Érints meg

3. fejezet

3. FEJEZETKale

A piros lámpánál dobolni kezdtem a hüvelykujjammal a kormányon, és a műszerfal órájára pillantottam.

Hat tizenöt.

Megdörzsöltem az arcomat.

Korán volt.

Túl korán.

Csakhogy egy percet sem aludtam. Egész éjjel csak forgolódtam, és nem találtam a helyem. Mostanra már pattanásig feszültek az idegeim.

A testemet teljesen átjárta az aggodalom és az izgalom.

Az a kisgyerek érezheti így magát, akit életében először visznek el a vidámparkba, miközben nagyon fél a hullámvasúttól.

Jól tudja, hogy félelmetes, pörgő és megrázó lesz az utazása. Hátborzongató, rémisztő és fájdalmas.

Csakhogy nagyon is tudtam, ami rám vár, az minden fájdalmat megér.

Kifújtam a levegőt, és a tekintetem végigsiklott az előttem húzódó utcán.

A Fairview az óváros kellős közepén állt.

A járdákat régi, szürke téglákból építették, vaskos fák nőttek a környéken, és dús lombozatuk árnyéka megvédte a tűző nap elől az egy- és a kétemeletes történelmi épületeket. Ezekben cégek és lakások voltak.

A földszinti ajtók fölé színes szövetből készült napellenzőket tettek, a tágas kirakatokban jól látszott, hogy mit kínálnak a különféle vállalkozások.

Csupán néhány háztömb választott el Rynna éttermétől, a Pöttöm Pitétől, meg attól a menő hoteltől, amit Broderick Wolfe meg a vállalata hozott el ide, Gingham Lakesbe.

Ez a két üzlet hatalmasat lendített a környéken. Vállalkozásra ösztönözte a helybelieket.

Új boltok, éttermek és bárok nyíltak itt, pontosan úgy, mint a Macaber utca felújítása után. Ollie bárja ott működött, és én is arrafelé laktam egy bérházban.

Új munkahelyem ott látszott nem messze előttem, bal kéz felől a McAlister úton, ahol a város újjászületése néhány egészen friss magánegészségügyi központ beindulását eredményezte.

Igazából nem ismertem túl jól a Fairview útnak ezt a részét. Ritkán jártam erre.

Ekkor azonban mintha csak egy világítótorony fénysugarát pillantottam volna meg. Az életmentő felirat ott látszott az egyik kisebb üzlethelység elé kirakott rusztikus táblán.

Kávé.

A fenébe is, igen!

Amikor zöldre váltott a lámpa, gyorsan keresztülhajtottam a kereszteződésen, és sietve beálltam a járda mellé az egyik szabad parkolóhelyre.

Kipattantam a kocsiból, és elindultam a kis kávézó felé. Felnéztem a mentazöld napellenzőre, amin jól láttam a cirkalmas betűkkel felírt nevet.

Reménysugár.

A cégéren felfedeztem a vállalkozás logóját is. A félredőlt kávéscsészéből kifolyt egyetlen cseppnyi fekete ital.

A fejem fölött megszólalt a csengő, amikor kinyitottam az ajtót.

Azonnal lecsapott rám a kedvenc illatom.

A frissen főtt kávé erős aromája.

A fenébe is, hát nem azonnal megszédültem tőle? Összefutott a számban a nyál.

Nem kellett volna rászoknom az egyetemen.

A gyomrom sem kérette sokáig magát. Hangosan, mohón megkordult, mert közben felfigyeltem néhány halványabb illatra is: tejszínhab és édes cukor! Valaki sütit sütött a közelben.

Jó helyen vagyok.

Beljebb mentem a régimódi kávéházba. Jó pár kerek és szögletes asztalt láttam, mellettük a legkülönfélébb székekkel.

A hátsó fal előtt könyvespolcok sorakoztak, tele mindenféle aprósággal, társasjátékokkal és kopott, keménytáblás könyvekkel.

Régimódi és rusztikus volt ez a hely.

Természetesen engem nem ez nyűgözött le. A tekintetem azonnal rátapadt az üvegpultra.

A csillogó üveg túloldalán ott sorakozott a világ összes elképzelhető sütije és muffinja.

A pult mögött pedig felfedeztem nagyjából tíz, ipari méretű, ezüst kávéskannát.

Jóságos egek.

