Érints meg

1. fejezet

1. FEJEZETKale

– Kale, gratulálok! Megérdemled, még akkor is, ha csak púp vagy a hátamon! – harsogta túl Ollie a zsúfolt bár zúgását. E szavakkal ért véget a köszöntése, ami valójában jókedvű ugratás volt.

Nem mintha nem erre számítottam volna.

Megpróbáltam nem elmosolyodni, miközben felemeltem a poharamat, hogy összekoccintsam a kerek asztal fölé nyújtott többi apró pohárkával.

A barátaim vettek körül, azok, akik mindenkinél fontosabbak voltak nekem.

Rex és Rynna.

Lillith és Brody.

Nikki.

Ollie.

– Egészségedre, Kale! – kiáltották mindannyian, mielőtt összekoccintották az apró poharakat, majd felhajtották volna az erős szeszt.

Drága tequila ömlött végig a torkomon, lángra lobbantotta a gyomromat. A fellobbanó és táncra perdülő tűznyelvektől izzottak az ereim.

Elégedettség járta át tetőtől talpig az egész testemet.

Ez a kellemes érzés még a csontjaimba is beszivárgott.

Fülig érő szájjal, boldogan kifújtam a levegőt, és az üres poharat lecsaptam az asztalra.

– Elismerésem, haver. A bárod italkészletéből egy egészen jó kis piát választottál.

Ollie elvigyorodott. Ez a nagydarab fickó mintha csak izomkötegekből és tetoválásokból állt volna. Egy kőből faragott óriás.

– Ezek után nem mondhatod, hogy nem tettem meg mindent érted – hördült fel. – Figyelj, seggfej, ez a kóceráj legjobb piája! Régóta őrizgettem ezt a drágaságot hátul az irodámban valami fontos alkalomra, vagy egy unalmas, esős délutánra. Úgy tűnik, az esős délután veszített.

– Jó tudni, hogy apró kis sikerem így bejött neked.

Ollie felemelte a mancsát. A mutató- és a hüvelykujja között legfeljebb egycentis volt a rés.

– Ennyire.

Az egész testem remegett, olyan hangosan nevettem.

– Hogy te mekkora fasz vagy!

Egy pillanatra kiült a komolyság az arcára.

– Rászolgáltál, haver. Remélem, ezt te is tudod.

Belém mart a fájdalom.

Keresztülfutott rajtam a perzselő kín, mielőtt eltűnt volna.

Elbújt arra a helyre, ahol elzárva őriztem a múltat. Az emlékeztetőt, hogy mi célból élek.

– Köszi, tesó.

A tekintetem végigsiklott a barátaim arcán. Hangosan beszélgettek, különben nem hallották volna egymást. Ollie bárja a Macaber utcában iszonyúan menő, népszerű hely volt. A vendégek egyre csak tódultak befelé az ajtón, hogy kipróbálhassák a kisvárosunk, az alabamai Gingham Lakes legfelkapottabb bulizóhelyét.

Csak egy háztömbnyire volt a lakásomtól, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok itt törzsvendég. Ha valaki engem keresett, és én éppen nem a munkahelyemen voltam, akkor igen nagy eséllyel itt bukkanhatott rám a bárban, azon a helyen, ahol átadhattam magamat az italmérések minden gyönyörűségének.

Az egyik régi épületben működött, amit felújítottak a Gingham Lakes-i korszerűsítési program során. A munkálatokat Rex cége, az RG Construction végezte. A vörös téglafalakat beragyogta a hangulatvilágítás meleg fénye, és a kis színpadon egymást váltották a helyi együttesek. Mindenki itt szeretett volna bulizni.

Ez az este azonban különleges volt. Most nem azért ültem be ide, hogy kiengedjem a gőzt a kórház sürgősségi osztályán végigrobotolt, kimerítő munkanap után.

Ma este valamennyi barátom azért jött el ide, hogy megünnepeljünk egy nagy változást. Új korszak kezdődött az életemben, és olyan úton haladhattam tovább, amilyet mindig is terveztem. Azt reméltem, hogy megadhatom a tartozásomat. Segíthetek a köztünk élő legtehetetlenebbeknek és legártatlanabbaknak.

Rex megemelte felém a sörösüvegét, a felesége, Rynna még szorosabban odasimult hozzá, a vállát átölelő karja alá.

– Komolyan mondom, Kale, kibaszottul büszke vagyok rád! Mindig is tudtam, hogy iszonyúan jó doki vagy… Most pedig megkaptad hozzá a megfelelő beosztást is, így bizonyíthatsz. Csak aztán nehogy a csinos kis fejedbe szálljon a büszkeség!

