Érints meg

2. fejezet

2. FEJEZETHope

Észrevette, hogy bámulom.

Basszus!

Észrevette, hogy őt nézem.

Lehajtottam a fejem, hogy elbújjak a hajam függönye mögött.

Nem használt.

Éreztem, ahogy közeledik.

Borzongás futott végig a hátamon. Kihúztam magam, és ráharaptam az alsó ajkamra, mert abban a pillanatban egyértelműen éreztem, hogy ott áll mögöttem.

Férfiasan.

Erőtől duzzadóan.

Lehengerlően.

Ez a pasi ilyen volt. Áradt belőle a magabiztosság, az erő és a szexualitás.

Olyan volt, mint egy elegáns fotómodell, ahogy az egyik kezét lazán bedugta a nadrágja zsebébe, miközben erős csuklóján megvillant ízléses órája. Szögletes, határozott vonású, markáns arcát mintha egy szobrász faragta volna.

Ha nem áradt volna belőle ez az elemi férfiasság, akár cuki is lehetett volna.

Vihar tombolt bennem.

Ismertem a fajtáját.

Az ilyen faszikból csöpögött az önteltség, a képmutatás és a hiúság. Jól tudtam, a lehető legnagyobb ívben el kell kerülnöm az ilyeneket.

Mindennek a tudata még szörnyűbbé tette a bőrömön száguldozó, hideg hullámokat, és amikor ez az alak hirtelen ott állt mellettem, a kisugárzása gyakorlatilag leheletként simította végig a vállamat. Az érzékeim megtántorodtak a markáns, citrusos illattól. Olyan volt, mintha juharlevekre facsartak volna ki egy narancsot, amire aztán cukrot öntöttek, majd az egészet elkeverve, alaposan felhígították volna a hasunkat csodálatos meleggel eltöltő édes whiskyvel.

Édes Istenem! Ennek a pasinak még az illata is lenyűgöző.

Az orrom előtt megjelent egy pohár ugyanolyan bor, mint amilyet eddig is ittam, és az ismeretlen könnyedén fellendült a mellettem lévő bárszékre.

– Úgy tűnt, rád fér még egy pohárkával.

Szembefordultam vele, és minden önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy leeső állam ne koppanjon a parkettán, mert eddig tök feleslegesen pislogtam a terem túlsó végében ülő pasira, amit ugyanis innen láttam, az távolról sem készített fel a most rám váró, elképesztő közelképre.

Milyen magas! Obszcénül magas. Karcsú alak, duzzadó izmok. Szőke haját rövidre vágták, csak elöl hagyták meg picivel hosszabbra. Divatos volt, és egyszerűen tökéletes. Érzéki, puha ajka veszélyt ígért.

Ilyen egy igazi bajkeverő.

Könnyed, öntelt mosolyú káosz.

A tökéletes, irányított összerendezetlenség.

Megráztam a fejem, és megpróbáltam magamhoz térni a kábulatból.

Ez a pasi egy könyörtelen szívtipró. Felszegtem az állam.

– Ez komoly?

Mintha csak egy bűnjelre akartam volna felhívni a figyelmét, jelentőségteljesen a félig még teli poharamra néztem.

– Ugyan már! Én az alapos felkészülés híve vagyok. Mit gondolnál rólam, ha megkockáztatnám, hogy kiszáradjál?

– Lenyűgöző lovagiasság. – Szerettem volna a válaszomat mérgezett nyílként rázúdítani. Csakhogy figyelembe véve a pasi szája sarkában bujkáló mosolyt, nyilvánvalóvá vált, nem kerülte el a figyelmét, hogy remeg a hangom.

Istenem, nagyon óvatosnak kell lennem, különben ez az alak kapásból elcsavarja a fejem! A gyomrom remegése azt súgta, hogy nem lesz nehéz dolga.

Csak tekerné, csavarná a fejem, míg végül gyurmává válnék, amit aztán a padlóba taposna méregdrága cipőjével.

Az ujjam hegyével végigsimítottam a poharam peremét.

– Semmi szükségem erre a potyapiára! Csak egy pohárral szabad.

Magasba vonta a szemöldökét, és érzéki, csábító ajkán játékos mosoly villant fel.

– Ó… Értem… Hagytad magadat rábeszélni arra, hogy ma este te legyél a barátaid sofőrje? Sorsot húztatok, és neked jutott a legrövidebb szalmaszál?

Szembeszálltam a rám törő nyugtalansággal, és elfordultam, mielőtt bevallottam volna:

– Valami ilyesmi történt.

