Gyönyörű naplemente volt. Beláthatatlan messzeségben apró bárányfelhők vonultak délnek, és a kék tengeren az alkony aranylétrája nyúlt végig. A szél most sem nyugodott: hol erősre dagadt, hol szellővé zsugorodott, de állandóan hullámokat hasított a víz felületén.
A felhők átlátszó fehér tömege lassan áttüzesedett a lemenő nap sugaraitól. Egy albatrosz tűnt fel a magasban, majd hirtelen kanyarodással lebukott, kiterjesztett szárnyai feketén váltak el a naplemente vörös hátterétől.
– Föld! – kiáltotta az árbockosárból az őrszem.
– Föld – ismételték a többiek kórusban. Mindenki a korlátnál tolongott.
A kezdetben csak elmosódott part mindinkább határozott alakot öltött. Hegyek rajzolódtak ki a messzeségben, és csakhamar látni lehetett a sziklás partot ostromló hullámokat is.
– Szigethez k
