Hangosan korgott a gyomrom.
– Ó! – jegyezte meg. – Úgy hallom, a gyomrod mondani akar valamit.
Ha nem igyekeztem volna mindenáron úgy tenni, mintha nem vágyakoznék a kolbászos rolád után, nem ért volna váratlanul a megjegyzése. Így viszont kitört belőlem a nevetés.
Rosie arcán mosoly terült szét, és kuncogva csatlakozott hozzám. Őszinte volt a nevetése, ezt még én is láttam. Végre! Ez már tetszett.
Végre!– Edd meg! – utasított mosolyogva. – Ragaszkodom hozzá, Lucas. Nagyon örülnék neki.
Soha nem fogom megtudni, hogy pontosan mi hajtott rá, de kinyújtottam a kezem, és elvettem tőle a péksüteményt.
– Köszönöm, Rosie.
Figyelmesen nézte, ahogy a számhoz emeltem, beleharaptam, és…
– ¡Dios mío! – nyögtem fel. – Ez az egyik legfinomabb… – még egy harapás – …kaja, amit az ízlelőbimbóim… –