Azt hiszem, sikerült megtalálnom az új törzshelyemet.

A kávéskannák fölött széles, fekete táblák lógtak a mennyezetről. Nézegettem a kávékülönlegességek és egzotikus ízű italok sorát.

A konyha felől zaj támadt, aztán belökték a lengőajtót.

Valaki halkan felhördült.

Egy pillanatra megdöbbentem. Valamiért úgy éreztem, hogy ismerős ez a hang. Már hallottam azelőtt is.

A lista eddig teljesen lekötötte a figyelmemet, ám most egy csapásra megfeledkeztem még a kávéról is.

Esküszöm, hogy kiguvadt a szemem.

Basszus, ez nem lehet.

Az orrom előtt nem más állt, mint az a lány, akiről péntek este óta egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni, és amúgy biztosra vettem, hogy soha többé nem látom.

Az a hullámos, vörös haj, a csókra termett száj és a szeplős orrocska.

A teste ugyanolyan gyönyörű, mint a pulton sorakozó sütemények.

Péntek este kétszer is hátat fordítottam neki, erre különös megbánás fogott el. Volt ebben a lányban valami…, ami a lelkemhez szólt. Legalább annyira szerettem volna belelátni a csinos kis kobakjába, mint ahogy rám tört a vágy, hogy a magamévá tegyem a gyönyörű testét.

Ő meg csak állt ott, döbbent, zöld szeme legalább úgy elkerekedett, mint az enyém. Az ajka hatalmas, tökéletes ó betűt formázott.

A levegő szikrázott a feszültségtől, és újra lecsapott rám az az őrült vágyakozás, amitől egész hétvégén szenvedtem.

A kávéházban ugyanolyan elektromosság izzott, mint amikor a tó fölött nyáron felgyülemlenek egy őrült zivatar viharfelhői. Az ember pontosan tudhatta róluk, hogy vadságukkal megrengetik az egész világát.

A lány nagyot pislogva mélyen beszívta a levegőt, és mintha magához tért volna. Két keze végigsiklott a karcsú derekára kötött parányi, fekete kötényen, és elsimította a szövetet. Kihúzta magát, és megjátszott, hamis mosolyt kényszerített kedves arcára.

– Mit parancsol az uraság ma reggel? – kérdezte leheletnyi vidéki akcentussal.

Iszonyúan cuki volt.

Félmosolyra húzódott a szám.

– Te aztán tényleg lazán osztogatod az övön aluli ütéseket, igaz-e, királylány. Most komolyan úgy csinálsz, mintha nem emlékeznél rám? Ne törd össze a szívemet! Ugye nem felejtettél el máris?

Összeszűkülő szemmel alaposan megnézett magának.

– Igazából azt próbálom meg eldönteni, hogy már zaklatásnak minősül-e, amit csinálsz.

Halkan felnevettem.

– Hűha. Valaki ma reggel is eléggé el van szállva magától.

Egyszerűen nem bírtam visszafogni magamat, ösztönösen ugrattam a lányt.

A tekintete végigsiklott a legelegánsabb öltönyömön. Azért ezt viseltem, mert tudtam, hogy jól kell mutatnom, amikor első alkalommal belépek az új munkahelyem ajtaján. A leendő munkatársaim nálam sokkal tapasztaltabb orvosok voltak.

Ma semmi mást sem csinálok, csak megismerkedem a kollégákkal, és áttekintem az ügyeket, amiket át fogok venni. Közben persze megvizsgálok néhány pácienst is, akiknek mára volt időpontjuk.

Egész éjjel pattanásig feszülő idegekkel hánykolódtam, és most a lehető legelegánsabban akartam munkába menni, hiszen az én világomban minden egyes pillanatban bizonyítanom kellett valamit.

Ennek dacára elöntött a boldogság, mert az ismeretlen szépség nyelt egy hatalmasat, miközben engem bámult, és jól láthatóan remegett a keze. A pillantásától majdnem lángra lobbant a bőröm.

Utána viszont megpróbált úgy tenni, mintha hidegen hagynám.

– Bagoly mondja verébnek, vagyis inkább egy ötezer dolláros öltönyt viselő valaki.

Felciccentem.

– Úgy tűnik, valaki imád túlozni. Csak négyezer volt.

A keblére szorította a kezét.

