Második fejezet (REGGEL)
1000 Words
Második fejezet
(REGGEL)– Vibrátor! – jelentette ki Glória határozottan, és szinte egyházias gesztussal emelte magasba a műanyag hímtagot. – Jobban teszed, ha mielőbb beszerzel egyet, különben begolyózok azoktól a te pasasaidtól!
Jindriska, aki épp akkor lépett be az ajtón, a szeme sarkából észlelte a műszer természetellenesen kék színét. Talán ha egy kicsit élénkebb kék lenne, Síva egyik megtestesülésére emlékeztetne. – Mit akarsz azzal? – kérdezte, és nagyot ásított.
– Azok a kretének végül kicsalják az utolsó pennydet is. – Glória szemrehányóan ráirányította a vibrátort a telefon üzenetrögzítőjére, amelynek kijelzőjén a tizenhármas szám világított. – Már megint hívott a FÉRJED…
Amikor kiejtette a husband szót, annyira beleadta minden megvetését, hogy az azonos nevű Yorkshire terrier feltápászkodott a vackáról és odatipegett a lábához. – Helyedre, Hubby! – kiáltott rá Glória. – Szóval csak azt akarom mondani, hogy az a te… pasid tegnap óta hívogat.
Reggel fél hat volt. Kint kezdett világosodni. Glória hosszú, égszínkék köntösbe burkolózva ült ott, és a vibrátort – amely csak egy árnyalattal volt halványabb – idegesen dobálta egyik kezéből a másikba. Arca püffedt volt az alvástól, és koponyájáról, amelyet csak nemrég borotvált kopaszra, a szélrózsa minden irányába meredeztek hollófekete haja rövid sörtéi.
– Hónap eleje van – tette még hozzá Glória, és sercegve megvakarta üstökét. – Szóval egyértelmű, hogy mit akarhat a… (rásandított Hubbyra) …a pasid.
Jindriska a sarokba dobta a hátizsákját. Nem válaszolt. Ehelyett levette a tornacipőjét, és szépen a fal mellé állította. A bal cipő még egészen elment, de a jobb egy kissé csálén állt, mert a talpa ferdére kopott a fék- meg a gázpedál taposásától. Jindra lehúzta a zokniját, megfogta az orránál fogva, és megrázta, figyelve, ahogy néhány átizzadt, reménykeltően zöldes színű bankjegy vitorlázik a parkettre.
Glória elhallgatott, hogy a számolásra tudjon összpontosítani. – No, mennyi csurrant-cseppent ma, Gin?
Jindriska elkáromkodta magát, és mondott egy számot. – Mit vártál, hétfő éjjel van…
– Hétfő éjjel! Hétfő éjjel! Hétfő éjjel semmit nem keresel, azért, mert hétfő van…
– Jól van már, mit akarsz…
– …kedden egy fityinget se keresel, mert kedd van…
– De hát, mit csináljak…
– …és szerdán szart se hozol haza, merthogy…
– Mintha nem tudnád – sóhajtott Gin –, hogy az egyedüli valamirevaló éjszaka a pénteki és a szombati. Minden más nap…
– Azért taxizol, hogy PÉNZT KERESS! Vagy nem? Lehet, hogy meg kellene tanulnod GYORSABBAN hajtani, vagy ki kellene menned a repülőtérre, és…
– Hát szard le a festegetést, és próbálj meg te magad sofőrködni! Azt hiszed, hogy most kíváncsi vagyok…
– Majd te mondod meg, hogy mit szarjak…
– KÉRLEK SZÉPEN, nem beszélhetnénk ezt meg azután, hogy kicsit kialudtam magam? – Jindriska vágyakozó pillantást vetett az ablak alatti sarokban lévő matracra.
– Ez itt az én lakásom! – jelentette ki Glória emelkedő hangerővel. – Ha én nem lennék, akkor te valami lyukban fizetnél háromszor… nem… ÖTSZÖR annyit, mint itt. És te…
Hubby felemelkedett a sarokban, és fejhangon vakkantott egyet.
– Halkabban – figyelmeztette Jindriska Glóriát, vagy a kutyát, vagy mindkettőt. – Felébreszted a kis Josét.
