A hírnév ára

Lily-3

– Ha ez valami kicseszett vicc, egyáltalán nem értékelem. George ötlete volt? Tudja, hogy hol vagyok? – kérdi elkerekedett szemmel, szinte riadtan, én meg kezdem úgy érezni, hogy totálisan elbeszélünk egymás feje felett.

– George? Az meg ki?

– Hol vannak a többiek?

– Milyen többiek? – Jézusom, ez beteg.

– Te szórakozol velem? – mordul fel dühödten, és hirtelen már azt sem tudom, hogy most ki hülyít kit.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

Homlokráncolva bámul, aztán idegesen beletúr borzas tincseibe.

– Na jó, elég ebből a szarakodásból. Tűnj a picsába a házamból! – morog rám ingerülten.

Meglepetésemben leengedem az üveget magam elé, és

elképedve a csípőmre teszem a kezem. Valami baj van a hallásommal, vagy tényleg azt mondta, hogy tűnjek el a házából?

– Még hogy én? Neked elment a józan eszed. Tűnj el te az én házamból!

– A te házad?

Irritáltan megvonom a vállam.

– Oké. Ha egészen pontosan akarnék fogalmazni, a nagyszüleim háza. De a lényeg akkor is az, hogy azonnal el kell tűnnöd innen. Ha most azonnal elmész, megígérem, hogy nem szólok a dologról senkinek.

– A ház az enyém – jelenti ki határozottan. – Legalábbis az elkövetkező két hétig. Kibéreltem.

– Ki…ki… – nyögdécselek, állam a padlón landol – kibérelted?

– Mit vagy úgy oda? A ház kiadó volt, én kifizettem a bérleti díjat, most meg itt vagyok.

– Akkor ez azt jelenti, hogy nem vagy betörő? – kérdem, egy 3 éves értelmi szintjén.

– Betörő? – kérdi elképedten, és most először látok egy vigyort kiülni az arcára. Egy túlságosan is csábos, magával ragadó vigyort. – Szóval ezért a vörösboros hadművelet – biccent az üveg felé, amit én erre leforrázva teszek le a pultra.

A halántékomat kezdem masszírozni, érzem, hogy közeleg a fejfájás, a nyugodt, lazítós estém reménye pedig egyre inkább kezd köddé válni.

– Azt hittem… azt gondoltam, hogy üres a ház. Nem mondták, hogy valaki kivette. Ebben az évszakban nem nagyon jönnek turisták – sandítok rá szemrehányón.

Megvonja a vállát.

– Nem vagyok turista.

Akkor meg mi vagy? – kérdezném legszívesebben, de visszafogom magam.

Minél inkább vizsgálom a sötéthajú, fura idegent, annál kevésbé tudom besorolni. Ismét elönt a gyanú. Mi van, ha csak blöfföl, és miután elaltatta a gyanúmat, letámad? Tényleg nem tűnik betörőnek, még akkor sem, ha most, hogy ismét közelebb jött egy lépéssel, felfedezek egy tetoválást a bicepszén, meg egyet a nyakán is, a szemöldöke széle meg egy piercinggel van átfúrva. Van benne valami sötét és sejtelmes, de nem egy tolvaj ugrik be róla.

– Kitől bérelted ki a házat? – kérdem hirtelen ötlettől indíttatva.

A homlokát ráncolja, mint aki erősen gondolkodik, aztán a borostás állát vakargatva megszólal:

– Valami furcsa nevű idős nővel beszéltem telefonon. Vivien, ha jól emlékszem, a vezetékneve meg... fogalmam sincs, de B-vel kezdődik.

