Üres helyek trófeái

Fejezet 2

Öreg fejjel bevallom, felül kellett bírálnom régen vallott nézetemet arról, hogy a környezetünkben élő, veszélyeztetett állatokat, főleg a kismadarakat mindenáron védenünk, mentenünk kell.

Gondolatmenetemet ma is helyesnek vélem, mégis úgy érzem, a helyes okfejtés menetébe, valahol homokszem hullott, ami tragédiát okozott. Arról gondolkoztam el, hogy a természet hatalmas biztonsági tartalékokkal védi egyes fajok fennmaradását. A lerakott peték, ikrák, spórák, tojások száma ott a legnagyobb, ahol leginkább számítani lehet a fiatal egyedek nagyobb számú pusztulására. Veszélyezteti őket a természet kérlelhetetlensége, mint egy aszályban kiszáradó tó, elapadó folyó, leégett erdő. Veszélyben vannak, mint a ragadozó fajok táplálékláncában helyet foglaló leendő élelem. Ha mindezt sikeresen átvészelték, jön az ember, aki az élőhelyeiket tönkreteszi, számára is fogyasztható lényeket korlátlanul pusztítja, mint a bálnákat és tengeri halakat. Néhány ember demonstrál. A többség azonban bárgyú módon tűri világunk tönkresilányítását.

Vannak emberek, akik egy darabka földön, amit kertjüknek neveznek, igyekeznek kicsi kis azilumot létrehozni, legalább azoknak a madaraknak, amiket kedvelnek. Ez is valami, de semmi a tömeges pusztításhoz, amit puskás bűnözők okoznak. Énekesmadarakat ezerszám mészárolnak le, konyhai célokra. Nehogy azt gondoljuk, modern találmány ez, mert ismerjük a történelemből, Nero lakomáin fürjnyelv pástétomot is szolgáltak fel. Hány ezer madárka kellett egy adaghoz?

Eltértem kissé, de gondolataim forrásvidéke valahol itt található, a gazdag ostobaság embertelen és szívtelen hivalkodásában.

Van egy kis kertem, hétvégi pihenő házzal. Már korán észrevettem, albérlőim is vannak. A padlásunkon korán megjelentek a nyestek, gondoltuk, jaj az egereknek. Egérpusztítás mértéket felbecsülni sajnos nem tudtuk. Azonban, azt hamarább észrevettük, madaraink fogynak, mert a reggeli hangversenyük egyre szegényesebb lett.

Aztán feltűnt még egy veszély. A nyaralótelepre valamelyik macskabarát feles számú cicuskáiból néhányat elhozott és szabadon engedett. Néhány őslakó macskája megörült a városi szépségeknek és a nagy udvarlási lázat sok kis aranyos cicus megjelenése követte. Csakhogy a nyaralók ősszel kiürültek. Sajnos, a macskák maradtak és bekvártélyozták magukat az elhagyott nyaralók szerszámos kamráiba, faházaiba, mindenhová, ahol védve voltak az időjárás ellen. Létrejött tehát macska közösség, egy-egy területét védő kandúrral az élen és sok éhes macskaszáj. A mamák ezért portyáztak és megkezdték visszavadult életüket. Kerülték az embereket, rejtve osontak, feltérképezték a szemétdombokat, kifigyelték a madárfészkeket, és kérlelhetetlenül elragadták a gyengén repülő fiókákat. Sőt, itatóknál elkapták a felnőtt madarakat is.

Tenni kellett valamit. Először csak arra gondoltam, megszaporítom a költési lehetőségeket, mesterséges fészkek, odúk kirakásával. A macskák ezeket nem is érték el, de a nyesteknek fára mászni, vékony ágakon kisétálni nem okozott problémát. A házra gondolva megvizsgáltam, melyek a biztonságos helyek, ahová odúkat helyezhetek, amit egyik rabló sem érhet el. A verandák belső sarkai tűntek biztonságosnak, csak a madarakat kellett meggyőzni, hogy az ember most a barátjuk. A fürge kerti rozsdafarkúak és a cinkék hamar megbarátkoztak a mű fészkekkel, és velünk, házigazdákkal. Csak a szeles, gyors mozdulatainkat kellett mellőzni tevékenységeink közben. Aztán lassan megszokták, hogy tőszomszédságukban reggelizünk, ebédelünk. Ők szöcskét, kukacot, mi tejeskávét, pörköltet fogyasztottunk.

Aztán megjelentek az odú bejáratában a kandi fióka fejek, jellegzetes borzas buksival és a fültől fülig érő, tátogó sárga csőrrel. Az öregek, pedig megszállottan hordani kezdték a kaját. A kertből ki sem tudott fogyni a sok rovar, mert ők is gondoskodtak a szaporodásukról. Hát ez a természet rendje.

