Felhívjam, ha elkészült a kocsi?

Lemondóan megrázom a fejem.

– Nincs szükség rá, mert a mobilom úgysem működik, a vezetékes telefon számát pedig nem tudom fejből. Úgysem igen megyek sehová, szóval egyszerűen csak hozza el a kocsit, ha elkészült.

– Ahogy akarja – vonja meg a vállát, és a ház felé pislog.

Két órás késéssel a tervezetthez képest, de végre mégiscsak célban vagyok. A fene se gondolta volna, amikor elindultam anyáméktól, hogy ilyen kalandos lesz az út, bár visszapillantva az utóbbi hetekre, van egy olyan sanda gyanúm, hogy vonzom a bajt. Mióta rajtakaptam Jimet az irodájában, az életem egyetlen lefelé ívelő spirál, úgy érzem, kicsúsznak a kezemből a dolgok és csak sodródom az eseményekkel. Szinte már megszállottan reménykedem abban, hogy ez a ház, ahol régebben annyi jó dolog történt velem, segít helyreállítani a lelki békémet.

Ahogy belököm a kaput, és végigmegyek az egyenetlen díszkövekből kirakott járdán, emlékek rohannak meg gyermekkoromból. Iszonyú régóta, legalább négy éve nem jártam már itt, és most jövök csak rá, hogy mennyire hiányzott. Mélyet szippantok a sós, tengeri levegőből, és míg a kulcsot kezdem keresni, már tervezgetem is magamban, hogy miképp töltöm az este további részét a Syrah és egy jó kis regény társaságában. Elkezdem számlálni a verandát szegélyező fakorlát rúdjait, és a kezem óvatosan bedugom az ötödik lécnél a fapárkány alá. A családunk már egy örökkévalóság óta ide rejti a ház kulcsát. A kis mélyedést a párkány alatt még a nagyapám fabrikálta, és az emlékre ismét elönt a melankólia, ám hamar ki is józanodom, mert a kezem a semmit markolja. Megdermedek. Ide-oda tapogatok, de a kulcs sehol. Tévedés kizárva, mert még ennyi idő után is egészen biztos vagyok benne, hogy az ötödik léc felett kell lennie a kulcsnak. Térdre ereszkedem, tovább tapogatok, de semmi. Ez nem lehet igaz! A kulcsnak itt kéne lennie, anya direkt nem adott másikat, mert azt mondta, a szokott helyen megtalálom. Körbenézek a földön is, hátha leesett, de nincs szerencsém. Már szinte a röhögés kerülget, mert ez a pech sorozat, ami üldöz, tragikomédiába illő. A franc essen bele, nem maradt más megoldás, mint hogy valamivel kifeszítem a ház másik oldalán a part felöli ajtót vagy az egyik ablakot, és bemászom, mint egy betörő. Homlokomat kimerülten nekitámasztom az ajtónak, és a kilincsbe kapaszkodom, amikor valami nagyon furcsa dolog történik. A kilincs engedelmesen lenyomódik, és az ajtó kinyílik. Meghökkentve ugrok hátra, és zavartan körbepislogok. Ez meg mi a jó bánat? Aki legutoljára itt volt elfelejtette volna bezárni a házat? El nem tudom képzelni, annál is inkább, mert szerintem anya volt itt legutóbb, méghozzá hetekkel ezelőtt.

Felnyalábolom a cuccaimat, és óvatosan belépek, de akárhogy is fülelek, nem hallok mozgást. Beóvakodom a nappaliba, és körbe nézek. Esküszöm olyan ez, mint egy időutazás, fura szívmelengető, nosztalgikus érzés, némi kesernyés mellékízzel, ha a közben meghalt nagyapámra, és apám állapotára gondolok. Itt a világon semmi nem változott, és ahogy tekintetem végigfut a mintás szőnyegen, a piros szófán és a nyerskő falburkolaton, megint tinilánynak érzem magam. Kezem végigfuttatom a konyhapult faborításán, és elmosolyodom, a régről ismert pöttyös bögrék, a falon lógó merőkanalak, és a jó öreg kuglófforma láttán. Hogy imádtuk a bátyámmal, Liammel, amikor anyám vaníliás kuglófot sütött. Alig győzött minket elzavarni a konyhából, mert legszívesebben csak úgy nyersen kinyaltuk volna a tálból az édes tésztát.