Az a helyzet, hogy eszem ágában sem lett volna beismerni, hogy pocsék a helyzetem, hogy én húztam a rövidebbet, és bulizás helyett robotolnom kell. Ugyanakkor viszont ez távolról sem jelentette azt, hogy kismadárként csapongva tölthetném a mindennapjaimat. Főleg nem egy ilyen pasival.

Aki most oldalra hajtotta a fejét, és ragyogó tekintetével foglyul ejtette a figyelmemet. Mintha valahogy érzékelte volna a lényem legmélyén száguldó áramlatot. Megremegtem, amikor arra gondoltam, hogy esetleg pontosan ezt szeretné: a szívembe akar látni. Tudni akarja, hogy ki vagyok valójában.

Összevonta a szemöldökét.

– Vagy talán nem vagy idevalósi? – A rövid, megrázó pillanat máris véget ért, és úgy tűnt, a csábító levonta a megfelelő következtetést. Homályosabbá váló tekintetéből gyengédség sugárzott. – Le merném fogadni, hogy ez utóbbi az igaz.

A válaszára valami görcsbe rántotta a gyomromat, és önkéntelenül is a legjobb barátnőmre néztem.

A kacagásától reszketett a levegő, a hangja vidáman csengett, ahogy néhány másik barátjával beszélgetett. Boldogan mosolygott.

Minden jelenlévő őt ünnepelte.

Egyértelmű volt, milyen remekül érzi magát. Pontosan úgy, ahogy a reményei szerint nekem is kellett volna. Ezért győzött meg arról, hogy elkísérjem.

– Ma van a legjobb barátnőm születésnapja, Jennáé – magyaráztam. Visszafordultam a férfi felé, és nem bírtam visszafogni magamat. A hangomból nyilvánvaló volt, hogy milyen fontos nekem Jenna. – Mindenképpen el kellett jönnöm ide.

Játékos mosolya ekkor egyértelműen csábító vigyorrá változott. Közelebb hajolt hozzám, és miközben e szavakat suttogta, az ajkát csupán egy hajszál választotta el a fülemtől:

– Mit szólna a barátnőd ahhoz, ha most elrabolnálak innen?

Egyszerűen nem tudtam mit tenni a rám törő sóvárgás ellen. Éreztem, hogy a lelkem mélyén felbugyog a vonzalom.

Önálló lénnyé változott ez az érzés.

Kettőnk között lángolt a levegő. Forróság és kéjjel teli vágyakozás izzott.

Képtelenség lett volna letagadni, hogy ez a gyönyörű ismeretlen milyen hatással van rám.

Csakhogy már azzal is túl messzire merészkedtem, hogy egyáltalán szóba álltam vele.

– Ő valószínűleg azt mondaná, hogy nagyon helyes. Én viszont azt mondom, hogy csak az idődet pocsékolod.

Azt hittem, hogy kuncogni fog, de ehelyett egyik, hatalmas kezével megdörzsölte szögletes állkapcsát, és szélesen elvigyorodott.

– Ígérem neked… mindent megteszek azért, hogy ne tűnjenek elpocsékolt időnek a velem eltöltött órák. Bearanyozom minden pillanatukat.

Van még valami, amit ki nem állhatok ezekkel az önfejű, beképzelt alakokkal kapcsolatban. Egyik sem tudta, hogy meddig mehet el. Biztosra vették, mindenhez joguk van, és semmiért nem kell fizetniük. Még csak fel sem merült bennük, hogy az árat neked kell megfizetned.

Nem törődve a belsőmben izzó vágyakozással, a sértődöttségre összpontosítva leheletnyivel közelebb hajoltam. Sziszegő indulattal szólaltam meg:

– Úgy nézek ki, mint egy kis ribi, aki szó nélkül elmegy egy vadidegen faszival a bárból? Lehet, hogy te vadászni jöttél ide, én viszont a barátnőmmel ünnepelek. Rászánom az időmet, mert ő gyakorlatilag minden egyes pillanatát velem tölti. Ezen felül tök őszintén megmondom, elegem van már azokból a pasikból, akik azt hiszik, csak csettinteniük kell, és az összes nőről lecsúszik a bugyi.

Hátrahőkölt, és átható, kék szeme elsötétedett. Olyan volt, mint a Bora Bora fölött lenyugvó nap, amikor távozása csillogó fekete tükörré változtatja a türkizkék tengert. Mintha nem csupán megdöbbentette volna az elutasításom, de valamiért élvezte volna a helyzetet.