Egy évvel ezelőtt, reggel kimentem a verandára, és nagy izgalomban találtam a szülőket. Addig velem szemben nem hallatták a veszélyt jelző szavukat, ami úgy szól, Cí…tek…tek. Ha nagyobb volt a veszély, elmarad a Cí, csak a sűrűn, izgatottan ismételgetett tek…tek…tek…tek… maradt. Nem értettem, miért lettem ellenség. A nagy veranda sarkában falnak támasztva seprő állt, ha azt közelítettem, odaszálltak elém a földre és tek…tekkeltek. Aztán megláttam, a seprő mögött egy kis sötét, pelyhes élőlény lapult. Egyik fióka volt, aki azt gondolta, többet tud már, mint hajdanában Daedalus, nekilendült a légnek, és potty, a veranda kövén landolt. Létrát hoztam, felvettem és betessékeltem a fészekbe. Gondolom neki volt a legnagyobb a megkönnyebbülés, a sikertelen repülő kaland szerencsés befejezése. A szülők megnyugodtak.

Az üres fészeknek idén is akadtak lakói, egy rozsdafark pár. Lehet, hogy a tavalyiak, vagy talán újak? Hogy közük volt a múlt évi családhoz, az biztos, mert a barátságunk hamarébb megköttetett. Kezdetben sem kiabáltak, ha kimentem a verandára. De a figyelemmel kísérése életüknek megtanított arra, hogy milyen kereplő gyorsasággal tek…tekkeznek, ha macskát látnak. Tudtam rögtön, itt ősi félelem működik, apró agyukba a macska archetípusa bevésődött évezredek alatt, alakja azonnal vészreakciót vált ki. Idén is végig élveztük a madárszülők gondos munkáját, láttuk, hogy négy kicsi fej nézegeti a nagyvilágot, amit egyelőre csak a kertünk bokrai, füve, fái jelentettek.

A kicsik szépen iperedtek, és volt köztük egy, amelyik erőszakosabb volt a többinél. Mint a színházi páholyból, néztem távcsővel az etetést. A nagyocskává serdült fióka aztán kiült arra a kis rúdra, amit a bejáratukhoz applikáltam, beszálló fának. Látszott, gondolkodik, merjen-e nekivágni a légnek? Mert azután, potty, a veranda kövén landolt. Hoztam a létrát, hogy a tűzoltók elsősegélyét elvégezzem, de a fióka nem várta meg, hogy kézbe vegyem. A veranda emeleti, így annak széléről gyakorlatlan szárnyverdeséssel leszállt az udvarra. Ott elbújt, meg sem találtam. No, te szegény, ha éjjel rád talál valami éhes állat, véged. Vártam a másnap reggelt, izgatottan lestem, hány kobakocska kandikál ki. Hárman voltak. Aztán továbbra is csak hárman maradtak.

Egyik reggel, megint eljátszották a legbátrabb játékot, mert egyiküket ott találtam, téblábolva a veranda szélén. Fel alá futkosott, várta a mamát, papát a koszttal. Nem mentem ki hozzá menteni, okosabb lettem. Aztán olyat láttam, ami mélyen elgondolkoztatott. Amikor a fióka már túlságosan követelőző lett, a mama szabályosan felpofozta. Föléje röppent, majd a két szárnyával szélsebesen elverte. Meg is hunyászkodott a kicsi. Nem tudok rozsdafarkul, ezért nem tudom a pofonok jelentőségét sem. A korai kiröppenést, vagy a követelőzést torolta-e meg a mama? Egy-két nap múlva üres volt a fészek, mind kiröppent.

A kert azonban megélénkült. Öt rozsdafark, mama, papa, meg a három fióka ott szedte a fű közül az étket. Közben felszálltak a madáritatónk beton medencéjéhez, ittak. Azért egy-egy jobb falatot még elfogadtak a szülőktől is. Azon meg talán álmélkodtak is, amikor mellettük a cinkék, főleg a kékfejűek, ivás után vígan fürödtek is a naponta megújított, tiszta friss vízben. Elszórakoztunk madaraink strand életén.

Ma mindhárom fióka megvan, megismerem őket a még mindig hatalmas, sárga csőr résükről. Sőt, egyiket elneveztem sziklamászónak, mert kedvelt helye az a sziklacsoport, ami keretezi az itatójuk. Ott szaladgál pipaszár, hosszú lábain fel és alá, kapkodja az odaszálló rovarokat. Mozgása már a jellegzetes rozsdafark tánc. Ha meglát egy rovart szaporán odaszalad, felkapja a zsákmányt, furcsán bókol, majd megrázintja farktollait. Néha rovar nélkül is eljárja ezt a kis szabadgyakorlatát. A másik kettőnek is akadt kitűntetett helye, ahol gyakrabban megláthatók. Este az öregek összeszedik őket, és beköltöznek aludni az összkomfortos verandai lakásukba. De már sajnos, csak három sárga szájat látok.

