Állt. Csak ácsorgott, derekát az ülés karfájának támasztva. Minden áldott reggel ott láttam a metrón. Arcán zord kifejezéssel, amelybe némi szánalom és megvetés keveredett a kívülálló világgal szemben. Tagbaszakadt termete, húsos arcát keretező szögegyenes, félhosszú haja, az egyszínű, komor öltözet mind-mind arra utaltak, viselőjük határozott, elvétve sem barátkozó egyéniség, aki bármikor odacsap, amint arra alkalom adódik, vagy ha a szükség úgy hozza.
Nem is szoktam a közelében megállni – mit lehet tudni?! –, de azért mindig konstatáltam, hogy na, korán kelt ő is, nem csak én.
Ezen a hajnali órán még a reggelit is be kellett szereznem, ezért a metróból kilépve a bolt felé vettem az irányt. Ahogy szaporáztam a lépteimet, egyszer csak észrevettem, „lekövetem” morcos útitársnőmet. A tőle