Amikor az utolsó szavakat mondta, felvonta az egyik szemöldökét.

– Csak irigykedsz, mert nem vagy olyan jóképű, mint én! – vágtam vissza vigyorogva.

– Öntelt faszfej – felelte, aztán kuncogva egy puszit nyomott Rynna fejére.

Boldog hála lüktetett a mellkasomban. Rex, Ollie és én. Mindenben számíthattunk egymásra. Együtt éltük át a legszörnyűbb és a legjobb pillanatokat. Az a helyzet, hogy az élettől kaptunk néhány rohadtul nagy pofont.

Ilyen volt, amikor Ollie húga, Sydney tizenhat éves korában nyom nélkül eltűnt. Soha nem találták meg. Ilyen volt, amikor Rex első felesége lelépett, és magára hagyta őt a kislányával, Frankie-vel. És ugye ott volt még az én iszonyatos kudarcom is.

A megpróbáltatások azonban valahogy erősebbé tettek minket. Annak dacára, hogy egyfolytában ugrattuk egymást, a barátságunk sziklaszilárd volt. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy támogassam őket, erősnek tűnjek, olyannak, akire mindig számíthatnak. Néha persze úgy éreztem, hogy képmutatás, amit teszek.

Most viszont egyáltalán nem esett nehezemre a mosolygás.

Élveztem az életet.

Most… elégedett voltam.

Komolyan, nagyon is elégedett.

Ma este itt volt körülöttem mindenki, aki számított.

A munkahelyemen teljes erőbedobással dolgoztam. Imádtam a hivatásomat, és keményen küzdöttem az előbbre lépésért.

Csak két olyan ember nem volt itt, akit szeretek: Frankie és Ryland, vagyis Rex és Rynna gyerekei. Én voltam a keresztapjuk.

Frankie könnyedén az ujja köré csavart, és amikor alig hat héttel ezelőtt megszületett Ryland, azonnal odavoltam érte is. Nagyon bírtam azt a kis kölköt.

– Azt hiszem, most már ideje elindulnunk hazafelé, igaz? – kérdezte Rex Rynnát.

Lillith és Nikki egyből tiltakozott.

– Nem, még nagyon korán van! – vinnyogta Nikki.

A két barátom meg én ugyanabba az iskolába jártunk, mint Lillith és Nikki. Az idők kezdete óta ismertük egymást, néha együtt lógtunk, de a csajok mindaddig nem váltak összetartó kis közösségünk részévé, míg meg nem barátkoztak Rynnával. Ez persze azzal járt, hogy Broderick Wolfe is betársult hozzánk, hiszen ő volt Lillith férje.

– Könnyen beszélsz, csajszi, neked nem kell hajnali ötkor felkelned a gyerekhez! – felelte Rynna pléhpofával.

– Ha maradtok még egy kicsit, esküszöm, holnap reggel ötkor átveszem tőled a hajnali műszakot, hogy tovább alhassatok, vagy olyasmit művelhessetek, amit éppen szeretnétek. – Nikki sokatmondóan magasba vonta a szemöldökét. Világos volt, hogy mire gondol.

– Ráadásul Lillithet is kinevezem önkéntesnek.

Könyökkel oldalba bökte a barátnőjét.

– Te is jössz velem, igaz?

– Izé… Hogy Frankie-vel és Rylanddel lehessek? De még mennyire!

Rex Rynnára pillantott.

– Ünnepélyesen bejelentem, hogy mostantól ez a két csajszi az én két legeslegjobb barátom.

– Na, szép, én meg mehetek a kukába. Éppen ezen a nagy napon – szólaltam meg savanyú képet vágva, majd gyorsan ittam egy kis pohár whiskyt.

Rex elmosolyodott.

– Figyelj, haver, nem igazán akad fontosabb dolog az alvásnál és a szexnél. Nikki most lehetővé teszi, hogy mindkettő összejöjjön. Ennyi! Ő a legjobb barátom.

Felháborodva felhördültem.

– Nekem mondod? Én első kézből tudom, hogy ez így van. Talán elfelejtetted, hogy három évig a kórház sürgősségi osztályán dolgoztam?

Már nem is reménykedtem abban, hogy valaha kialhatom magam.

A szex viszont kis híján mindenért kárpótolt.

Megengedtem magamnak, hogy élvezzem a nemiséget. Átadva magamat a vággyal teli testnek, megfeledkezhettem mindarról a stresszről, traumáról és iszonyatról, ami nap mint nap rám zúdult.

Néhány órára elengedhettem magam.

Lehullottak rólam a láncok.

Közben nem kellett olyan ígéreteket tennem, amiket nem tudok betartani. Nem kötődtem senkihez.

Egyszerűen… szabad voltam.

Aztán néhány órán át rohadt jól aludtam.

Ez elég volt ahhoz, hogy feltöltődjek energiával, és működni tudjak. Sokat segített az a tudat is, hogy képes vagyok egy kicsivel jobbá tenni ezt az elbaszott világot. Egy olyan valóságban éltünk ugyanis, ahol az idő múlása csupán azt jelentette, hogy újabb és újabb tragédia zúdul az emberekre.

Az az igazság, hogy lassacskán rádöbbentem valamire. A romok alatt legalább ugyanannyi csoda rejtőzik, mint amennyi katasztrófa sújt le ránk.

Minden egyes darabokra hasadó szívre jutott egy olyan, aminek begyógyultak a sebei.

Minden egyes elveszített életre jutott egy megmentett ember.

Arra tettem fel az életemet, hogy megmentsek másokat.

Amikor Ollie rám szegezte a mutatóujját, a fényben jól látszottak viharvert bütykei.

Vicces, hogy az asztal körül ülők annyira eltértek egymástól. Brody és én öltönyt viseltünk. Elegánsak és ápoltak voltunk. Rex és Ollie viszont kemény fickónak tűnt. Olyanoknak, akikkel nem érdemes leállni szórakozni.

– Én már akkor megmondtam, hogy belőled doki lesz, amikor tizenkét éves korunkban a tó partján eltörtem a bokámat, te pedig egy kibaszott fadarab meg az inged segítségével rendbe tettél. Jobban belegondolva, hálával tartozol nekem azért, hogy már olyan zsenge korunkban elindítottalak a megfelelő irányba.

Jókedvűen elvigyorodtam.

– Tesó, ne álmodozz!

– Én aztán nem álmodozom. Százalékot követelek.

Magasba vontam a szemöldököm.

– Ne már! Csak nem azt hiszed, hogy valamilyen sztár vagyok?

Felragyogott az arca, amikor nevetett.

– Én aztán nem, haver. Kicsit sem. Viszont le merném fogadni, hogy ők ott simán ezt hiszik.

A vállam fölött hátranéztem, amerre mutatott. A bár túlsó végét nagyhangú nők csoportja foglalta el. Olyan sokan voltak, hogy össze kellett tolniuk öt vagy hat asztalt. Hangosan nevettek, pohárköszöntőket mondtak, a jókedvükkel sikerült túlharsogniuk a bár zaját.

A felsőtestüket a hátuk mögött játszó együttes zenéjére mozgatták.

Önfeledtek voltak, és szabadok.

Elvigyorodtam, és már fordultam vissza Ollie felé, hogy a tudomására adjam, ma éjjel nem vadászom, amikor megdermedtem, és visszakaptam a tekintetem a hangoskodó társaság egyik tagja, egy lány irányába.

A következő pillanatban már a legcsekélyebb esélyem sem volt rá, hogy levegyem róla a pillantásom.

Dús, vörös fürtjei egészen a háta közepéig leomlottak. Ilyen színű hajfestéket nem lehet venni. A fürtök ragyogása elárulta, hogy tejfehér bőrét egészen biztosan rengeteg szeplő borítja a ruha alatt. Azonnal rám tört a vágy, hogy kiderítsem, ez a bőr tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik.

A helyemen ülve profilból láthattam a lányt. A bár hangulatvilágításának meleg fényében jól látszott az arcának a vonala – a pisze orr, a duzzogó száj és a gödröcske az állán.

Lenyűgöző volt.

Isten a megmondhatója annak, hogy engem legalábbis azonnal lenyűgözött.

Ahhoz képest, hogy a társaság többi tagja önfeledten bulizott, ez az ismeretlen úgy ült ott, mint aki valahol egész másutt szeretett volna lenni.

A tekintetem végigsiklott a krémfehér blúzon, a csipkével szegélyezett keresztpántos V alakú dekoltázson, meg persze a fekete szoknyán, ami, ha jól láttam, tökéletes formájú csípőt ölelt körül. Keresztbe tette a lábát, és a cipője sarkát beakasztotta a szék keresztvasába. Olyan arckifejezéssel iszogatta a rozét, mintha attól tartott volna, hogy még egy korty esetleg lyukat égetne merev vértezetébe.

Ennek az ifjú hölgynek nagy szüksége volt arra, hogy valaki felvidítsa.

Nikki befurakodott közém és Ollie közé.

– Úgy tűnik, hogy mindjárt elveszítjük a mai ünnepség díszvendégét. Nézze meg az ember, itt nyálazol amiatt a szegény, mit sem sejtő, ártatlan leány miatt.

Ciccegve, huncutul rám mosolygott. Ez a nőszemély egyfolytában ugratott az alkalmi kapcsolataim miatt, és azzal ijesztgetett, hogy előbb vagy utóbb az egyik csaj el fogja csavarni a fejemet.

Halvány sejtelme sem lehetett arról, hogy ilyesmi sosem fog történni.

Látványosan a szívemre szorítottam a kezemet.

– Nikki Walters… Hát komolyan ezt gondolod rólam? Semmi ilyesmit nem tennék.

– Á, dehogy! – mondta elnyújtott hangon, aztán megrázta a fejét, és kuncogva taszított egyet rajtam. – Gyerünk, indulj, mégis mire várnál? Sosem tudhatod, talán épp álmaid asszonya vár rád annál az asztalnál.

Elvigyorodtam.

– Ennél azért igazán jobban ismerhetnél. Eszem ágában sincs megtalálni álmaim asszonyát! – Kiittam az italom maradékát, és nagyot cuppantottam. – Ugyanakkor semmi kifogásom nem lenne néhány kellemes óra ellen.

Nem semmi, elég volt egyetlen pillantást vetnem a bár félhomályában ücsörgő lányra ahhoz, hogy puff, semmivé váljon az előbbi elszántságom. Még hogy vissza akarom fogni magamat?

Nikki úgy tett, mintha felháborítottam volna.

– Eljön a nap, kisfiam, amikor végül ráunsz ezekre a kis játszmáidra.

A szeme sarkából Ollie-ra pillantott. Mielőtt ragyogó mosolyt tudott volna erőltetni magára, egy pillanatra jól látszott, hogy mennyire szenved. Amióta csak ismertem, ez a szegény lány fülig szerelmes Ollie-ba. Persze időről időre azért bepasizott, de még így is nyilvánvaló volt, elszántan várja, hogy Ollie-nak megjöjjön az esze.

Csakhogy én elég jól ismertem Ollie-t, tudtam, hogy butaság erre számítani. Nikki jobban tenné, ha elkezdene élni. Ha elfelejtené Ollie-t. Keresnie kellene valakit, aki elfogadja olyannak, amilyen. Ez a csodálatos, tűzrőlpattant teremtés boldoggá tehetne egy férfit, és cserébe maga is boldog lehetne.

Hatalmas puszit nyomtam a fejére, és egyik karommal magamhoz öleltem.

– Néha az a helyzet, hogy az embernek csak ezek a játszmák maradnak.

Megrázta a fejét.

– Na, persze, világos. A munkád rabja vagy. Értem.

Csakhogy semmit sem értett. Egyedül Ollie és Rex tudta az igazat. Az egész világon nem akadt senki más, akire rábíztam volna a titkaimat, az életemet és a szégyenemet.

– Akkor gyerünk, indulj! Mi pedig majd elücsörgünk itt, és benyomjuk ezt a nagy üveg, csodálatos tequilát, amit Ollie ilyen nagyvonalúan megosztott velünk. – Megragadta Ollie csuklóját. – Ha visszajönnél, tudod, hogy hol leszünk…

– Egy óra múlva ott térdelsz a klotyóban, és hangosan hánysz.

Rám mutatott.

– Ugyan, öcsi, téged bármikor az asztal alá iszlak! Ma viszont kegyes leszek. De csak azért, mert holnap reggelre bevállaltam a gyerekmegőrzést.

– Elfogadom a kihívást. Száz dollár a tét.

– Nagy nyavalyát… Ha én nyerek, akkor te elkezdesz járni egy csajjal!

Felhördültem.

– Ne légy kegyetlen! Eddig azt hittem, hogy most engem ünneplünk.

Savanyúan mosolygott rám.

– Ó, de hát éppen ezt tesszük.

Mindketten visszafordultak, az asztal körül ülő kacagó és csevegő barátaink felé, én elindultam a bárpult felé, kértem magamnak egy whiskyt meg egy pohárral abból a buborékos, rózsaszín húgyból.

Amikor megfordultam, kis híján kiestem a cipőmből.

Mintha belém csapott volna egy villám.

Az a lány engem nézett.

Még sosem láttam ilyen zöld szemet.

Mint a rét füve.

Mint a mohával borított, termékeny föld.

Egy pillanatra megszédültem.

Megnyílt a lábam alatt a talaj.

Elment a józan eszem.

Azért, mert elég volt egyetlen pillantást vetnem rá ahhoz, hogy minden gyökeresen megváltozzon.

Mielőtt felfoghattam volna, hogy mit érzek, gyorsan megráztam magam, és az arcomon máris felragyogott az a különleges mosoly, amit az anyukám szerint aljasul a csábítás fegyvereként használok.

Elindultam a lány felé.