Basszus! Ez csak is a nagyanyám magyar neve lehet, amit persze itt képtelenek kimondani, pedig annyira nem is bonyolult. Budai. Fájdalmasan összehúzom a szemem, arcom a plafon felé emelem. Hogy tehette ezt velem a nagyi, amikor pontosan tudta, milyen állapotban jöttem haza Kairóból, és hogy mennyire kétségbeesetten szükségem van egy kis nyugalomra? Miért nem mondta, hogy kiadta a házat? Vagy lehetséges, hogy elfelejtette? Végtére is elmúlt 85, ennyi szenilitás már belefér ebben a korban. Elveszetten felsóhajtok, mert vészesen fogy a remény, hogy megszabaduljak a rejtélyes idegentől. De azért ennyire könnyen nem adom fel, anélkül, hogy le ne csekkolnám a sztoriját. Automatikusan a zsebemhez nyúlok, hogy elővegyem a mobilomat, ami persze nincs ott. A táskám mélyére dobtam még az autószerelő műhelyben, hogy majd Londonba érve megjavíttatom. Ő felhúzott szemöldökkel, várakozón néz rám, és kezdem nagyon zavarban érezni magam a vizsgáló tekintete előtt. Hátrasimítom a hajam, és a szám szélét harapdálom zavartan. Mit bámul így? Tudom, hogy nem vagyok a legjobb formámban, de nem is számítottam tetovált, szexi látogatóra az este folyamán. Mert bármennyire is idegesítő, hogy a feje tetejére állította a terveimet, tény, hogy a fickó veszettül vonzó. Pláne mióta kiderült, hogy mosolyogni is képes.

Jó nagyot kerülve a nappaliban, odasasszézok a fal melletti komódhoz, amin a vezetékes telefon áll. Ügyelek rá, hogy kellő távolság maradjon kettőnk között, és amíg a telefon után nyúlok, fél szemmel azért őt figyelem.

– Fel kell hívnom valakit – kezdem magyarázni, és leemelem a kagylót.

Nyilván sejti, hogy kit akarok valójában felhívni, és azt is, hogy azért teszem, hogy leellenőrizzem a sztoriját a házbérlésről. Szóval, ha mégis sumákolt a fickó, és nem szeretné, hogy hazugságon kapjam, most lenne itt a megfelelő alkalom, hogy letámadjon, kiüsse a kezemből a telefont vagy tudom is én... De semmi ilyesmi nem történik, helyette félrebiccenti a fejét, és a vezetékes telefon felé bökve, csodálkozva kérdezi:

– Azon?

Zavartan megvakarom a homlokom. Tényleg ennyire rendkívüli, ha valaki vezetékes telefont használ a huszonegyedik században?

– Az van, hogy… a mobilom eltört, amikor… á, hosszú történet – legyintek, és inkább elkezdem beütni nagyanyám számát.

Egyik lábamról a másikra állok, miközben úgy mustráljuk egymást, mint két ugrásra kész tigris. A helyzet állati kínos, és már kezdek azon gondolkodni, hogy megszakítom a vonalat, és inkább anyámat hívom, amikor a nagyi végre felveszi.

– Szia, nagyi. Én vagyok.

– Drágám, mennyire örülök, hogy hallom a hangodat. Hogy vagy? Szerencsésen megérkeztél? – csicsergi jókedvűen.

Az őszinte válasz túl kimerítő és pláne lehangoló lenne, ezért az egyszerűbb utat választom; füllentek.

– Jól vagyok, de van egy kis gond – lehalkítom a hangom, bár tisztában vagyok vele, hogy Mr. Katonai Bakancs valószínűleg még így is hall minden szót. – Valaki van a házban. Egy vendég – teszem hozzá, és vetek rá egy oldalsó pillantást.

Nagyanyám néhány másodperces szünet után a lehető legártatlanabb hangján válaszol:

– Hoppá.

Hoppá?

– Ezt meg hogy érted?

– Jaj, szívem, rettenetesen sajnálom, csak nem megint összekuszáltam valamit? Olyan az agyam, mint a szita. Az én koromban az ember már örülhet neki, ha nem felejti el bevenni a gyógyszereit – magyarázza, de furcsállom a dolgot, mert amikor legutoljára találkoztunk a múlt héten, egyáltalán nem keltette egy szenilis öregasszony benyomását. – El sem hinnéd, hogy Mary nénéd is…, tudod, a szomszédból, akinek a vörös macskája van. Na szóval, tegnap amikor…

– Nagyi, most tényleg nem alkalmas az idő – szakítom félbe türelmetlenül, mielőtt rám zúdítja a fél szomszédság nyűgét és baját.

– Látod, már megint elkalandozom. Ne haragudj, vén nagyanyádra. Szóval mi a baj?

Lassan kifújom a levegőt, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne uralkodjon el rajtam a hisztéria.

– Az a baj, nagyi, hogy van valaki a házban. Nem vagyok egyedül, érted?