– De kis buta vagyok. Ne haragudj a naivságom miatt.

Elképesztően édes volt.

Egy lépéssel közelebb léptem, a két tenyeremmel megtámaszkodtam a pulton a pénztárgép előtt, és odahajoltam a lányhoz. Halkan folytattam:

– Azt hiszem, nem kizárt, hogy megbocsátok. Nyitott vagyok egy kis megvesztegetésre.

Mindezt sikerült a lehető legkétértelműbb hangon kimondanom.

A módszer bevált.

Be bizony, mert ez a gyönyörű lány őszintén elmosolyodott, majd gyorsan lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam a vidámságát, miközben nemcsak elpirult, de tűzbe borult tejfehér keble is.

Ugyanez a csodálatos szín ragyogott az arcán.

Hiába próbált hatalmas elszántsággal vakmerőnek és elszántnak tűnni, elég volt egyetlen réteget lefejtenem, és máris elém tárult rejtőzködő félénksége.

Nem is nézett rám, amikor suttogva válaszolt:

– Ez nagyon kedves tőled.

Egyértelmű volt, hogy a maga módján megpróbált visszavágni, de úgy éreztem, hogy ez a lány nem igazán ért a flörtöléshez és a csábításhoz. Igazi újonc lehetett ezen a területen.

A rohadt életbe. Hihetetlenül tetszett ez is.

– Akkor? – kérdezte váratlanul, mégpedig halkan, szinte suttogva, a legcsekélyebb tréfálkozás nélkül.

Zavartan összevontam a szemöldököm.

– Akkor mi?

Még halkabban válaszolt, igazából csak a szája szeglete mozdult meg közben.

– Tudod… te most akkor zaklatsz engem?

Halkan, jókedvűen felnevettem, megvakartam a halántékom és megráztam a fejemet.

Tele volt ellentmondásokkal ez a lány, elszánt tűzzel és lágy szavú bizonytalansággal.

– Izé… le merném fogadni, hogy erre a kérdésre mindenki kapásból nemet mondana, függetlenül a valós helyzettől. Én viszont tényleg őszintén mondhatom, hogy nem zaklatlak és nem szálltam rád. Ma reggel kezdek az új munkahelyemen, ebben az utcában. Elég korán ideértem, ezért úgy gondoltam, megnézem, hogy mi jó vár rám a Reménysugárban. Kale vagyok. Kale Bryant.

Megkönnyebbülve, halkan kifújta a levegőt, és idegesen dobolt az ujjával.

– Hope. Hope Masterson.

Hope, vagyis remény.

Reménysugár.

Újra lecsapott rám az az érzés, ami miatt péntek este kénytelen voltam hátat fordítani a lánynak. Úgy éreztem, hogy ez a teremtés túl jó ahhoz, hogy becserkésszem és elcsavarjam a fejét. Tisztességtelen volna olyannal játszadozni, aki nem tud védekezni.

Újra megdöbbentett, amikor ezt mondta:

– Jól van, Mister Bryant, akkor mondd el, hogy milyen megvesztegetésre gondoltál.

Miközben így szólt hozzám, egészen halvány mosoly jelent meg lágy, érzéki ajkán.

Egyből tudtam a választ.

Legszívesebben olyasvalamit kértem volna, amit ettől a lánytól semmiképpen nem kaphatnék meg.

– Például az egyik ilyen sütire – mondtam inkább, és a fejemmel az üveg tálaló felé biccentettem.

Ráharapott az alsó ajkára, és már nyoma sem volt a keménységének. Mintha a harcias külső csupán egy túl nehéz álarc lett volna, amit már nem bírt magán tartani.

– Látsz bármit, amit megkóstolnál?

Az arcából csakis ártatlanság sugárzott. Akár a hangjából. Fogalma sem lehetett arról, hogy a szavai milyen hatással voltak rám. Hiszen ahogy kimondta őket, abból úgy tűnt, mintha saját magát kínálta volna fel ezüst tálcán.

A pillantásom végigsimította egyszerű, V-nyakú, fekete pólóját, a farmerjét és a lapos sarkú cipőjét. Jó tizenöt centivel alacsonyabb volt most, mint péntek este.

Apró és törékeny.

Úgy tűnik, az igazi ínyencségeket kis adagokban szolgálja fel az élet. Csak egy hajszál választott el attól, hogy kinyögjem, őt szeretném megkóstolni.

