Beszélj hozzám

1992

1992SZEPTEMBER 7.

Harmincöt évemből csupán egyet töltöttem Glens Fallsban, de az örökre meghatározta az életemet. Apám kifejezetten örült annak, hogy a családjával belekóstolhat a vidéki életbe, ráadásul rendőri munkája sokkal nyugodtabb lett, és könnyebben haladhatott a ranglétrán. A szüleim úgy gondolták, a tinédzserkorom kezdetén jobb lesz nekem egy kisebb településen.

Én persze lehangolt voltam. Elveszítettem a nagyvárosi barátnőimet, akikkel ezután csak telefonbeszélgetésekre és levélírásra korlátozódott a viszonyom. Az új iskola megrémisztett, mivel anyám erőszakosan noszogatott, hogy csatlakozzam a szurkolólányokhoz, és vegyem fel az összes természettudományos órát, hogy később könnyebben bejussak az orvosi egyetemre.

Harmincéves koromban ébredtem rá, hogy sohasem gondolkoztam el azon, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. Talán nyolcévesen mondtam a szüleimnek, hogy orvos szeretnék lenni, amire ők lelkesen lecsaptak, és onnantól kezdve minden erről szólt. Apám nagyon szigorúan figyelte a tanulmányi eredményeimet, mindig a jövőmmel és a biztonságommal példálózott.

Glens Fallst megfelelőnek találták, hogy kibontakoztassam a középiskolás karrieremet, és csak a tanulással foglalkozzam. Nagyon jól tudták, hogy New Yorkban nagy bulikba járnak a kamaszok, isznak, és egyéb veszélyeknek teszik ki magukat. Nem is gondolták, hogy pont a kisvárosban fogja megzavarni a fejemet egy fiú.

Márpedig az első iskolai napon találkozott a tekintetem egy kissé fáradt, mégis fényesen csillogó zöld szempárral, ami megpecsételte a sorsomat.

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor összekulcsolt kézzel álltam az újdonsült osztályom előtt. Ki nem állhattam, hogy minden szempár rám szegeződik. Szerencsére ácsorgott mellettem egy másik új fiú, akit szintén kóstolgattak a nyári pihenéstől még friss tekintetek.

– Figyelem! – szólalt meg az ötvenes éveit taposó tanárnő. – Be szeretném mutatni két új évfolyamtársatokat. Amy Forester egyesen New Yorkból költözött hozzánk.

Kényszeredetten vigyorogtam. Furán öltözöttnek éreztem magam közöttük, mások voltak, mint a nagyvárosi osztálytársaim.

Tekintetem folyton visszarévedt a második sorban ülő fiúra. Szabályos vonásai, rövidre nyílt barna haja és nyílt tekintete volt. Ahogy felé pillantottam, azonnal másfelé nézett. Az új tanárom rántott ki a szemezésből, amikor kedveskedő hangján megszólalt, és megérintette a vállamat.

– Christopher, légy olyan kedves, vezesd körbe Amyt, és mutasd meg neki, mit hol talál az épületben!

Legnagyobb meglepetésre a zöld szemű fiú emelkedett fel a padból. Farmert és fehér pólót viselt, ami kicsit sápasztotta világos bőrét. A mai napig nem tudom, hogy a túl kedves tanárnő észrevette-e a titkos összenézéseinket, vagy teljesen véletlenül választotta mellém Christ.

A másik új osztálytárs – azt hiszem, Jake-nek hívták – egy lányt kapott kísérőnek. Perceken belül a folyosón voltunk mi négyen, de a másik páros gyorsan távozott az udvar irányába, így egyedül maradtunk.

– Chrisnek hívnak – mondta, majd felhúzta a vállát. – Amy, ugye?

Bólintottam, majd zavartan mosolyogni kezdtem. Chris testtartása határozottan feszes volt, sejtettem, hogy nem az a laza fiú típus, ami azonnal megtetszett.

Chris az ajkába harapott, kezét a zsebébe süllyesztette.

– Merre szeretnél menni?

– Te ismered a sulit, mutasd meg, mi érdekes benne! – vontam vállat; élveztem, hogy irányíthatom a szituációt. Én sem voltam nagyszájú lány, de Chris mellett annak éreztem magamat.

– Hát igazából semmi érdekes nincs benne – mosolyodott el féloldalasan, ami később a védjegyévé vált.

