1992OKTÓBER 6.
Az első órán nem találkoztam Chrisszel, én a kézműves-foglalkozásomon ültem. Aznap folytatnom kellett volna a kiégetett vázám kifestését, de szörnyen ment. Igyekeztem a vékony vonalakra figyelni, hiszen hetek óta dolgoztam a kerámián, de remegett az ecset a kezemben. Csak Chrisre tudtam gondolni, és arra, hogy mekkora galibát okoztam neki.
A váza helyett a műterem óráját néztem, amit a tavalyi végzősök készítettek üvegfestékkel. Csodálatos színei voltak, de ezen is csak vánszorgott az idő. Az óra vége előtt tíz perccel kezdtem neki az ecsetek kimosásának, amit a tanárom meg is jegyzett:
– Ma nem vagy itt, Amy – rázta meg a fejét. – Pedig nagyon szépen alakul ez a munka. Jövő héten számíthatok a lélekbeli jelenlétedre is?
Hevesen bólogattam, de ramatyul éreztem magam. Ked
