A hírnév ára

Lily-4

– Két éjszakát? – ajánlom óvatosan, mire nyíltan vigyorogni kezd. Nyilván remekül szórakozik rajtam és a nyomoromon, én meg egyre elkeseredettebb leszek. – Hármat? – kockáztatom meg utolsó lehetőségként, de abból, ahogy a jókedv egyre inkább szétterjed azon a pimaszul jóképű arcán, már tudom, hogy esélyem sincs. Ez szórakozik velem.

– Szóba sem jöhet – rombolja le végül a reményeimet egy magabiztos mondattal.

Csüggedten kifújok, és beletúrok a hajamba. Nincs más megoldás, nekem kell elmennem, és szobáért kuncsorogni a panzióban. Már ha egyáltalán nyitva van.

– Oké – adom meg magam, és még a kezem is felemelem. – Akkor én megyek, csak az a baj, hogy a kocsim…

– Mi van a kocsiddal? – kérdi, és már nem csak a szája mosolyog, de a hangjából is kiérződik, hogy kiválóan szórakozik a bajomon. Seggfej – fogalmazódik meg bennem, de lenyelem a véleményem. Vonakodva mondom:

– A szerelőnél van.

A szemöldöke a homlokáig szalad, és a hangjából árad a szarkazmus.

– Se kocsi, se telefon?

Tényleg elég szánalmasan hangzik, de mit tehetek, ez a nyomorult helyzet.

– Valami barom belerohant a benzinkúton, és leszakította a lökhárítót, aztán meg szó nélkül lelépett. Egy hétbe telik, mire megjavítják, addig el sem hagyhatom a házat.

Ekkor beugrik, hogy a garázsban kell lennie egy biciklinek. Nem mintha túlzottan feldobna a gondolat, hogy a félhomályban biciklizgessek a panzióig, ahelyett, hogy a pohár borommal és a könyvemmel lustálkodjak a szófán, de mégis csak jobb, mintha gyalogolnom kéne. Őszintén remélem, hogy megvan még a bringa, bár ahogy elnézem a mai napomat, egyáltalán nem csodálkoznék rajta, ha nem így lenne.

– Jut eszembe, kell lennie egy biciklinek a garázsban – mormolom az orrom alatt, inkább csak magamnak, mint a felfújt hólyagnak a szófán.

Ahogy elindulok, még egy röpke pillantást vetek rá, de

az előbbi magabiztos vigyornak nyoma sincs az arcán. Fal fehér, a szemei kigúvadnak, és a laza testtartás is a múlté. Felugrik, és egy bizonytalan lépést tesz felém. El nem tudom képzelni mi okozhatta a hirtelen hangulatváltozást, de nem is akarok vele foglalkozni, menekülhetnékem van. A gyomrom remeg, van valami kábító a kisugárzásában, ami minden pillanattal erősödik, amit ennek a férfinek a közelében töltök. El kell tűnnöm innen minél gyorsabban. Elindulok az ajtó felé, és amikor kezem már a kilincsen van, hallom, hogy utánam kiált:

– Várj!

Eszembe’ sincs várni, épp csak annyira lassítok le, amíg visszakiáltok: – Még visszajövök a cuccomért – és már kint is vagyok a ház előtt. Néhány lépéssel el is érem a fehérre festett garázsajtót, megragadom a kilincset, és felfelé billentem. Ez még nem az új, elektromos ajtó, nehéz, mint a kő, és beletelik némi időbe, mire teljesen felcsúszik. Míg várok, erősen fohászkodom magamban, hogy meglegyen még a régi, női vázas bringa, mert nagyon nem vágyom a sötétben a két kilométeres gyalogtúrára. De mikor az ajtó végre kikerül a látóteremből, hátratántorodom a látványtól. Meghűl a vér az ereimben, levegőt venni sem vagyok képes. Káprázik a szemem, vagy tényleg egy kék színű Porsche parkol a nagyszüleim garázsában? Na, ne! Ez már több mint hátborzongató.

