5. fejezet
788 Words
5. FEJEZETKale
A reggeli értekezletünk után átnéztem annak a néhány betegnek az adatlapját, akikkel ma találkozni fogok. Egész idő alatt megpróbáltam kiverni a fejemből Hope és a mai találkozás emlékét. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy megszabaduljak e különös hatástól. Attól az érzéstől, hogy valami iszonyatosan fontos dologra bukkantam, miközben jól tudtam, hogy ez nem így van.
Egészen egyszerűen nincs időm arra, hogy belezúgjak valakibe, de erősen úgy éreztem, minél több időt töltök ezzel a csajjal, annál nagyobb az esélye annak, hogy fülig beleessek.
Az igazán fontos dolgokra kell összpontosítanom.
Amik miatt itt vagyok.
A legfontosabb vezérelvemre.
Amikor aláírtam a Gingham Lakes Gyermekgyógyászati Központ munkaszerződését, pontosan tudtam, hogy milyen hatalmas terhet veszek a vállamra.
Belenyugodtam abba, hogy ez így lesz.
A pácienseimre teljes körű kivizsgálás vár. Előfordulhat az is, hogy a szakrendelésről küldik ide hozzám őket a kollégák, mert azt akarják, hogy a mi intézményünk orvosa gondoskodjon a betegekről. A panaszok között akadtak olyan, egészen könnyű lefolyású krónikus betegségek, amikről a családok szinte azonnal megfeledkeznek azután, hogy kiléptek az ajtón. Más gyerekeknek viszont azon múlt minden, hogy mit állapítunk meg a vizsgálatok során.
Akadtak súlyosan beteg apróságok is. Komoly esetek. Igazán veszélyes betegségek.
Átnézve a rám váró betegek listáját, mintha csak egy összetört tükörbe pillantottam volna. Olyan dolgok bukkantak elő, amelyekkel kapcsolatban igyekeztem úgy tenni, mintha nem is léteznének.
Tetraplégia.
Cisztás fibrózis.
Rák.
Pontosan tudtam, hogy megtaláltam életem hivatását.
Amikor azonban egy pillantást vetettem első páciensem papírjaira, kis híján jéggé dermedtem.
Az első betegem.
Hát persze.
Az élet csupán egy erőpróba, igaz?
Bármilyen elszántan is próbáltam elűzni a szörnyű emlékeket, semmire sem mentem vele. Ott voltak bennem.
A fejem fölött vakító erővel égtek a baleseti osztály fényei. Pánik. Félelem. Mellkaskompresszió. Újra. És újra. Az a kibaszott lapos vonal.
Megpróbáltam elhessegetni az emléket. Jól tudtam, a mostani beteg még csak nem is hasonlít ahhoz a régihez. Persze ettől függetlenül minden alkalommal, amikor egy szívbeteget kellett kezelnem, a lelkem egy darabkája elporladt.
A kudarcomra emlékeztetett.
Arra, hogy sosem lesz belőlem hős.
Isten a tanúm, hogy így is mindennap a tudásom legjavát adtam.
Engedélyeztem magamnak egy másodpercnyi szünetet, aztán óvatosan bekopogtam az ajtón, és benyitottam.
Josiah Washington.
A nyolcéves fiúnak veleszületett szívfejlődési rendellenessége volt. A betegséget csecsemőkorban viszonylag egyszerűen tudták kezelni egy ballon sztent eljárással. A fiú azóta panaszok nélkül élt, és kétévente eljárt kardiológushoz ellenőrzésre.
Ugye.
Még csak nem is hasonlít a régi esetre.
Elnyomtam a mellemet megrázó remegést, mosolyt erőltettem az arcomra, bemutatkoztam a gyereknek és az anyukának, majd feltettem az ilyenkor szokásos kérdések sorát.
A vizsgálat felénél járhattam, amikor teljes egyértelműséggel rájöttem arra, hogy nekem ez a munka való.
A kölyök annyira aranyos volt! Nevetett, tréfálkozott, pontosan olyan életet él, amilyet minden gyereknek kellene.
– Te most, ugye, csak ugratsz? Le merném fogadni, hogy ebből egy szó sem igaz, hanem egyszerűen csak odaképzelted magadat az egyik kormánykerék mögé. Úgy tűnik, ebben a pillanatban egy leendő autóversenyzővel beszélgetek – mondtam neki, miután elmesélte, minek volt a szemtanúja a múlt héten. Az esemény egyértelműen nagy hatást gyakorolt rá.
Josiah harsogva kacagott, miközben két kezét a hasára szorítva ült a vizsgálóágy szélén. Én egy alacsony, kerekes kisszéken, pontosan a kölyökkel szemben foglaltam helyet, ügyesen elterelve a figyelmét, miközben elvégeztem a szükséges vizsgálatokat.
Úgy tűnt, minden rendben van.
Mindenekelőtt a szíve, amit a megszokottnál jóval hosszabb ideig hallgattam.
Nem akartam kockáztatni.
– Dehogyis! Látnod kellett volna, doktor bácsi! Egy Ferrari és egy Maserati! Mindkettő padlógázzal indult a lámpánál, mégpedig itt, nálunk, Gingham Lakesben. Na, most komolyan, kinek van ilyen verdája errefelé? Esküszöm neked, legalább háromszázzal repesztettek. Talán háromszázhússzal is. Igaz, apu?
Megerősítést kérve az apjára pillantott. A férfi a karját a melle előtt összefonva a falnak támaszkodott, és védelmezően nézte a gyerekét.
– Jól mondod, kisfiam. A város peremén, a folyó túlpartján történt. Legszívesebben rájuk hívtam volna a zsarukat, ha nem tűntek volna el öt másodperc alatt. A fenébe is, valószínűleg már a szomszéd államban jártak volna, mire a rendőrök fogadják a hívásomat!
– Hú, naaaagyon gyorsak voltaaak! – bizonygatta Josiah éneklő hangon.
Halkan kuncogva felkeltem, megfogtam az otoszkópot, hogy megvizsgáljam a fülét.
– Na, és azon kívül, hogy az autóversenyzésről álmodozol, még mit szoktál szívesen csinálni, Mr. Josiah?
– Én meg a legjobb haverom, Evan le szoktunk járni pecázni a tóra. Dr. Krane mutatott be minket egymásnak, mert ugye, mindketten szívbetegek vagyunk.
Fájdalom hasított a szívembe. Elnyomtam magamban a sajgást, nem voltam hajlandó elindulni ezen az úton, és továbbra is mosolyogva hallgattam, ahogy a jó fej kissrác a barátjáról mesél.
– Másik iskolába jár, az anyukáink szoktak átvinni minket egymáshoz. Nem nagy ügy. Képzeld, anyu és apu végre megengedte, hogy legyen Snapchatem – mesélte, és jelentőségteljesen az égre emelte a tekintetét. – Így most már tudunk egymásnak üzenetet küldeni az iPadünkre.
– Ugye, tudod, hogy nem szabad válaszolni senkinek sem, akit nem ismersz?
Igen, komolyan megkérdeztem ezt tőle. Túl sok háborodott van szabadlábon ahhoz, hogy bármit is megkockáztassunk. A gyerek felháborodva nézett rám.
– Még szép, vágom! Anyu legalább egymilliószor a lelkemre kötötte.
– Anyukád okos asszony.
– Igen. Tudod, mi a legjobb abban, hogy Evan a legjobb barátom?
– Na, micsoda?
Josiah elvigyorodott.
– Én vagyok a magasabb!
- Writer