José Manuel Constitución Ramírez úgy aludt a kiságyában, mint egy angyalka, és egy pillanatra mindkét lány eltelt a kisgyermek iránti mindent átható gyengédséggel. Ez a gyengédség, tudták jól, nem fog tovább tartani, mint a kisfiú boldog álma; a kis José úgy egy óra múlva garantáltan felébred és kiabálni kezdi, hogy „Mami, mami, mami!”, csakhogy a mamikája a New York-i Állami Börtönben ül, és amikor odakerült, úgy gondolta, hogy nem lenne jó hatással a gyerekre, ha négy éven át egy női börtön környezetében tartaná. Talán a hivatal hanyagságának köszönhetően került akkor a kis José Glória lakására, az meg egészen beleszeretett, olyan gyönyörű volt a kisfiú, amikor éppen aludt. És egyébként is, mi, kubaiak segítsünk egymáson, gondolta Glória saját nagylelkűségétől meghatódva, és figyelte, amint földszinti, vagyis inkább föld alatti lakásukba bekúszik egy narancssárga napsugár. Rögzítette a retináján, mint valamit, ami a városhoz tartozik. Glória már rég körbetapogatta, bejárta, formailag és színvilágában is kitanulta New Yorkot, és jól tudta, hogy ebből a vidám reggeli színből igen kevés található benne. Bántotta néha, hogy ez a narancssárga árnyalat az egyetlen, ami a trópusokból megmaradt a tudatában. És még az is csak a nénikéje elbeszéléseinek köszönhetően (a kubai narancsszínű reggelekről) és a papaja héjának színe miatt, amelyet azonban, még a legkisebbeket is, a Tizedik utca és a B sugárút sarkán lévő csemegeboltban 2 dollár 99-ért árultak, ráadásul zölden, tehát hagyni kellett beérni, és a narancsszín csak nagy sokára fejlődött ki benne. A napsugár megvilágította a porszemeket, és Glória ezt az egészet (színt, hangulatot és szemcsésséget) elraktározta valahol festői látásmódjában.
– Tulajdonképpen kérni akartam tőled valamit – jegyezte meg elgondolkodva.
Jindriska szeme most már igazán majdnem leragadt. Fáradtan lehuppant az ablak és a napsugár alatti matracra, és kibújt a pulóveréből. Azután szétkapcsolta a melltartója hátsó pántját, és leplezetlen ásítással kihúzta a pólója jobb ujján át.
– Meghívtak egy kiállításra! – bökte ki Glória.
– Ne mondd! Komolyan? – Jindriska súlyos fáradtsága ellenére igyekezett örömteli hangot megütni.
– Csakhogy, szóval… (a szomszéd szobából áthallatszott a kis José motyogása, és ez rettegéssel töltötte el Jindriskát) hogy is mondjam… (Husband megint feltápászkodott a vackáról, és néhányszor megcsóválta patkányfarkát) …szóval ez a kiállítás nem ingyen van.
– Nagyszerű.
– Azt akarom mondani, hogy az összeg egy részét előre kérik, hogy…
– Micsoda, azt akarják, hogy te fizess nekik?
– …hogy ki tudják bérelni a helyiséget. Itt lent az Essex Streeten.
– Inkább NEKIK kellene százalékot fizetniük, nem? – próbálta Jindra felidézni korlátozott ismereteit a művészek világáról. – Nemhogy még te fizess nekik.
– Ők majd akkor fizetnek, ha valamit eladtak. Értsd meg: ez nem valami pénzes galériatulajdonos kiállítása műértők számára. Ez egy HAPPENING, rögtön az Essex Streeten, és a Rivington iskola rendezi!
Jindra elnyújtózott a matracon, betakarózott a pokróccal és lehunyta a szemét. Glória a vállánál fogva megrázta: – Ne aludj! Nem is olyan drága! Csak…
– És mennyiért fogják árulni a képeket?
– Azt… azt pontosan nem tudom. De most… most tizenöt centet kérnek egy négyzethüvelykért. Az nem olyan drága, nem? Lemértem a vásznakat, és…
– Szobrok nem lesznek? Vagy azokat köbhüvelykre számítják?
– Gin…
– Szóval… szóval a NAGY művészek sokkal többet fizetnek, mint a kicsik?
De az efféle irónia Glória esetében mit sem ért.
– Ugye kölcsönadod, Gin? – súgta rekedten. És Jindriskára függesztette mély, fekete szemét.
Ebben a pillanatban villogni kezdett az üzenetrögzítő jelzőfénye. Glória arcizmai megmerevedtek. Határozottan a zöld villogás felé bökött a vibrátorral. Jindra szófogadóan a telefon után nyúlt.
– Szeretlek! – hallatszott a kagylóból. – Szeretlekszeretlekszeretlekszeretlek!
– Jó, jó, mennyi kell? – sóhajtott Jindriska.
- Writer