A szívem vadul kalapál, ahogy óvatosan megkerülöm a verdát, és szinte rettegve hajolok közel az első lökhárítójához. A számhoz kapom a kezem a lehorzsolt lakkozás láttán. Semmi kétség, a kék fényezésen tisztán látni az ezüstöt, ami az Escortról került rá. Nyelek néhányat, és nekitámaszkodom a falnak. Már azt hittem, elértem az abszolút mélypontot, és a nap már nem lehet rémesebb, de ezek szerint mindig van lejjebb. Szent isten, hogy a jó büdös francba kerül ide ez a kocsi? Hülye kérdés, hisz magam is tudom, csakis egy magyarázata van a dolognak. A kocsi a házamat bitorló, vészesen szexi idegenhez tartozik, aki ezek szerint megegyezik azzal a bunkóval, aki már a vasúti átjárónál is kis híján belém jött, a benzinkútnál meg összezúzta a kocsim elejét, hogy utána szó nélkül lelépjen, mint egy tahó vandál. Létezik ekkora véletlen, vagy lehet, hogy jó volt a legelső megérzésem, és a pasi tényleg valami beteg, kéjgyilkos? Talán végig engem követett? – morfondírozok magamban, de az ötlet eléggé valószínűtlennek tűnik, tekintve, hogy a sztorija stimmel, amit a házbérlésről adott elő. Össze vagyok zavarodva, és forr a vérem a dühtől. Dúlva-fúlva hagyom el a garázst, átvágtatok a füves részen, és fújtatva lépek be a házba. Becsapom magam mögött az ajtót, de úgy, hogy egy kis vakolat is lehullik a plafonról, és a nappali felé robogok. Már félelem sincs bennem attól, hogy kárt tehet bennem, a felháborodás mindent felülír. Amint szembenézek vele, minden világos, meg sem kell kérdeznem a részleteket. A teraszajtó előtt áll, arca feszült, tele aggodalommal és bizonytalansággal. Sehol az előbbi, kaján vigyorú gazfickó, aki a szerencsétlenkedésemen szórakozott. Megindulok felé, de ahogy elhaladok a konyhapult mellett, megint eszembe jut a kéjgyilkosos teória, meg az, hogy a férfi nem éppen az én súlycsoportom. Ha dulakodásra kerülne sor, semmi esélyem ellene. Tekintetem a borosüvegre esik, de aztán inkább besasszézok a konyhapult mögé, és előhúzok a fiókból egy kenyérszeletelő kést, tekintetem közben végig rajta tartom. Elég drámai látványt nyújthatok, de fő az óvatosság. Hitetlenkedve mered rám, ahogy magam elé tartom a kést, inkább tűnik megdöbbentnek, mint riadtnak.

– Mondd, hogy nem te vagy az a faszkalap, aki összetörte a kocsimat a benzinkútnál, aztán meg szemétláda módon lelépett.

Leesett állal, összeszűkült szemmel bámul. Úgy tűnik, mégis csak jó ötlet volt magamhoz venni a szúrószerszámot, mert szemmel láthatóan az érzékeny lelkébe gázoltam.

– Minek nevezel te engem? – kérdi félrebiccentett fejjel, mint aki nem hisz a fülének.

– Ez most komoly? Már a vasúti átjárónál is majdnem belém jöttél, azt hiszed nem ismertem fel a kocsit? Azok után pedig, amit a benzinkútnál alakítottál, a faszkalap a legárnyaltabb kifejezés, ami az eszembe jut.

Pár másodpercig szuggeráljuk egymást, aztán ő adja fel először. A tarkóját kezdi masszírozni, és nagyokat fúj, mint aki önmagával küzd belülről. Idegesen kezd járkálni fel s le a nappaliban, én meg némán várom a magyarázatot. Végül megtorpan, és felém fordul, mint aki elhatározásra jutott.

– Picsába! Elszoktam a sebváltós kocsiktól.

Hitetlenkedve széttárom a kezem. Hogy jön ez ide?

– És akkor mi van?

Beletúr a hajába, és amikor megszólal, a hangja megviselt:

– Sajnálom. Bepánikoltam.

Oké. Ezt most egy kicsit emésztgetnem kell. Bepánikolt. Mitől? Talán piásan vezetett?