Mosolyra húzódó szájjal, elkalandozó gondolatokkal sétálok a teraszra nyíló ajtó felé, de hirtelen megtorpanok, mert észreveszem, hogy az ajtó arasznyira nyitva áll. Ez már tényleg nagyon bizarr, és megint kellemetlen érzés kerít hatalmába. Valami itt nem stimmel, olyan érzésem van, mintha nem lennék egyedül, mintha valaki figyelne. Visszafordulok, és ekkor meglátom a fekete bőrdzsekit, ami az egyik szék karfájára van terítve, és amit eddig észre sem vettem. Ez nem jó, ez nagyon, de nagyon nem jó! Jéghideg borzalom kúszik fel a gerincemen, amikor tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül a házban. Holt biztos, hogy egy betörő van az emeleten, ami megmagyarázná a nyitott ajtót is. Részben. Mert az ajtó ugye nem volt feltörve, hanem akárki jött is be, az kulcsot használt. Idegesen körbe nézek, és ekkor meglátok egy használt vizespoharat is a pulton. Basszus. Ezt sem láttam az előbb. A dobhártyám majd kiszakad, ahogy hallom saját szívem vad robaját a fülemben. Most mit csináljak, te szentséges ég? Még csak mobilom sincs, hogy hívjam a rendőrséget. Talán a vezetékesről telefonálhatnék, vagy húzzak el inkább a bánatba minél gyorsabban? – morfondírozok magamban, és megindulok a kijárat felé, de ezzel egy időben motoszkálást hallok az emelet felől. Léptek zaja, és ajtócsukódás. A francba, a francba! Feldúltan kapkodom a fejem a lépcső és a konyha között. Kell valami, amivel megvédhetem magam, valami fegyver, bármi. Ekkor már egyértelmű lépések zaja üti meg a fülemet a lépcső felől, és meg is látok egy farmergatyába bújtatott lábat. Úristen, mi van, ha fegyver van nála? Egyszerűen lepuffant, és itt nyiffanok ki a családi nyaraló padlóján, egy betörő kezétől. Napokig rám sem fognak találni, maximum majd az autószerelő értesíti a rendőrséget, ha megtalálta a kihűlt tetememet, amikor visszahozza az Escortot. Ez aztán méltó befejezése lesz ennek az egyébként is katasztrofális napnak. És egyáltalán, mi a bánatért tör be valaki egy ilyen helyre? Mégis milyen zsákmányt remélt a lepukkadt lábasokon és az ágyneműn kívül? Tekintetem a kartontáskára esik, amit a konyhapultra tettem az előbb, és hirtelen ötlettől indíttatva kiveszem belőle a Syrah-s üveget, és védekezőn magam elé tartom. A kezemnél csak a térdem remeg jobban. Úgy kivagyok, hogy a betörőnek nem is lesz rá szüksége, hogy golyót pazaroljon rám, egyszerűen holtan zuhanok össze a parától a lába előtt.

A behatoló megáll a lépcső alján, a korlátba kapaszkodik, és összehúzott szemmel engem vizslat. Néma csönd lengi be a házat, és az a bizarr érzésem, hogy ő pont ugyanúgy meg van lepve, mint én. A tekintetem végigsiklik magas, farmernadrágos, fekete pólós alakján, és megállapodik az arcán. Elég fiatalnak tűnik, talán a húszas évei közepe-vége felé járhat. Nyúzottnak látszik, karikásak a szemei, és a tekintete tele van nyugtalansággal. Ettől függetlenül helyes. Túlságosan is helyes egy betörőhöz képest, persze lövésem sincs mi az irányadó kinézete egy besurranó tolvajnak. A haja sötét, rendezetlen, és majdnem vállig ér. Kelletlenül megállapítom, hogy nagyon vonzó jelenség. Van benne karizma, egyfajta intenzív erős kisugárzás, amit nem tudok a nevén nevezni, de már az első pillantásra is hatással van rám.

Míg az ismeretlen betolakodót elemzem magamban, buta módon leeresztem a vörösboros üveget magam elé, szinte el is felejtkezve a helyzet drámaiságáról. Aztán amikor a fickó lép egyet felém, és az ajtót fixírozza idegesen, észbe kapok, és megint magam elé emelem a fegyveremet.

– Hogy a frászba jöttél be? És egyáltalán, honnan a picsából tudtad meg, hogy itt vagyok? – morogja fenyegetőn.

Eltátott szájjal bámulom, és próbálom értelmezni a kérdést. A hangja mély és, és… nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan milyen, de a bőröm alá kúszik, és egészen furcsa dolgokat művel velem.

– Az ajtó… nyitva volt – dadogom, de aztán egyből észbe is kapok.

Csak nem kezdek el itt magyarázkodni egy betörőnek? Az ablakhoz megy, óvatosan félrehúzza a függönyt és még óvatosabban kiles.

– Egyedül vagy? Vagy van veled valaki? – kérdi ingerülten, átmegy a másik oldalra, egészen a bejárati ajtóig, és ott is kikémlel az ablakon, mint valami paranoiás.

Szóba sem jöhet, hogy elárulom a gyenge pontomat, vagyis, hogy egyedül vagyok. Ahogy így elnézem, a fazon több mint egy fejjel magasabb nálam, és a fekete póló alól kibukkanó impozáns bicepszéből ítélve, nem az én súlycsoportom. Ha az első ütést elvétem az üveggel, probléma nélkül kicsavarhatja a kezemből az egyetlen védekezési eszközömet, és akkor benne vagyok. A füllentés mellett döntök.

– A rendőrség már úton van, pillanatokon belül megérkezhetnek, úgyhogy jobb, ha nem csinálsz semmi hülyeséget.

Döbbenten pislog rám, és az őszinte zavar az arcán engem is elbizonytalanít egy pillanatra.

– A rendőrség? Minek jönnek ide a zsaruk?

Mi az, hogy minek? Normális ez?

– A legjobb lenne, ha elhúznád a csíkot most azonnal, akkor még megúszhatod – bökök az üveggel az ajtó felé, és igyekszem a lehető legmagabiztosabb hangomat elővenni.

Gyanítom, hogy nem vagyok túl meggyőző, mert a fickó nem kezd el rémülten menekülni a fenyegetésemre. Félrebillenti a fejét, és úgy bámul, mintha marslakó lennék, vagy két fejem nőtt volna. Még egy lépéssel közelebb araszol, mire én hátrálni próbálok, de beleütközöm a konyhapult sarkába, ami élesen az oldalamba fúródik. Fájdalmasan felszisszenek, de azért hősiesen tartom magam előtt az üveget. A pasi szóra nyitja a száját, és egy pillanatig azt gondolom, hogy meg akarja kérdezni, hogy jól vagyok-e, de aztán csak valami nyögésféle tör elő a torkából. Megrázza a fejét, és szigorúan összehúzott szemmel szólal meg: