A hírnév ára

Lily-1

LilyÁtkozott Jim! Átkozott férfiak! Átkozott Kairó, de legfőképpen; átkozott én, amiért elherdáltam négy hosszú évet az életemből. Mindezt egy hűtlen, hálátlan seggfej miatt, aki többre értékelt egy olcsó numerát valami random lotyóval, mint a kapcsolatunkat, az eljegyzésünket és az odaadó szerelmet, amit nyújtottam neki. Úristen, ha belegondolok, hogy még a hajamat is befestettem a kedvéért, merthogy ő mennyire bukik a szőkékre. A sors fintora, hogy a vőlegényem épp egy fekete hajú spinét kefélt nagy hévvel az íróasztalán, amikor váratlanul megleptem egy péntek délután. Tény, hogy nem volt szokásom meglátogatni Jimet a melóhelyén. Az utóbbi másfél évben gyakorlatilag teljesen leszoktam róla, hogy az irodájába menjek, így biztonságban érezhette magát, amíg a kis nőivel szórakozott. Mert mostanra azon sem csodálkoznék, ha több lett volna belőlük. Nem is értem, hogy lehettem ennyire vak, ilyen szörnyen naiv. Négy hosszú éven keresztül támogattam a karrierjét, bátorítottam, otthont teremtettem neki, legyezgettem az egóját. A francba, gyakorlatilag feladtam a saját életemet Londonban, hogy kövessem egy idegen országba, és képes volt ezt tenni velem! James Thomas Osborne, te rohadék! Hogy nyílna meg alattad a föld, és fogadna magába! – füstölgök magamban, miközben úgy szorítom a kormányt, hogy az ujjperceim kifehérednek.

A Jim lebukása utáni első napokat egyfajta zsibbadt,

sokkos állapotban éltem meg. Gépiesen cselekedtem, szinte alig emlékszem rá, hogy keveredtem egyáltalán haza Kairóból. Az egész repülőút egy homályos vízió csupán. Az azt követő két hetet anyáméknál töltöttem, és azon kívül, hogy az önsajnálat oltárán áldoztam és a sebeimet nyalogattam, nem volt erőm máshoz. Ezt idővel felváltotta a düh és a felháborodás, na meg az elhatározás, hogy bármekkorát is rúgott belém az élet Jim Osborne képében, nem hagyom magam eltaposni. Felemelem a fejem, megrázom magam, és tovább lépek. De butaság volt azt gondolni, hogy ez a pár hét majd elegendő lesz feldolgozni négy elbaltázott év traumáját. Nem áltatom magam, tény, hogy még nem vagyok túl a nehezén, anyám ezért is javasolta, hogy vonuljak el a cornwalli nyaralóba, hogy erőre kapjak. Még a kocsiját is felajánlotta, csak hogy ne kelljen tovább bámulnia a fancsali képemet. Mondanom sem kell, hogy kapva kaptam az alkalmon. Pontosan ez az eldugott kis strandház az, amire most szükségem van. Távol a világtól, az emberek lesajnáló tekintetétől, távol a férfiaktól és legfőképpen távol tőle, aki a sárba taposta az önbecsülésemet.

Sosem voltam azelőtt embergyűlölő, magába forduló típus. Szerettem a társaságot és a vidámságot, de az elmúlt évek Jim oldalán alaposan megváltoztattak. Ingerült vagyok, nyugtalan, és a magány az egyetlen dolog, amire vágyom. Alig várom, hogy megérkezzek Greenhavenbe, gyerekkorom idilli mennyországába, ahol mindig boldog és felszabadult voltam. Lehet, hogy hülyeség, de azt hiszem, csodát várok attól a tengerparti kisháztól. A nagyszüleim ütött-kopott nyaralója mindig is olyan volt nekem, mintha valami mesevilágba csöppentem volna. A saját fantáziám alkotta tündérország, ahol először ragadtam tollat és kezdtem el írni 15 éves korom körül. Ki tudja, talán ismét megszáll az ihlet, ha kiülhetek a tengerre néző verandára, és a lábujjamat a tengerpart finom homokjába dughatom. Csak én, a könyveim és a jegyzetfüzetem, na meg egy üveg bordeaux-i, talán kettő. Végre senkinek sem kell megfelelnem, és magasról tehetek a világra. Tojok a férfiakra is. Igen – bólintok lelkesen –, csak férfit ne lássak, és akkor minden rendben lesz. Meg kell találnom a régi Lilianát, a lányt, akire már magam is alig emlékszem, és aki láthatatlanná vált az elmúlt négy év során Jim Osborne árnyékában.

Már egész közel vagyok a vasúti átjáróhoz, amikor a fénysorompó hirtelen meggondolja magát, és pirosra vált. Beletaposok a fékbe, és egyben valami éles, fékcsikorgásszerű zajt hallok magam mögül, ami egyértelműen nem az én kocsimból származik. Ahogy riadtan a visszapillantóba nézek, egy flancos kék-metál színű sportkocsit látok fenyegetően közel az én Ford Escortom hátuljához. A sportkocsi vezetője vadul jobbra rántja a kormányt, és az utolsó pillanatban sikerül elkerülnie az ütközést. Porfelhőt kavarva húz el mellettem, és ahogy jobbra kapom a fejem, csak egy elmosódott, napszemüveget viselő profilt látok egy pillanatra. A kocsi le sem lassítva hajt át a vonatsíneken, amikor a fénysorompó már rég pirosan villog. Idióta! – morgok magamban dühösen. Ez is biztos valami öntelt, ki-ha-én-nem típusú bunkó lehetett, aki azt hiszi, hogy övé az országút, csak mert egy piszkosul drága kocsi van a segge alatt. A követési távolságról viszont fogalma sincs – dühöngök, és a szememet forgatva állapítom meg, hogy minden hím disznó. Tudatában vagyok, hogy a teljes férfi nemhez való ellenséges viszonyulásomat jelen pillanatban erősen befolyásolja a Jim iránt érzett őszinte utálatom, de ezt a kis logikai bukfencet elnézem magamnak. A kaland a sportkocsis bunkóval eszembe juttatja, hogy mindenképp meg kell állnom a legközelebbi üzletnél, hogy feltöltsem a vörösbor készletemet. A házban holt biztos, hogy nem lesz semmi kaja, mert anyám szerint már jó ideje nem voltak benne vendégek, és az utóbbi időben a bátyám, Liam sem járt errefelé a barátnőjével. A nagyszüleim már évtizedek óta kiadják a nyaralót turistáknak, és amíg a nagyapám élt, pedáns rendben tartotta a házat. Kétévente lefestette a falakat, újítgatott, amit tudott, de mióta meghalt és apám is lebetegedett, a nyaraló kezd lepusztulni. Vannak évek óta visszajáró fizetővendégeink, de a legnépszerűbbek természetesen a nyári hónapok, ezért olyankor a családnak sosem volt szabad használni a nyaralót. Nekünk maradtak a tavaszi és a késő őszi hónapok, ezért állíthatom, hogy gyakorlatilag nem is ismerem Cornwallt nyáron. Most május van, előszezon, ilyenkor még keveseknek jut eszébe a tengerben lubickolni, ez pedig nekem pont kapóra jön. A naplementén és a napfelkeltén kívül senki más társaságára nem vágyom.

Amikor kiszúrom a benzinkutat – az utolsót Greenhaven előtt –, hamar úgy döntök, hogy megtankolom a kocsit, és a benzinkút mögötti boltban megveszem a legszükségesebbeket. Az alapos bevásárlást későbbre halasztom, most még ehhez sincs türelmem. Minél előbb szeretnék odaérni a házhoz, magamra csukni az ajtót, és kizárni a világot.

Leparkolok a kút elé, és meghagyom a kamasz kinézetű kölyöknek, aki a benzinkút logójával ellátott kezeslábasban unatkozva a lábát lógatja a bejárat előtt, hogy tankolja teli a kocsit. Csak pár autó áll a parkolóban, látszik, hogy ebben a szezonban nem sok a turista.

Tejet veszek, a kedvenc ropogós müzlimet, spagettit, bazsalikomos paradicsomszószt és egy kis tejszint. Ezzel a készlettel már garantáltan túlélem az elkövetkezendő pár napot. A kasszánál állva aztán elcsábulok még egy hatalmas csomag paprikás chipsre és egy óriási tábla tejcsokira. Franc a kalóriákba! – puffogok magamban, amikor eszembe jut, milyen odaadással fogyóztam Jim kedvéért, amikor egyszer megjegyezte, hogy jobban állna rajtam a bikini, ha ledobnék pár kilót. Emlékszem, éppen Madeirán nyaraltunk, amikor a fenekemet vizslatva, félig poénkodva elhagyta a száját ez az elmés megjegyzés. Mondanom sem kell, a nyaralás hátralévő részében salátaleveleket rágcsáltam, és csorgó nyállal kerülgettem a gazdagon megrakott büfét a hotelben, míg ő két pofára zabált. Nem voltam soha túlsúlyos, de meglehet, hogy a Kairóba költözésünket követő időben, a mozgásszegény életmódnak köszönhetően valóban felszedtem néhány kilót. Nem ismertem a helyet, sokat voltam egyedül a lakásban, és a család és a barátok hiánya miatti nyomott hangulatom zsírpárnákban mutatkozott meg a csípőmön. A megjegyzése mindenesetre mély nyomot hagyott bennem, és azok után mindig kínosan ügyeltem a súlyomra és arra, hogy Jim a tetszését lelje a fenekem formájában. Amikor arra kért, fogyjak, lefogytam, ha azt akarta, változtassam meg a hajam színét, megtettem a kedvéért. Ha arra gondolok, mekkora balek voltam, mert évekig tűrtem, hogy hülyére vegyen, és csendben rombolja az önbecsülésemet, kinyílik a bicska a zsebemben. Intő jelnek kellett volna vennem, hogy a bátyám, Liam és a fogadott bátyám, Dylan, az elejétől fogva rühellték a barátomat. Na jó, Dylan egy külön fogalom, de Liam nem utál valakit csak úgy, ok nélkül, ő nem az a fajta. Hogy védtem Jimet előttük, valahányszor figyelmeztettek, hogy legyek óvatos! Kimagyaráztam a bunkóságait, megindokoltam a tapintatlan megnyilvánulásait. Bősz elhatározással a bevásárlókocsiba hajítok a Syrah mellé még két doboz pudingos kekszet, és emelt állal állok oda a kasszához. Egyetlen férfi kedvéért sem vagyok hajlandó többé megalkuvásra. Akinek nem tetszik az, aki vagyok, nyaljon kaktuszt!

Kartonzacskóval az ölemben lépek ki az üzletből, és a figyelmemet egyből autógumi csikorgás vonja magára. Odakapom a fejem, és alig akarok hinni a szememnek, amikor látom, hogy a korábbról ismert féleszű sportkocsis, búgó motorral, fékcsíkot hagyva maga után száguld ki a benzinkútról. Mi a jó élet? – ingatom a fejem hitetlenkedve. – Ennek a palinak ráragadt a cipőtalpa a gázpedálra, vagy egy dodgem pályán tanult meg vezetni? Egyesekben úgy látszik, túlbuzog a feltűnési mánia.

Szemforgatva megindulok a saját, szerény kis Escortom felé, amikor látom, hogy a tinédzser srác falfehér képpel rohan felém. Lövésem sincs mi lelhette, és amikor idegesen egy olajos rongyot gyűrögetve megáll előttem, és nagyokat nyelve kezd magyarázni, még mindig teljes a homály.

– Nem tehetek róla. Komolyan. Én mondtam neki, hogy ez így nem lesz jó, de nem hallgatott rám.

– Miről beszélsz, az istenért? Egy szót sem értek – ráncolom a homlokom.

– Hát a Porschés fickóról – mutat arrafelé, amerre az előbb a kék sportkocsi elhúzott.

– A Porschés… miii?

Nagy szemeket meresztek rá, nem értem mire akar kilyukadni, de ő megindul a kocsim felé és zavartan tovább magyaráz:

– Akkor történt, amikor tolatott. Én láttam, hogy nem lesz jó, próbáltam integetni neki, de túl gyors volt.

Megállok a fiú mellett, aki a kocsim eleje felé bök, és csak most veszem észre, hogy az Escort első lökhárítója a földön lóg. Hitetlenkedve körbenézek, de a fiún és rajtam kívül egy lélek sincs a közelben. Egy kocsi épp most gördül ki a benzinkútról, a többi ember meg a boltban van. Zsibbadtan a srác kezébe nyomom a csomagomat, és közelebb lépek, hogy jobban lássam a kárt. A lökhárító be van horpadva, és féloldalasan lelóg a földig. A metálszürke fényezésbe kékszínű festékcsíkok keverednek, és törött indexlámpa szilánkok borítják a földet. Nem akarok hinni a szememnek. Ez valami kicseszett vicc? Öt percet sem voltam bent a boltban! Ezt nem hiszem el, ez nem történhet meg velem, ráadásul pont most! Döbbentek nézek a fiúra, aki a tarkóját vakargatja, és láthatóan meg van illetődve.

– Ez meg hogy a bánatba történt? Alig pár percre hagytam itt a kocsit.

– Nem az én hibám – rázza a fejét. – Mondom, hogy a Porschés pasas volt.

– Az, aki az előbb akkora robajjal elhúzott? – kiáltom felháborodva, kezdi elborítani az agyamat a vörös köd. Muszáj emlékeztetnem magam, hogy a gyerek nem tehet semmiről, nem tölthetem ki rajta a mérgem. – És mit mondott? Meghagyta a nevét vagy a telefonszámát? – A fiú sután a fejét ingatja. – Baleseti bejelentő vagy valami? – kérdem egyre csüggedtebben.

– Gyorsan történt az egész. Nagyon siethetett az ürge,

mert épp csak kiugrott a kocsijából, hogy megnézze mi történt, aztán kivette a dohányt, és…

– Várjunk! Milyen dohányt? – emelem fel a kezem.

– Hát, azt ott – mondja vállvonogatva, és a kocsim szélvédője felé bök az állával.

Követem a tekintetét, és ekkor látom meg, hogy az ablaktörlő alá be van gyűrve egy köteg papírpénz. Odalépek, kihúzom a pénzt, és végigpörgetem az ujjaim között. Csupa húszas és ötvenes bankjegy, 900 fontnál abbahagyom a számolást. Szentséges atyaisten! Ez még így első ránézésre is több pénz, mint amit az egész rozsdás verda ér.

Zsibbadtan nézek a fiúra, de ő is csak bambán mereszti a szemét a köteg pénz láttán. Veszek pár nyugtató, mély lélegzetet, de legszívesebben sikítanék. Mi a büdös frászt képzel magáról ez a seggfej? Pénz ide vagy oda, ez itt elvi kérdés, a fenébe is! Mégis miféle öntelt tapló tesz ilyesmit, miután belefarol egy idegen kocsijába? Nem az lenne a minimum, hogy idedugja a képét, elmagyarázza mi történt és elnézést kér? Az egész világ megőrült vagy csak én vagyok megáldva azzal, hogy csupa kretén vesz körül?

– És nem mondott semmit? – kérdem hitetlenkedve.

A srác megvonja a vállát, és zsebre tett kézzel rugdosni kezdi az üvegszilánkokat. – De legalább láttad, hogy nézett ki? Fiatal volt vagy idős?

– Fura fazon volt. Szerintem fiatal, de nem sokat láttam belőle, mert kapucni volt a fején meg még egy baseball sapka is. Ja, meg napszemüveg is volt rajta.

Napszemüveg. Remek! Két napja sűrű felhő borítja az eget, napsugárnak még csak a színét se látni – forgatom a szemem, és fáradtan a hajamba túrok.

– Gondolom nem jegyezted meg a Porsche rendszámát – kérdem, bár előre tudom a választ.

– 911 Carrera S volt, de a rendszámát, azt nem tudom. Minden olyan gyorsan történt – válaszolja leverten.

Sóhajtok, és tanácstalanul lerogyok a járdaszélre. Fejemet a tenyerembe hajtom, még mindig nem tudom elhinni, hogy ez valóban megtörtént. Most komolyan; sors, végzet, akármi, nem volt még elég? Nem lehetne kivételesen valaki mást cseszegetni?

– A nagybátyámnak van egy szerelőműhelye. Szerintem pár nap alatt helyrepofozza a verdát – jegyzi meg a kölyök óvatosan.