Vagy talán csak az járt az eszében, hogy milyen lehetnék bugyi nélkül, mivel a tekintete elindult lefelé, végigsiklott a szoknyámon, és megállapodott a nevetségesen magas sarkú cipőmön, amit amúgy a ruhásszekrényem legaljáról bányásztam elő.

A mind jobban elsötétedő szempár pillantása lassan visszatért az arcomra. Magamon érezve ezt a tekintetet, elöntött a forróság.

Elővillanó nyelvének a hegye végigsimította az alsó ajkát, miközben én csak ültem, és bámultam. Azt néztem, hogy teljesen megváltozott a kisugárzása. Játékossá és lazává vált.

– Hát az a helyzet, bármennyire is odavolnék azért, hogy kibújjál a bugyidból, most már te is láthatod, nem csettinteni jöttem ide hozzád. Úgy néztél ki, mint aki elég pocsékul érzi magát, én meg azt gondoltam, hogy talán tudnék változtatni ezen.

– Valamiért azt gondolom, hogy eközben mindketten megszabadultunk volna a ruháinktól. – Ezt tök éles hangon akartam a képébe vágni. Magabiztosan. Ehelyett a saját szavaimat meghallva tűzvörös lett az arcom.

Lehajtottam a fejem, ráharaptam az alsó ajkamra, és halkan szidtam magamat. Hogy lehetek ennyire béna? Nem mozogtam otthonosan ezen a pályán. Ez a gondolat persze még inkább az értésemre adta, hogy nem lenne szabad itt lennem.

Egy bárban, ahol mások a játékszabályok. A pasi halkan kuncogva felállt, és szinte fölém tornyosult. Megremegtem, amikor odahajolt hozzám, és a szavait belesuttogta a fülembe.

– Lehet, hogy pontosan ezt akarod? Hogy felkapjalak, és elraboljalak innen? Ostoba volnék, ha elszalasztanám ezt a lehetőséget. Annyira feszült vagy, hogy majdnem felrobbansz, én viszont egészen hajnalig az ellazításodon dolgoznék. Újra és újra. Csakhogy eszem ágában sincs olyasmit kérni tőled, amit önszántadból nem tennél.

A válaszával igencsak meglepett, és amikor felegyenesedett, remegő ronccsá változtam. Rám mosolygott, és a teli borospohárra mutatott.

– Ha ehhez van kedved, idd meg! Lazíts! Legalább egy kicsit. – Körülnézett a bárban. – Úgy érzem, hogy te mindenki másnál jobban rászolgáltál egy kis boldogságra.

Jeges szeme legmélyén lágy fény ragyogott fel, én pedig fájdalmasan elakadó lélegzettel néztem fel rá.

Kedvesség.

Ezt láttam a szemében, csakhogy olyan erős érzelmek alatt rejtőzve, hogy a felfogásukhoz egyszerűen hiányzott belőlem az erő.

– Köszönöm – mondtam.

Biccentett, és egyetlen további szó nélkül megfordult.

Nem akartam a hátát bámulni, ahogy keresztülsétál a báron. Mégsem tudtam visszafogni magam, és gyors pillantásokkal követtem, mert lenyűgözött, ahogy könnyedén végigment a zsúfolt asztalok között.

Áradt belőle a lazaság és a magabiztosság.

Visszatérve a helyére kapásból beilleszkedett a barátai közé, és olyan lelkesen kacagott, mint aki egy pillanatra sem hagyta el őket. Egy kézzel átkarolta a nagydarab fickó vállát, mintha csak gyermekkori jó barátok lettek volna.

Összerezzentem, mert valaki megrántotta a kezemet. Jenna állt ott mellettem.

Barna szeme tágra nyílt, kíváncsian nézett, a hangjából izgatottság csepegett.

– Ki volt az a magas csodapasi? Édes Istenem, ha tudom, hogy ebben a bárban ilyen dögösek a pincérek…

Megrázkódva megpróbáltam lerázni magamról az eddigi kábulatot, és az ismeretlen férfi árnyékából kilépve visszatértem a valóságba.

– Csak egy bajkeverő, akit sikerült leráznom.

– Ó, ne csináld már, Hope! – Könyörgő tekintettel megragadta a karomat. – Megígérted nekem, hogy lazítasz egy kicsit. Egy éjszakát. Emlékszel rá?

Felnéztem Jennára, és aggódva ráharaptam az ajkamra.