Lassan elindultunk a folyosón, Chris feltűnően sokat nézte fehér edzőcipőjét.

– Az a legjobb, hogy emiatt most nem kell bent sorolnunk, hogy mi történt velünk a nyáron.

– Azt ki nem állhatom! – nevettem fel. – Mi ráadásul a nyáron szinte végig csak pakoltunk a költözéshez. Igazán szuper volt.

– Sejtem. Mi elmentünk három napra Vermontba az apámmal meg az öcsémmel július negyedikézni, ennyi volt a nyaram – megállt egy pillanatra egy széles fehér ajtó előtt. – Itt az ebédlő.

Bólintottam, de egyáltalán nem érdekelt az iskola. Tovább akartam hallgatni a zöld szemű fiút, hogy miket árul el magáról.

– Van öcséd? Hány éves?

– Tizenkettő – biggyesztette le a száját, majd elmosolyodott. – Hetedikbe jár.

– Nekem nincs tesóm. Jó lehet, hogy neked van.

Perceken belül kiértünk az iskolaudvarra, ahol a meleg szellő belekapott hullámos, szőke hajamba. Chris a szemembe nézett, akkor még alig volt magasabb nálam. Elidőztem szabályos arcvonásain és dús, barna haján. Kellemes mély hangjával az iskolaudvarról beszélt, amire alig figyeltem. A gyomromban furcsa bizsergés támadt, ahogy végignéztem a csupasz karján, amit a zsebébe süllyesztett. Szerettem volna, ha megérint fiús kezével. A gondolattól észrevétlenül megráztam a fejem.

Chris keresztbe fonta maga előtt a karját, zavartan nézett körbe. Beállt közénk a csend, amitől a gyomrom bizsergése csak fokozódott.

– Szerintem vissza kellene mennünk – törte meg a csendet. – Miss Casey nagyon házsártos is tud lenni.

– Igen? Pedig olyan bűbájosnak tűnt – utánoztam a tanárnő hangvételét, mire Chris elnevette magát.

Este elzárkóztam a szüleim elől. Vacsora közben tartottam egy gyors beszámolót az új iskoláról, kiemelve, hogy az összes lehetséges különórával leterheltem magam. Másnap hivatalos voltam az első szurkolólányedzésre, amelyre anyám kiemelt figyelmet fordított.

Túl hosszú ideig kellett néznem a sült csirkehúst, miközben a szüleim kérdésekkel bombáztak. A lábam járt az asztal alatt, csak arra tudtam gondolni, hogy felhívjam a legjobb barátnőmet, Sarah-t. Kiskori pajtásom hiányzott a legjobban a nagyvárosi életemből. Az új iskolában magányosan jártam a folyosókon, nem volt kivel megosztanom a felgyülemlett gondolataimat.

Óráknak tűnt, mire sóhajtva magamra csukhattam a szobám ajtaját. A rózsaszínre mázolt helyiségben még három kicsomagolásra váró doboz hevert, az egyikben téli ruhák várták a sorukat. A félkész szoba a biztonság egyetlen szigete volt az idegen kisváros közepén.

Izgatottan tárcsáztam Sarah számát. Visszatartottam a levegőt, amíg a barátnőm kezébe került a készülék az anyukájától.

– Végre felhívtál! – sikoltotta a telefonba. – Michelle megőrjít! Állítólag összeszedte Tommy Harrist a nyári táborban, és smároltak is – a kifejezést lassan ejtette ki, mintha egy egzotikus ételt kóstolgatott volna. – Csak erről beszélt egész nap, szóval ugrott a smárolós díj, pedig arra hajtottam!

Tizenöt éves korom elején a legmenőbb dolognak természetesen a fiúk számítottak, ezért a barátnőimmel háziversenyt írtunk ki bizonyos dolgok első kipróbálóinak. Engem egyáltalán nem érdekelt a dolog, azonban Sarah nagyon a szívén viselte a kérdést.

– Lehet, hogy mégis beszállok a versenybe – mondtam magabiztosan, megszakítva Sarah monológját, akinek azonnal elakadt a szava.

– Szóval jó volt az első napod – nevetett fel a barátnőm. – Hogy hívják?

Így történt, hogy hevesen dobogó szívvel elkezdtem mesélni Chrisről újdonsült szobám rejtekében. Beszálltam a bugyuta versenybe, de sosem kerülhettem közel semmilyen díjhoz.