– A mindenségit, összekevertem volna a dátumokat? Nem csodálkoznék rajta, mert az utóbbi időben annyira kótyagos a fejem, a kesztyűimet, meg a sáljaimat sem találom sehol.

Atyaég! – forgatom a szemem. Ezt nem hiszem el.

– Figyelj, nagyi! Megmondta a nevét? – suttogom, és még a tenyeremet is a szám elé teszem takarásképp.

– Kicsoda?

Egy hajszál választ el tőle, hogy felsikítsak.

– Hát a fickó, aki kivette a házat.

– Ó, értem. Na, várj csak, hadd gondolkodjam! Hogy is volt… Jack vagy Jackson vagy valami hasonló, nem emlékszem pontosan, de ha mindenképp tudni szeretnéd, utána nézhetek a banki papírok között. Biztos van nyoma az átutalásoknál.

– Hagyd csak, annyira nem fontos – nyögöm letörten. – Szóval akkor fizetett is? – kérdem óvatosan, mire jön a megsemmisítő válasz:

– Egy összegben, előre, drágám.

Remek. Megfordulok, és homlokomat a falhoz ütöm egy párszor, míg a nagyi arról csacsog, hogy mennyire restelli, és reméli, hogy nem haragszom rá.

– A fiatalember egyébként nagyon szimpatikusnak tűnt a telefonban – csiripeli –, remélem, hogy nem okoztam nagy bajt, és találtok megoldást. Te olyan talpraesett kislány vagy…

Imádom a nagyimat, komolyan, de jelen pillanatban legszívesebben megráznám a csontos vállainál fogva, és belevisítanék az arcába, hogy hogy volt képes ilyen helyzetbe hozni. Mégis mire való akkor a naptár? Persze semmi ilyesmit nem teszek, sosem lennék képes durván szólni a nőhöz, akitől világ életemben csak szeretetet kaptam, inkább gyorsan elbúcsúzom tőle, és biztosítom, hogy elrendezem a dolgot valahogy. Az igazság azonban az, hogy halvány gőzöm sincs róla, hogy mit csináljak. A telefonkagylót zsibbadtan magam mellé eresztem, de még nem tudok visszafordulni. A hátam közepén érzem a csábos idegen metsző tekintetét, de nem vagyok kész rá, hogy szembenézzek vele, és elismerjem a vereségemet. Mikor már egy ideje támasztom a falat a homlokommal, végül ő szólal meg a hátam mögött:

– És?

A falat bámulva halkan kérdezem tőle:

– Mi a neved?

Válaszként csak valami fura röhögésféle érkezik, erre magamban átkozódva lassan megfordulok és ránézek. Ő visszabámul, a karjait széttárja maga mellett. Most mi van? Azt hiszi gondolatolvasó vagyok?

– Most csak szívatsz, ugye? – kérdi, a fejét szexin félrebiccentve.

– Miért tenném? Feltettem egy egyszerű kérdést, nem hinném, hogy túlzottan nehéz lenne válaszolni rá.

Néhány másodperc után szólal csak meg, valami fura kérdő hangsúllyal:

– Jax, Jack…son.

Beszívok egy hosszú, mély levegőt, és bár erősen próbálkozom, képtelen vagyok mosolyra húzni a szám. Gyötrődve mondom ki a szavakat:

– A ház a tiéd. Két hétre legalábbis.

A pimasz csirkefogónak egy fültől-fülig érő, győzedelmes vigyor terül szét a képén, amitől megroggyan a térdem. Az érzés futótűzként terjed szét a tagjaimban, bizsergést hagyva maga után a hasam környékén: ez a férfi veszélyes. Most, a lehengerlő vigyorral az arcán sokkal veszélyesebb, mint amikor még betörőnek hittem. A mosolya lenyűgöző, szinte vonzza a kezemet, hogy az ujjam végigfuttassam azokon a buja ajkakon, és a tény, hogy milyen erős, erotikus hatással van rám, őszinte meglepetésként ér. Óvatosnak kell lennem.