– Sajnálom, eszem ágában sem volt elrontani a bulidat. Csak hát tudod, hogy óvatosnak kell lennem.

– Azt hiszed, hogy ezzel nem vagyok tisztában, Harley Hope? Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy úgy kellene tenned, mintha meghaltál volna. Nézd meg magad! Ezen az egész kibaszott helyen te vagy a legdögösebb csaj. Erre te elszalasztod a lehetőséget!

A keblére ölelte a fejemet, az arcom egyszerűen eltűnt a két melle között. Úgy simogatott, mintha én lennék az új kiskutyája.

Fülig érő szájjal vigyorogtam.

– Szeretném a tudomásodra hozni, csakis azzal tudnád elrontani a bulimat, ha most nem lennél itt. Gyerünk, mozdítsd meg a formás kis seggedet, és igyál egy pohárkával velem!

– Elment az eszed?

Talpra rántott, és miközben nevetséges cipőmben egyensúlyoztam, vigyorogva, homályos tekintettel nézett rám.

– Ma este őrült vagyok!

Haboztam. A barátnőm aggódva nézett rám.

Jenna egyszerűen páratlan.

Senki másra nem hallgatok úgy, mint rá.

Megszorította a kezem.

– Nem lesz baj, Hope. Ígérem neked. Te is rászolgáltál egy kis boldogságra.

Megráztam a fejem, aztán engedtem neki, és hagytam, hogy egy kis időre én is boldog legyek. Ugyanakkor jól tudtam, hogy napkeltekor ott vár majd rám a keserű valóság. Esze ágában sincs kiengedni a markából.

Két órával később kitántorogtam a bár ajtaján a kellemesen meleg alabamai éjszakába. A járda az utcai lámpák halvány fényében fürdött, a környéken még most is rengetegen mentek az egyik szórakozóhelyről a másikra, és az ajtóban még mindig ott állt a biztonsági őr.

Jenna mindenáron ki akart kísérni a taxihoz, de én nem engedtem. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy miattam kizökkenjen a bulizásból. Ideje volt viszont, hogy a kicsapongásom véget érjen. Már így is olyan dolgokat műveltem, amit soha nem szoktam megengedni magamnak.

Leszegett fejjel az éjszakai mulatozókra váró taxik rövid sora felé siettem az utcában.

Csakhogy a cipőm sarka megakadt a járda egyik repedésében. Az ital miatt nem voltam elég gyors, elvesztettem az egyensúlyomat, és imbolyogva előrezuhantam.

Felhördültem, tudtam, hogy mindjárt csúnyán beverem a fejemet.

A hördülés majdnem sikoltássá változott, amikor hirtelen egy vastag kar ölelte állt a derekamat, visszarántott, és biztonságosan talpra állított.

Ziháló kebellel már azelőtt is pontosan tudtam, hogy ki mentett meg, mielőtt megfordított volna.

A tekintete majdnem átdöfött, alaposan megvizsgált, és legalább annyira zihált, mint én, amikor rám förmedt:

– Jól vagy?

Hátraléptem, és megpróbáltam összeszedni magamat.

Olyan sokszor pislogtam rá, hogy egészen biztosan őrültnek tartott.

Csakhogy Mr. Bugyinedvesítő nem álomkép volt.

Mindkét tenyere rásimult a karomra, és emiatt enyhe elektromos bizsergés futott végig a bőrömön.

Az arcán az aggodalom helyét száraz vigyor vette át. Olyan gyönyörűek voltak a vonásai, hogy szinte kővé dermedtem.

Nem kellett volna innom.

A pia miatt ugyanis zűrzavar támadt a fejemben. Veszélyes, merész ötletek. Olyanok, amelyekre feltámadt bennem a vágy és az igény arra, hogy valamit kezdjek az életemmel.

Csakhogy nem volt szükségem többre. Éppen eleget kaptam – többet is, mint eleget – és tudtam, hogy ennyivel be kell érnem.

– Úgy tűnik, jól vagy – mondta, és a szája szegletében megjelent egy halvány mosoly.

Becsuktam a szemem, megpróbáltam összeszedni magam, hogy végre meg tudjak szólalni, majd halálra váltan hallottam a számból előtörő szavakat:

– Te követsz?

Jókedvűen elvigyorodott.

– Izé… komolyan beszélsz?

Keresztbe fontam a karomat a mellem előtt, megpróbáltam falat alkotni, egy pajzsot, mert ezt a pasit mindenütt ott éreztem.

– Hogy komolyan beszélek-e?

A fenébe is, miért lett kérdés a kifakadásomból?