Valami miatt mégis inkább befogtam a számat.

Egy hang azt üvöltötte a fejemben, hogy forduljak meg, és meneküljek el innen, amíg nem túl késő. Arra figyelmeztetett, hogy ez a lány más, mint a többiek. Iszonyúan vonzó.

Azt hiszem, nem kellett volna csodálkoznom amiatt, hogy a személyiségem zabolátlan oldala azért könyörgött, hogy maradjak még egy kicsit.

Erőnek erejével elfordultam Hope-tól, és a pulton sorakozó válogatott finomságokat kezdtem el bámulni. A látvány elég volt ahhoz, hogy összefusson a nyál a számban. Minden muffin nagyobb volt az átlagosnál. Ragyogó színű cukormáz díszítette őket, és a tetejükre még megfelelő színű cukorkákat és friss gyümölcsdarabokat is szórtak.

Hogy a pokolba tudtam volna választani közülük?

Aztán szélesen elvigyorodtam, mert megtaláltam a megfelelőt. Most már egyetlen másik süti sem jöhetett volna szóba.

A lány szemébe néztem a pult fölött. Olyan picurka volt, hogy a feje éppen csak az üvegszekrény fölé ért.

– Azokból kérek egyet – mondtam, és odabiccentettem a fejemmel.

Eper és tejszín, és a világ összes finomsága.

Hope félrehúzta a pult hátsó ajtaját, lehajolt, és benyúlt a kezével.

– Melyiket?

– Egy epres gyümölcstortát – mondtam, mégpedig igencsak jelentőségteljes hangsúllyal.

Erre ő is felfigyelt, mert egy pillanatra valósággal kővé dermedt, majd zihálva beszívta a levegőt, mielőtt kivett volna egy süteményt.

– Jó választás – mormogta.

– Más is mondta már, hogy jó az ízlésem. – Megint kétértelmű, sejtető hangsúllyal beszéltem.

Hope felegyenesedett, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

Minden egyes lélegzetvétellel erősebbé vált kettőnk között a kapcsolat.

Megköszörülte a torkát, odafordult a hátsó pulthoz, és a süteményt beletette egy átlátszó műanyag dobozba.

– Még valamit? – kérdezte rám sem nézve.

Ó, igen.

Eredetileg miért is jöttem be ide?

Egyértelmű volt, hogy ez a lány képes teljes zűrzavart teremteni a fejemben.

– Már csak egy hosszú kávét kérek. Közepesre pörköltet, feketén.

Kávét töltött a boltocska nevével és logójával díszített papírpohárba, majd rátette a fedőt.

Ebben a pillanatban a konyha felől hangos csörömpölés hallatszott. A lengőajtó nekicsapódott a falnak, ahogy valaki kitódult rajta.

Jenna.

Azonnal felismertem a bárban látott barátnőt.

A péntek esti végzet asszonyából semmi sem maradt, mert Jenna most gyűrött ruhát viselt, a haját kócos kontyba fogta össze, és a kezén két ormótlan sütőkesztyűvel egy hatalmas tepsi, tűzforró, frissen sült muffint hozott ki.

Amikor megpillantott, majdnem eldobta a tepsit.

Ő is felismert engem.

Én meg csak álltam ott, és megpróbáltam nem elnevetni magamat, miközben a két nő között valamilyen néma eszmecsere zajlott.

Tágra nyílt szemek. Félrehajtott fejek. Csücsörítő ajkak.

Valamiért úgy éreztem, hogy miattam veszekednek, bár arról sejtelmem sem lehetett, hogy ki van velem, és ki ellenem.

Jenna megkerülte Hope-ot, én pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy egy figyelmeztető pillantást vetett rám, miközben előrehajolt, és elkezdte az alsó polcokat feltölteni muffinokkal.

Egyértelműen észrevettem, hogy izzó, barna szemével védelmezően nézett a lányra. Ugyanakkor biztosra vettem, hogy valami más is jár az eszében. Kis híján megragadta Hope csuklóját, hogy kirángassa a pult mögül és az én irányomba lökdösse.

Gyerünk már! De ha bántani mered, letépem a töködet!

Magamban világosan hallottam a hangját.

Úgy tűnt, hogy mind a hárman a néma kommunikáció nagymesterei vagyunk.