A bűnöm, úgy érzem segítőkészségem volt, veszteségüket én okoztam. Bizonyára minden madárcsalád életében okoz veszteséget valami szerencsétlen véletlen. Akár macska, akár nyest, akár ember tevékenysége az oka. De hogy a kifejezetten segíteni akarás ilyen sajnálatos következményekkel jár, nehezen viselhető el. Tehát revideáltam nézetemet.

A természetes folyamatokba beavatkoznunk nem szerencsés dolog. A kis élőlények általában megoldják életben maradási problémáikat. Elég, ha a macska és nyest veszélyt mi, emberek, elhárítjuk a fejük fölül. Nyestjeink, ahogy megkezdtük a nyaralásokat, odébb vándoroltak. Azt hiszem, nem kedvelték a klasszikus zongora muzsikát. A macskákról már nekem kellett gondoskodnom. Hát bizony, a macskajárást drasztikusan csökkentettem. A madarak érzik ennek a cordon sanitaire-nek a védelmét, mert soha ennyi kedves látogatója kertünknek nem volt. Változatos a vendégsereg. Rigók, bubosbankák, seregélyek, cinkék, rozsdafarkak, harkályok, gerlék, tengelicék, csalogány, no meg az elmaradhatatlan boriveréb sereg kortyolja a nagy melegben a hűs vizet. Ha rovart látnak, összekapkodják, mert ők hálásak a védelemért és nyáron a vízért, télen a marhafaggyú nyújtotta kalóriákért. Így élünk mi barátságban.

Legcsúnyább, ámde legbecsesebb trófeám, ennek az idei, 2007. évi augusztusi őzhívásnak a harmadik számú agancsa. Története úgy kezdődött, hogy egy vendégvadásznak őz szezon elején eléje került egy nyomorék agancsú bak, amit ő elutasított, hogy meglője. Ennek, vagy ilyen a baknak a kilövését kaptam barátomtól, Farkas Attila erdészetvezetőtől, mert csak ilyet adhatott, minden valamire való bak elkelt. Vendégeknek csak szabályos agancsra fájt a foguk. Számomra viszont kihívás volt megkeresni éppen ezt a bakot, sőt izgalmas nagyon is vadászi feladat. Abszolút selejtet elejteni legalább akkora utánjárást igényel, mint abszolút kapitális bakot. És kétszer akkora öröm, hiszen veszedelmes egyedtől szabadítjuk meg az állományt. Egyrészt örökíti a hibát, másrészt gyilkol. Ez a bak egyesítette magában a két legnemkívánatosabb rossz tulajdonságot. Jobb agancsszára gyilkos tőr, a bal gombnyársas csökevény. Ennél selejtesebb, ha van, az agancsnélküli bak. Kidolgozása, terítékre hozása rengeteg időt igényelt, hiszen meg kellett ismerni őkelmét, hol jár, mikor és miért? A lövőmesterek, akár hiszik, akár nem, ez a vadászat.

Tehát három őzbakra kaptam meghívást, barátaimtól, amikből már kettőt sikerült meglőnöm, rendes hatos bakokat. De még megmaradt a legnehezebb feladat. Ez volt Attila barátomtól, mint említettem, az erdészet vezetőjétől kapott lehetőség, egy gombnyársas, vagy hasonlóan selejtes bak meglövésére. A vadászat nehézsége szempontjából mindegy, mit hord a fején a bak, kirívóan selejtes elejtése is egy megnehezített vadászat. Hatos bak minden bokorban terem, a legcsúnyább selejtes megkeresése viszont olyan feladat, mint tűt keresni szénakazalban. Egy segítség azonban akad, ez a tű is mozog, jár kel, és járásának útja kiismerhető, mert célja van. Egy ilyen bakról kaptam hírt, amikor járhatatlan vágás területen, magaslesről egy vadász olyan bakot látott, amit röstellt meglőni. Kaptam az információn, bár még nem tudtam milyen nagyszerű, ritka, kilövendő, selejtes bakot kell megkeresnem. Augusztus hónapban az őzek násza is segíthet, mert akkor minden őz mozog. Ebben is bíztam, meg a sípomban.

A vadász legfőbb fegyvere az esze, mert az segíti hozzá a vad megismeréséhez, megközelítéséhez, amit a puska szava már csak bevégez. A bakot nagyjából trapéz alakú vágásban látta a kolléga, amelynek alapja egy háromszázötven méteres murvás kocsiút szakasz, oldalait két nyílegyenes kétszázötven méter hosszú észak-déli allé, míg tetejét kitisztított széles nyiladék alkotja, ami körülbelül kétszázötven méter. Alapján nyugaton egy magasles, keleti felső szögletén szintén egy, míg belsejében cserkészúton elérhető magas vasles áll.