Hitetlenkedve felnevetett, és a mutatóujjával hátrabökött a bejárati ajtó felé.

– Idekint álltam, amikor kijöttél. Kikísértem az egyik barátomat, megvártam, hogy beüljön a taxiba, hogy biztonságban hazamehessen. Ekkor tántorogtál ki bentről, királylány. Mázlista vagy, hogy itt álltam és megmentettelek.

Közelebb lépett hozzám, és kettőnk közül eltűnt a tér.

Végigszánkázott rajtam a félelem.

Nem azért féltem, hogy esetleg bajba kerülök, sokkal inkább azért, mert ez a pasi olyan érzéseket hozott elő bennem, amiket nem lett volna szabad. Még nem. Majd valamikor talán. Egyelőre azonban nem engedhettem meg magamnak az ilyen érzelmeket.

– Valaki kicsikét el van telve magával ma este – hallatszott a dörmögő ugratás.

– Nagy nyavalyát – nyögtem ki, miközben alig kaptam levegőt.

Az arcán már megint az a gyengéd, mindentudó kifejezés ült. Félrehajtotta a fejét, és úgy tűnt, hogy ez a gyönyörű férfi esetleg tényleg meg tudja érteni a helyzetemet. Mintha belelátott volna a szívem legmélyébe.

Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülök-e, vagy inkább félek miatta.

– Most már tényleg mennem kell – mondtam.

Felemelte a kezét, és elképesztő finoman megsimogatta az államat.

Felhördültem.

Megdöbbentett az idegeimen végigszáguldó elektromosság. Legbelül bennem valami virágba borult, és rám tört a vágy.

Kelepcébe kerültem.

Mintha egy kötéllel vonszoltak volna az ismeretlen felé.

Egy mágneses béklyóval.

Hatalmas, sodró, de ugyanakkor gyengéd volt ez az erő.

Ráharapott az alsó ajkára, valamin töprengett, aztán biccentve hátralépett, és zsebre vágta a két kezét.

– Na, igen. Tudom. Menjél haza, drága kincsem. Ez itt nem a te helyed. Csak… – Elhallgatott, de aztán folytatta. – Megtennél egy szívességet a kedvemért?

Idegesen pislogtam egyet.

Bizonytalanul várakoztam, mert most már tudtam, mennyire hibásak voltak ezzel a pasival kapcsolatban az első benyomásaim. Teljesen ostoba következtetéseket vontam le belőlük.

– Vigyázz magadra. Időnként kicsit lazítanod kéne. Rászolgáltál a boldogságra.

Nem tudtam befogni a számat.

– Boldog vagyok.

– A félelem azonban mégis láncra ver.

Ekkor értettem meg a lényeget.

Ez az alak tényleg belelát a lelkembe.

– Akadnak dolgok, amik elég fontosak ahhoz, hogy féljünk miattuk – mondtam neki, bár nem tudtam, hogy miért. Hogy a fenébe sikerült elérnie azt, hogy váratlanul ennyire megnyíltam előtte, és annak dacára is kiöntöttem a szívemet, hogy a nevét sem tudtam.

A szemében néma megértéssel felszegte a fejét, én pedig odabiccentettem, mielőtt megfordultam volna, hogy kinyissam a járda mellett várakozó taxi ajtaját.

Kővé dermedtem, amikor hátulról lesújtott rám a hangja:

– Őszintén remélem, hogy hamarosan véget ér az, ami most fogságban tart.

A vállam fölött hátranézve halványan elmosolyodtam.

– Ne aggódj. A szívem tele van reménnyel.

Mielőtt még bármi mást mondhattam volna, gyorsan becsusszantam a taxi hátsó ülésére, becsaptam az ajtót, és nem néztem hátra, miközben elindultunk.

Megmondtam a sofőrnek a címemet, és a fejemben össze-vissza kavarogtak a gondolatok, miközben gyorsan keresztülhajtottunk a csendes, alvó környéken. A szomszéd ház földszintes épülete előtt álltunk meg. A gyeppel borított udvart fehér deszkakerítés szegélyezte.

Az érzelmeim az elégedettség és a rettegés között ingadoztak. A kis házból áradt a remény. Gondoskodnom kellett arról, hogy ez így is maradjon.

Odadobtam húsz dollárt az anyósülésre.

– Köszönöm – motyogtam, és kiszálltam. A cipőm sarka visszhangot vert, ahogy végigmentem az udvarom közepén az úton. A toronymagas fák imbolyogtak a fejem fölött, én felmentem a két lépcsőfokon a fedett verandára.