Tenyérrel az asztalra támaszkodik, feje csüggedten lóg a kezei között, sötét tincsei az arcába lógnak. Eléggé szánni való látvány. Miután már egy ideje nem jön több magyarázat tőle, én szólalok meg:

– Ezt hogy érted? – Kicsit megemeli a fejét, és bizonytalanul rám néz. – Részegen vezettél?

– Részegen? – kérdi, és feje megint visszabukik. – Alig volt bennem valami.

Alig? Ez meg milyen válasz?

– Abból kiindulva, ahogy láttalak vezetni az úton…

– Bassza meg! Dühös voltam, és siettem – vág közbe zaklatottan. – Véletlen volt, ami a benzinkútnál történt. Kiszálltam, hogy megnézzem a kárt, de emberek jöttek – nyel egy nagyot, és úgy bámul rám, mintha ezzel minden meg lenne magyarázva. Felvonom a vállam, jelezve, hogy nem igazán tudom követni az eszmefuttatását. – Egyre több ember jött, kérdezgetni kezdtek – túr bele a hajába feldúltan, és a teraszajtóhoz lép. Meredten bámul ki a tengerre. – El kellet húznom onnan, minél gyorsabban.

Pszichooo! Ennek valami tömegfóbiája van, fél az emberektől, vagy bujkál valami elől? Sóhajtva megvakarom sajgó homlokom, ez az egész ügy egyre komplikáltabb lesz. Akármi baja is van azonban, akármi miatt is volt annyira sietős neki, hitvány módon intézte el az ügyet, és ragaszkodom hozzá, hogy ezt belássa. És igen, azt akarom, hogy megbánást mutasson.

– Szóval sietős volt a dolgod, ezért egyszerűen elhúztad a csíkot.

– Azért ne drámázd túl! Hagytam ott pénzt a javításra. Vagy talán nem elég? Több kell? – kérdi, és a zsebét kezdi tapogatni, mintha kész lenne rá, hogy azonnal kitegye elém a bankjegyeket.

Ez beteszi nálam a kaput, és az éppen csak éledező szimpátiám azonnal eloszlik a felháborodás ködében. Mégis mit gondol ez magáról? A pénz nem helyettesíti az alapvető emberséget, sem pedig a tisztelettudást. A kés csattanva landol a konyhapulton, ahogy dühösen odavágom, és csípőre tett kézzel, felháborodottan lépek felé:

– Hogy lehetsz ekkora tapló? Azt gondolod, hogy pénzzel mindent el lehet intézni?

Csodálkozva mered rám, aztán megvonja a vállát, és gondterhelten megint a borostáját kezdi kaparászni.

– A legtöbb dolgot el lehet – feleli csendesen.

– A bunkóság alól az sem ment fel senkit, ha pénze van.

Bajt okoztál, összetörted a kocsimat, és itt most nem a pénzről van szó – dühöngök, és a zsebembe nyúlva előrántom a köteg ötvenfontost, és az asztalra dobom. Tudom, elég teátrális húzás, de ez most szívből jön. – Meg kellett volna várnod, míg visszajövök, elnézést kérni és megkérdezni, hogy segíthetsz-e valamiben. Hát micsoda úriember vagy te? Meg kellett volna bizonyosodnod róla, hogy boldogulok-e, hogy rendben vagyok-e, mielőtt magamra hagysz – kiabálom egyenesen bele az arcába, de a végére cserben hagy a hangom, és kimerülten lerogyok a szófa szélére.

A fickó riadt döbbenettel bámul rám, látszik rajta, hogy alaposan gyomron találta a kitörésem. Néhány pillanatig meredten bámuljuk egymást, aztán szégyenemben a tenyerembe temetem az arcom. Szent ég, mit művelek! Tiszta hülyét csinálok magamból a tetkós fazon előtt, holt biztos, hogy valami hisztériás dívának néz. Ha jobban átgondolom, elég nyilvánvaló, hogy valójában nem ő a frusztrált monológom kiváltó oka, hanem sokkal mélyebbről táplálkozik az indulatom. Elég világos, hogy Jim az, akiben csalódtam, és az elcseszett négyévnyi kapcsolatom miatti feszültségemet zúdítottam az ismeretlen nyakába az imént.

Zihálva próbálok erőt venni magamon, és valamelyest lenyugodni, de felnézni nem merek rá. Képzelem, mit gondol rólam. Míg azon imádkozom, milyen jó is lenne most egyszerűen láthatatlanná válni, érdes hang üti meg a fülemet.