Másnap rá kellett jönnöm, hogy korántsem lesz egyszerű dolgom, ha Chris Pennington figyelmét szeretném felkelteni. Reggel legalább háromszor öltöztem át, csak ráztam a fejem a tükörképemnek, hogy hogyan is lehetek ennyire ostoba. Végül a kedvenc virágmintás rövidnadrágom és egy fehér póló mellett döntöttem.

Biztos voltam benne, hogy a költözés és a barátaim hiánya miatt őrültem meg ennyire. Hevesen dobogó szívvel ültem be az iskolapadba, miközben megfogadtam, hogy nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a dolgoknak.

Chris egyetlen pillantásra sem méltatta a legmenőbb nadrágomat, sem a szájfényemet, pedig sokat kockáztattam vele, amikor a házunk előtt kifestettem magam. Szinte percenként Chris felé pillantottam, aki kétpadnyi távolságra ült tőlem. Ő azonban csak kinyitotta a füzetét, és gyorsan írni kezdett.

Kényszeredetten keresztbe tettem a lábam magam előtt. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy levegőnek nézzenek. Brooklynban egy csomó srác hívott el randizni, akiket rendre visszautasítottam. De ez a zöld szemű fiú csak elmélyülten rajzolgatott a füzetébe, néha felsóhajtott, és megdörzsölte az arcát.

– Amy – ült le mellém egy testesebb alkatú lány, akinek nem emlékeztem a nevére. – Te vagy Amy, ugye?

– Igen – válaszoltam zavartan, miközben elkaptam a tekintetemet Chrisről.

– Én Amanda vagyok – mondta a lány furcsa hanglejtéssel, majd legyintett egyet. Haját szoros copfba fogta a fején, és szurkolólány-egyenruhában feszített. – Te akarsz pomponos lenni, ugye?

Bólintottam, bár egyáltalán nem voltam sziklaszilárd ebben az elhatározásomban. Fürkésztem Amanda barna szemét, ami szinte kigúvadt pufók arcából.

– Óra után várunk az udvaron. A többi lány meg akar ismerni, és megbeszéljük az első edzést is.

– Rendben – feleltem, és hálás voltam, hogy békén hagyott.

Idegennek éreztem magam Glens Fallsban. Lemondóan újra Chris felé vándorolt a tekintetem, aki továbbra is a füzetébe mélyedt.

Ennél rosszabbul nem is indulhatott volna a második napom.

Egy csapat lány verődött össze a nagyszünetben az udvar közepén. Ahogy megláttam őket a színes rakott szoknyákban, egyre erősebben markoltam a táskám pántját. A nap verőfényesen sütött, én pedig egy idegen bolygóra készültem leereszkedni. Közelebb érve ledobtam a táskámat a fűre, és halkan köszöntem a hat lánynak. Csupán az egyenruhájuk tette őket hasonlóvá, egyébként eléggé szedett-vedett volt a társaság magasság és testalkat szempontjából.

– Ő lenne Amy Forester New Yorkból – mondta Amanda, majd átkarolta a vállamat, amitől kirázott a hideg. – Milyen képességét szeretnétek megismerni a nagyvárosi új lánynak?

A szívem a torkomban dobogott, és annyi adrenalin áradt szét az ereimben, hogy úgy éreztem, képes lennék hazáig futni, egyenesen Brooklynba.

– Tudod, nálunk a beavatás az egyik legfontosabb ceremónia.

Legszívesebben azt mondta volna, hogy éppen ettől tartottam, ehelyett kényszeredetten mosolyogtam, és körbenéztem az iskolaudvaron. Chris éppen akkor lépett ki az épület kapuján, ami csak rontott a hangulatomon.

– Tetszik neki Pennington – mondta egy hirtelenszőke lány, aki összefogta a karját maga előtt, úgy magasodott fölém.

– Akkor kaphatna egy penningtonos feladatot is, nem?

Csak álltam ott a színes lányok gyűrűjében a virágos nadrágomban, és elegem volt. Magamban elhatároztam, hogy otthon bejelentem anyának, hogy nem leszek szurkolólány. Ám ekkor Amanda szándékán kívül jót tett velem.

– Hamarosan megkapod a ruhádat és a hivatalos tagságodat, ha megkéred Penningtont, hogy segítsen neked a házidban. Rá kell venned, hogy elhívjon moziba!

– Ennyi? – kérdeztem Amandától. – Ez nem tűnik túl nehéz feladatnak.