Elővettem a kulcsomat, és már éppen bedugtam volna a zárba, amikor az ajtó előtt állva mozgásra figyeltem fel.

A tarkómon egyből felállt a szőr.

Rám tört a borzongás.

A rémület áradata. A rossz előérzet tengere.

Lassan megfordultam, és megpillantottam az árnyak közül kibontakozó alakot.

Fenyegető volt.

Hideg.

A szívem vadul lüktetett, a vérem őrjöngve száguldott az ereimben, a fülem pedig úgy zúgott, hogy alig hallottam valamit.

Hátratántorodtam az ajtó felé.

– Te meg mégis mit keresel itt?

Gonoszul felnevetett.

Mert ilyen volt.

Gonosz.

Arra készült, hogy elpusztítsa bennem mindazt, ami jó. Éveken át reménykedtem, hogy megjön az esze. Abban, hogy a lelkét borító düh páncélzata végre megreped, kinyílik a szeme, és képes lesz meglátni a valódi szépséget.

És talán megérti, hogy ebben a világban nem léteznek tökéletes dolgok. Ez csak álltatás.

Ma már tudom, hogy nincs remény.

Lassú, megfontolt léptekkel jött közelebb.

– Szerintem inkább az itt a kérdés, hogy miért jöttél ilyen későn haza.

– Szerintem meg ehhez semmi közöd.

Újra kiröhögött. Mintha én volnék ostoba. Egy kis hülye.

– Veled kapcsolatban mindenhez közöm van, Harley. Tényleg azt hitted, hogy bármi is megváltozik attól, ha elszaladsz előlem?

– Igen – vágtam rá, megpróbálva összeszedni minden erőmet. A kimondott szó hangosan remegett a feszültséggel teli levegőben.

– Nem engedem meg, hogy lelépj – közelebb jött. – Ki vele, hol voltál ma éjjel?

Eszem ágában sem volt válaszolni neki. Ugyanakkor szerettem volna elkerülni, hogy a hallgatással olajat öntsek háborgó elméje tüzére. Nevetséges, ahogy igényt tartott a tökéletességre, a tiszteletre, miközben valójában én már évek óta nem tudtam tisztelni.

– Tudod, hogy ma van Jenna születésnapja. Téged tulajdonképpen miért érdekel ez az egész? Nekünk már semmi közünk egymáshoz. Csak annyit kérek tőled, hogy hagyjál minket békén.

Nem tudtam megakadályozni, hogy a hangom megteljen kétségbeeséssel. Tényleg csak azt akartam, hogy hagyjon végre békén minket.

Pislogott, a szeméből áradt a düh. Közelebb lépve fenyegetően rám förmedt:

– Tényleg azt hiszed, hogy be tudod fogni a számat? Hogy hülyét csinálhatsz belőlem? Abból te nem eszel.

Annyira meglepett, hogy felhorkantam.

– Téged egyedül csak az érdekel, hogy mit gondolnak rólad az emberek, Dane. A látszat. A hatalom. Amikor örökölted a nagyapád kibaszott vállalatát, úgy viselkedtél, mintha az volna az egyetlen igazán fontos dolog a világon. Amikor otthagytalak, világosan megmondtam neked, hogy vége az egésznek, és nincs semmi, amivel megváltoztathatnád a döntésemet.

Hátat fordítottam neki, bedugtam a kulcsot a zárba, hogy elmenekülhessek. Kinyitottam az ajtót, és már lenyomtam volna a kilincset, amikor Dane megragadta a csuklómat. Megpördültem, és felnéztem dühös, öntelt arcára.

Beképzelt volt, és kegyetlen.

Áradt belőle a beteges büszkeség.

– Ezt most azonnal fejezd be, Harley, vagy nagyon megbánod.

Kirántottam a karomat a kezéből.

– Miattad már így is megbántam minden egyes pillanatot, amit önként abban a házban töltöttem. Az összes veled töltött percet.

Egy gyors mozdulattal becsusszantam az ajtón, becsaptam, és remegő ujjakkal a helyére csúsztattam a reteszt.

Korábban is féltem tőle? Persze. De azelőtt azzal rémített meg, hogy mennyire az irányítása alá vont. Ahogy teltek az évek, a szemében egyre nagyobb undorral nézett le rám. A lelkét teljesen kiölte a keménység.

Most viszont el sem tudtam volna képzelni, mire lenne képes azért, hogy továbbra is uralkodhasson fölöttem.