Hope visszafordult, felém csúsztatta a kávémat, és a dobozkát beletette egy barna papírzacskóba.

Belenyúltam a zsebembe a pénztárcámért.

– Mennyivel tartozom?

Megcsóválta a fejét.

– A ház ajándéka. – Lenyűgözően édes mosolyt nyújtott felém, mielőtt elkomorodott volna. – Mégis csak megvesztegetésről van szó, ugye.

Ahogy teltek a másodpercek, egyre lelkesebben vigyorogtam. Volt ebben a lányban valami, amitől jókedvem lett. Olyan laza volt. És izzani kezdett bennem a régóta holtnak hitt parázs.

Mielőtt valami bődületes ostobaságot csinálhattam volna, előhúztam egy húszdollárost a pénztárcámból, és belecsúsztattam a borravalós üvegbe.

– Köszönöm a sütit és a kávét, Hope. Azt hiszem, pontosan erre volt szükségem ahhoz, hogy jól kezdődhessen ma reggel az életem új nagy kalandja.

– Kale, erre tényleg nincs semmi szükség – felelte, de a pillantása a borravaló felé villant.

Egyértelmű volt, hogy szerette volna visszautasítani ezt az apró ajándékot. Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy a gesztusom miatt erős hála öntötte el.

– Dehogynem, sütilány. Hiszen boldoggá tettél.

Ahogy ott állt és engem nézett, pontosan olyan ennivaló volt, mint egy eperrel, tejszínhabbal és mindenféle édességgel megpakolt sütemény.

Búcsúzóul még rámosolyogtam, majd sarkon fordulva elindultam az ajtó felé. Alig tudtam befogni a szám. A kilincsre tettem a kezemet, az ajtó kinyílt, és a magasban ismét felcsendült a csengő hangja.

Abban a pillanatban görcsbe rándult a gyomrom, megpördültem, és villámgyors léptekkel elindultam vissza a pult felé. Olyan fürgén haladtam, hogy nem maradt időm átgondolni, mégis mire készülök.

– Találkozzunk ma este!

Hope döbbenten hatalmasat pislogott, és csinos kis szájának megremegett a széle.

– Én…

Mi a fene?

Időtlen idők óta senkit sem hívtam így el…

Rávágtam a koporsó fedelét erre a gondolatra, rozsdás vasszegeket vertem bele, aztán nyeltem egy nagyot.

– Csak vacsizni.

A lány bánatosan megcsóválta a fejét, aztán eggyel hátrébb lépett, mintha így akart volna távolságot teremteni kettőnk között.

– Sajnálom, de szerintem ez nem lenne jó ötlet.

Teljesen és tökéletesen igaza volt. Óriási hülyeségre készültem. Csak hát basszus… Éppen erre vágytam.

Hagytam, hogy a szám két széle kissé feljebb kússzon.

– Már hogy a fenébe ne lenne jó ötlet velem vacsorázni?

A lenyűgözően szép arc újból elpirult, és a csodálatos száj szélében felvillant egy vidám mosoly. A következő pillanatban azonban máris átvette a helyét a bánat és a szomorúság.

– Ebben a pillanatban a feje tetején áll az életem. Nem lenne helyes.

Bólintottam, miközben majdnem megtántorodtam az elutasítás súlyától, és elkeserített, hogy ez a fordulat ennyire bánt és fáj. Ugyanakkor teljes erőbedobással arról győzködtem magamat, hogy éppen így lesz a legjobb. Sikerült elkerülnöm, hogy teljesen tökön lőjem magamat. Hiszen komolyan, mi a fene járt a fejemben?

– Hát jó.

Egy ügyetlen mozdulattal feljebb emeltem a zacskót és a kávét.

– Még egyszer köszönöm ezeket.

A lány az ujjait tördelte.

– Nagyon szívesen. Remélem jól alakul majd az első napod az új munkahelyeden.

Nem válaszoltam, csak kisiettem az ajtón a ragyogó reggeli napsütésbe, a csengő hangja pedig jelezte, hogy bezárult mögöttem az ajtó. Odarohantam a kocsimhoz, miközben a fejemben a legkülönfélébb, régóta nem érzett dolgok kavarogtak.

Útközben új irodám felé azt kívántam, hogy bárcsak a megkönnyebbülés is közéjük tartozna.