– Nem is az – mondta egy barna lány, miközben fölényesen felhúzta az állát. – De itt egy Penningtonról van szó, akiket nem engednek el sehová! Állítólag kínozzák őket otthon. Olyanok is, amilyenek. Egy Penningtonnal lenni igazi büntetés.

Chrisre vándorolt a tekintetem, aki egyedül eszegette a szendvicsét a padon. Tekintete a távolba révedt, a lehető legkisebbre húzta össze magát. Megutáltam Amandát és a kis brancsát. Gúnyos szavai rosszulestek, pedig nem ismertem Christ. A dühöt magabiztossággá gyúrtam.

Ránéztem Amandára, majd szélesen elmosolyodtam. A vállamra kaptam az iskolatáskámat, és határozott léptekkel elindultam Chris felé. Útközben kiszedtem a hajamból a gumit, amit az óra során ügyködtem bele. Minden egyes lépéssel gyorsabban vert a szívem a torkomban.

– Mit olvasol? – kérdeztem Christ, aki erősen összerezzent.

Lassan rám emelte riadt tekintetét, majd becsukta a könyvet.

– Csak a történelemkönyvet órára. Leülsz?

Bólintottam, és kiszedtem a füzetemet a táskámból. Élénklila virágok díszítették, mint ahogy abban az évben az összes könyvemet.

– Miért olvasgatod a történelemkönyvet?

Chris idegesen birizgálta ujjával a könyv lapjait, ami hamarosan össze is gyűrődött.

– Russel tanár úr nyár előtt azt mondta, hogy csak engem fog kérdezgetni, mert sohasem jelentkeztem, pedig mindig tudok mindent – rám mosolygott. – Most félek.

Hamarosan ráébredtem, hogy a Chris Pennington-os mosoly és nevetés igazi kincs, mivel sokat kell érte dolgozni. A szelíd zöld szemek, a halvány mosoly és a visszahúzódás olyan aurát vont Chris köré, ami a többi fiúban nem volt meg. Sokkal érettebb volt a kortársainál, tizenöt évesen is jól tudta, hogy mit akar.

– Tudnál segíteni a franciaházimban? – kérdeztem. – Brooklynban nagyon béna tanárunk volt, ez a csaj pedig szigorúnak tűnik.

– Csaj? – kerekedett el a szeme. – Miss Burns vagy negyvenéves!

– Nem mondod komolyan! Úgy néz ki, mintha most jött volna ki az egyetemről! Ráadásul töri az angolt.

– Pedig Glens Fallsban élt egész életében! Szerintem még nem is volt Európában – megrázta a fejét. – Idegesítő.

– Az – mosolyogtam rá Chrisre, aki hosszú pillanatokig állta a tekintetemet.

Órákig képes lettem volna elnézni, és hallgatni a kellemes hangját. Furcsa érzés volt, gyomortájéki szorítás bizsergő combokkal. Persze Chris elkapta a tekintetét, majd óvatosan kivette a kezemből a füzetet. Először nem nyitotta ki, a borítóját nézte, amire én firkantottam fel a nevemet.

– Szép neved van – mondta, de nem nézett vissza rám.

Ösztönösen jöttek belőle a bókok, őszintén gondolta, ezért kimondta. Óvatosan a számba haraptam, igyekeztem visszafogni, hogy ne kezdjek el idiótán nevetgélni. Inkább végignéztem az iskolaudvaron, ahol a kisebbek rohangáltak.

– Ebédkor jó lesz, hogyha átnézzük a dolgokat? – kérdezte, miközben a házi feladatomat nézegette.

– Ilyen nagy a baj?

Chris lassan összecsukta a füzetet, majd visszanyújtotta felém. Mozdulatai megfontoltságról árulkodtak, mintha a franciajegyzetem legalábbis porcelánból lenne, pedig előre sejthető volt, hogy hónapokkal később úgy fog kinézni, mintha a kutya szájából szedték volna ki.

– Megoldható, csak a ragozással vannak gondok. De elmesélem a módszeremet, és akkor mindent érteni fogsz.

Óvatosan a fülem mögé igazítottam a hajamat, miközben elvettem Christől a füzetet. A pillanat törtrészére összeért a kezünk, mire azonnal lesütötte a szemét. Így lettek a déli franciaóráinkból közös kis szeánszok, amelyek közelebb hoztak minket egymáshoz.