– Igazad van, nem vagyok úriember. Sosem voltam. Nem lett volna szabad eltűnnöm egyetlen szó nélkül. Sajnálom.

Óvatosan kikukucskálok az ujjaim közül, és látom, hogy kezeit a tarkója mögött összefogva áll, és leverten engem bámul. Őszintének hangzik a bocsánatkérés, és érzem, hogy nekem is mondanom kéne valamit.

– Én… én is sajnálom az előbbit – nyögöm, és csüggedten hanyatt dőlök a szófán. – Elég szar napom volt, mondhatni, életem legszarabb két hete van mögöttem. Kicsit kiborultam – teszem még hozzá, remélve, hogy ezzel magyarázatot adtam az előbbi kitörésemre.

– Kicsit? – kérdi felvont szemöldökkel, és a konyhakés felé biccent.

Kínomban felröhögök.

– Eléggé. Ez persze nem változtat azon, hogy szemétül viselkedtél – teszem hozzá, hogy azért nehogy azt higgye, ennyivel el van intézve a dolog.

Védekezőn felemeli a kezét, és látom, ahogy vizsgálja az üres helyet a szófán mellettem, de aztán nagy bölcsen mégis a fotel mellett dönt, és ledobja magát. Állatira itt lenne az ideje, hogy összekapjam magam, és végre elinduljak abba az átkozott panzióba, de nehéz rávenni magam, hogy kitoljam a seggem az ajtón. Ekkor jut eszembe, hogy a kocsi a garázsban teljesen kitörölt a gondolataimból minden mást. Meg se néztem, hogy ott van-e az a nyomorult bicikli. Fájdalmasan felnyögök.

– Tehetek valamit? – kérdi a vonzó idegen, nekem meg

a szám is tátva marad, ahogy figyelem az öntudatlan mozdulatot, amivel jobb keze a bal bicepszét markolássza.

A fekete póló rásimul a mellkasára, és láttatni engedi a szépen domborodó izmokat alatta. Vészesen attraktív, én meg túl fáradt és túlontúl elkeseredett vagyok ahhoz, hogy korrektül összeszedett mondatokban legyek képes válaszolni az első, normálisnak nevezhető kérdésére, amit feltett, mióta találkoztunk. Az pedig, hogy „Megtennéd, hogy szorosan magadhoz ölelsz, hogy egy kis időre elfelejtsem, milyen fos az életem jelen pillanatban?” nem állná meg a helyét zavaros kapcsolatunk fényében. Jelenleg még ahhoz sincs erőm, hogy levegyem a szemem róla, tekintetem mohón issza a markánsan csábító látványt. Fogalmam sincs, miért van ekkora hatással rám, mert az a férfitípus, akit képvisel – borongós, sötét, tetovált, piercinges pasi – tulajdonképpen nem az én stílusom. Legalábbis eddig nem volt az, és az életemben jelenleg uralkodó káoszt figyelembe véve, hasznos lenne, ha ez így is maradna. Azt kéne mondanom, hogy legyen olyan jó, pakolja össze a cuccait, és húzzon el a házamból, de legalábbis ne nézzen így, azokkal a szomorú, és óóó mennyire gyönyörű barna szemeivel, de nem vagyok rá képes. Egy örökkévalóságnak tűnő hallgatás után, gyakorlatilag egyszerre szólalunk meg:

– Mennem kell.

– Maradj éjszakára!

Bambán bámulok rá.

– Tessék?

– Hagyd a francba azt a panziót! Elég nagy a ház kettőnknek is, és láttam, hogy fent két hálószoba van. Maradj, ha már így alakult, aztán holnap majd kitaláljuk, hogy mi legyen.

Ez egy nagyon, de nagyon szar ötlet, és nekem nagyon, de nagyon határozottan vissza kell utasítanom most rögtön. Egyébként is, ha segíteni akar, akkor miért nem ajánlja fel, hogy elvisz a flancos sportkocsijával a panzióig, de valahogy mégsem sikerül rávenni magam, hogy szóvá tegyem a dolgot. Pedig kéne. Meg kéne kérnem, hogy vigyen el, de nem jönnek a szavak. A szívem hevesen ver, valószínűleg épp most követek el egy hatalmas hibát. Hiszen nem is ismerem, mi van, ha visszaél a helyzettel? Hogy fogok védekezni, ha erőszakoskodni próbál?