Kisfiús szikra, a győzelem lángja lobban a szemében, mint akinek sikerült megszereznie a legutolsó nyalókát a cukorkás zacskóból. Halál ciki az egész, és most már minél előbb szabadulnék a kínos helyzetből. A szám szélét rágcsálva mormolom:

– Sajnálom az előbbit. Fogalmam sem volt, hogy a ház ki lett adva. A nagyim alaposan megkavarta a dolgokat – forgatom a szemem.

– Ha nincs mobilod, akkor hogy hívtad a rendőrséget az előbb? – kérdi kihívón, a karját összefonva maga előtt, fölényeskedő terpeszbe állva.

Fasza. A mai napot hivatalosan kinevezhetjük Lily Parker megaláztatása napjának. Most esik csak le, hogy még mindig a telefonkagylót markolom, mint valami idióta. Visszaillesztem a helyére, és kelletlenül nyögöm ki összeszorított fogaim között:

– Nem hívtam őket. Azt csak úgy mondtam, hogy megszabaduljak tőled.

Hitetlenkedve néz rám, majd kibámul a teraszajtón a tengerre, csak hogy utána még nagyobb kétkedéssel bámuljon bele ismét a képembe.

– Te akartál megszabadulni tőlem?

Felhúzott szemöldökkel pislogok vissza rá. Miért, mit gondolt? Annyira ellenállhatatlannak tartja magát? Vagy őt talán nem szokták visszautasítani? Tagadhatatlan, hogy attraktív, van benne valami, ami vonzza a szemet és a kezet, és egyáltalán… nagyon dögös a borús, sejtelmes megjelenésével, de azért ne essünk túlzásba! Még jó, hogy a bánatba kívánom, amikor miatta hullik darabjaira a szép kis tervem a nyugalmas pihenésről és az elhatározásomról, hogy itt majd összerakom a széthullott lelkem darabjait. De nem akarok bunkó lenni, hisz végül is ő sem tehet az egészről, fizetett a házért, joga van használni.

– A helyzet az, hogy fogalmam sincs, mit csináljak – vakarom meg a fejem tanácstalanul, és elindulok a konyha felé. Kiveszek egy poharat, és vizet töltök magamnak. Megiszom a felét, majd leverten a pultnak támaszkodom. – Azt terveztem, hogy eltöltök egy kis időt a házban, és nem igazán készültem B tervvel. Van egy panzió a városban, úgy két kilométerre innen, bár fogalmam sincs, hogy nyitva vannak-e a főszezon előtt – nyöszörgöm, tudatában annak, hogy mennyire szánalmas képet nyújthatok. Aztán belém hasít a fájdalmas felismerés, hogy még autóm sincs, hogy csessze meg. Nem tudom, talán titkon abban reménykedem, hogy a fickó lovagiasan felajánlja, hogy elmegy a panzióba, kivesz magának egy szobát, és lemond a házról. Persze miért tenné, hiszen fizetett érte, hogy itt legyen. Alaposan benne vagyok. Talán fel kéne ajánlanom neki, hogy kifizetek egy éjszakát a panzióban, ha önként elmegy. Esetleg kettőt. Beugrik a nagy köteg pénz, ami még most is itt lapul a zsebemben. Vészhelyzet van, muszáj megpróbálnom. Laposan sandítok rá, próbálom felmérni a lehetőségeimet. Nem is értem, mi a fenét keres egy férfi az ő korában egy ilyen helyen, mint Greenhaven. Pláne ilyenkor. Zéró szórakozási lehetőség, az éttermek közül is csak néhány van nyitva. Ide inkább családok szoktak jönni, kisgyerekekkel a nyugis strand miatt, esetleg nyugdíjasok. Mi a fenével akarja eltölteni az idejét? – morfondírozok magamban, míg egymást fürkésszük, aztán rájövök, hogy ő is ugyanezt gondolhatja rólam, hiszen kábé egyidősek lehetünk.

– Esetleg – kezdem óvatosan, hízelgő hangon – szívesen kifizetek neked egy éjszakát a panzióban, ha úgy döntesz, mégis inkább átköltöznél. – A fickó álla a földön landol, mint aki nem hisz a fülének, majd leveti magát a szófára, és lazán felteszi a lábát a dohányzóasztalra. Pofátlan. Karját két oldalt kitárja a szófa támláján, és láthatóan kényelembe helyezi magát. Nem úgy tűnik, mint akinek sietős elhagynia a házat.