A szám szélét harapdálva fixírozom az arcát, remélve, hogy választ találok a kérdéseimre, de ott csak a sajátoméhoz hasonló zavart és bizonytalanságot látok. Egyre gyengül bennem az ellenállás, végül is csak egy éjszakáról van szó, nem a világ vége. Holnap aztán kipihent aggyal majd átgondolom, hogy mit csináljak. Felsóhajtok, és az összes, körültekintően felsorakoztatott józan érvemet a kukába dobva megeresztek egy kesernyés kis mosolyt:

– Nem hiszem, hogy túl sok választásom van.

– Nagyon hízelgő – válaszolja, elhúzva a száját.

Úgy tűnik, ismét sikerült belegázolnom a macsó lelkivilágába.

– Úgy értem, maradnék, ha nincs ellenedre – mondom békülékenyebben, mire ő elereszt egy megkönnyebbült sóhajt, és ott van megint az a szívszaggatóan csábos mosoly az arcán, amitől valószínűleg hanyatt vágódnék, ha nem ülnék éppen.

– Akkor ezt megbeszéltük – mondja, kezét a tarkójára teszi, és lazán felrakja a lábát a dohányzóasztalra.

Bambán nézem a fekete bakancsos lábat, majd tekintetem felkúszik hosszú lábán az ölébe, és tovább a hasához, ami elővillan a fekete pólója alól, ahogy kezét magasra emeli. A torkom száraz, mint a sivatag homokja. Elkapom róla a tekintetem, és a konyhapult felé fordulok, ahol a Syrah még mindig bevetésre várakozik. Piszkosul szükségem van egy italra.

*

Most, hogy tisztáztuk, maradok és megosztjuk a házat – legalábbis egy éjszakára – kínos csend áll be közénk. Egyikünk sem tudja hogyan tovább, ezért úgy döntök, a legjobb, ha mielőbb felcuccolok a hálóba, még azelőtt, hogy nekiállnék az üveg bornak. Nem szokásom a mértéktelen piálás, de egy ilyen nappal a hátam mögött, mint a mai, az egész lényem könyörög a lazulásért. Gyanítom, hogy ehhez egy pohár vörösbor nem lesz elég.

Felmarkolom a bejáratnál hagyott válltáskámat és a bőröndöt, majd megindulok velük a lépcső felé. A szemem sarkából látom, hogy ő is felkelt a szófáról, és engem néz, miközben a testtartása bizonytalanságról árulkodik. Most meg mi van? Remélem nem gondolta meg magát, mert engem már traktorral sem lehetne ma este kivontatni ebből a házból. Alig lépek egyet a lépcsőn, máris hallom rekedtes, tétova hangját a hátam mögül.

– Öö… felvigyem a cuccodat?

Visszafordulok, és röviden mérlegelem, hogy mit válaszoljak. Szexin a hajába túr, de valahogy nem úgy néz ki, mint aki gyakran cipeli fel nők csomagját az emeletre, és nem az izmok hiánya miatt kelti bennem ezt a benyomást. Azon a vonalon határozottan nincs hiba nála. Nemrég azt vallotta magáról, hogy nem úriember, és én hajlandó vagyok hinni neki. Most bánom csak, hogy nem pakoltam ólmot a táskámba, mert akkor szívesen rábíznám a cipekedést. Sőt, fel s le vitetném vele a csomagomat jó párszor, csak úgy kicseszésből. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, ha egy férfi udvarias és hölgyként bánik velem, de most az az érzésem, nem engedhetem meg magamnak, hogy törékeny virágszálként mutatkozzam. Vad idegenek vagyunk, de mégis egymástól pár méterre fogjuk tölteni az éjszakát. Sokkal hasznosabb, ha magabiztos, független nő benyomását keltem benne, ezért felemelt állal válaszolok:

– Kösz, de nem szükséges. Boldogulok magam is – mondom, de a mondat keserű utóízt hagy a számban.

2. fejezet