Ebben a vágásban két sutát sikerült megismernem, amikor kezdtem felderíteni a körülményeket. Egyik a vasles alatt szokott eszegetni, valószínű ehhez jött le a hitványnak ítélt bak. A másik suta a trapéz alakú vágásba, a felette elterülő öreg, vegyes, bükkös-tölgyes erdőből szokott megjelenni, a felső fa magaslesről elérhető távolságban. Kicsi vízmosás tart itt lefelé a hegyoldalon, ami természeténél fogva, rendszerint több vizet kap, ezért oldalain dúsabb mindig a növényzet. Ezt szokta legelgetni.

A vadászat kezdetén, július végén, fiammal, aki vadat fotózni óhajtott, mentünk ki hajnalban kétszer egymás után. Az első alkalommal máris megláttuk, a gondoltam keresett vadat. Ugyanis alattunk a vágásban kora hajnalban suta hívott, vágyódó hangja a vágás felső feléből érkezett, közel a szálerdőhöz. Fiam, erősebb távcsövével fedezte fel a bakot, amint a szélső öreg bükkök alatt igyekezett az ígéretes hangú sutát megközelíteni. Aztán egy pillanatra én is megláttam. A bal agancstő felett néhány centis vastag csökevényt észleltem, míg a jobb szár egyenes, hegyes tőrnek látszott, úgy húsz-huszonöt centi hosszal. Kalandunk ezzel azon napra befejeződött. Másnap csend volt, és csak napkelte utáni ragyogó időben fedeztük fel azt a sutát, amelyik közvetlen alattunk legelgetett. A baknak nyoma sem volt, pedig szorgalmasan gukkeroltuk a magas vasalkotmányról a vágás hézagait.

Arra gondoltam, ez a suta hívta magához előtte való nap a bakot, aki elvégezve dolgát, most más menyecske után szaladgál. De már biztosan tudtam, a vágásban suták vannak, ezekhez a felső szálasokból ereszkedik le a bak, keresztezve a tiszta felső nyiladékot. Elkezdtem a lesést a felső fa magaslesről. Az átfolyás füvét eszegetve többször is láthattam a sutát, aki úgy látszott, még nem kész a bak fogadására. Ezért új tervem az lett, hogy a nyugati, alsó fa magaslesre felülök hajnalban, világosban felcserkészek a felső tiszta alléra, azon fától fáig osonva, igyekezem elvágni a valószínűen a vágásban keresgélő bak útját, visszatértében nappali nyugvóhelyére. A hajnali lesülés közben, megláttam egy öreg, visszarakott bakot, amiről ifjú erdésztanuló barátom, Somogyi Jóska mesélt. Mielőtt, bármit tehettem volna, elment. De tervem jó volt, amit sajnos az bizonyított, hogy a bak már a szálasban tartózkodott, ezért cserkészés közben szél alá érve, észrevett. Elugrását még észleltem, de sípolásra sem állt meg, hanem hangosan riadozva eltűnt.

Néhány napos hiábavaló cserkészés következett, de az ismert sután kívül mást nem láttam. A vágás nyugalmát pihentetendő, egy hívásos vadászatot közbeiktattam, egy másik helyen, ahol szép bakot ejtettem el, a másodikat, H. János ajándékát. Ezután megszakadt a vadászat, mert esős, szeles idő köszöntött be.

Amikor egy délutánra eloszlottak az esőtől terhes, fekete felhők, gondoltam, felderítendő bakom mozgását, egy lesülésre szánom az időt. Párás melegben ültem fel a felső fa magaslesre. Előttem a hosszú, széles, felfrissült, áttekinthető nyiladék. Alig néztem körül, nyúl baktatott ki és enni kezdett nem messze tőlem. Más nem mozgott, ezért óvatosan lekászálódtam a földre és ott vágyódó suta hangján hívtam, az ismeretlen irányban lappangó bakot. A nyúl észrevett és elvágtatott. De hát kénytelen voltam a földről hívni, mert a nagyon éles vadfül azonnal kielemzi, a sutahangok magasból jönnek. Ezt nem hiszi el. Eridj, nyuszi, te most nem érdekelsz.

Hosszúnak tűnt a moccanás nélküli csend napszállatig, majd következtek az esteledés jelei. Madarak esti éneke erősödött, felhők elszürkülése, táj színei pasztellre váltottak, nyulam visszatért, a Nap már a fák közé ereszkedett. Gyerünk haza, gondoltam.

Nem zajra lettem figyelmes, mert a jövevény úgy osont a szálas fái között. Mozgását észleltem először, ahogy a vélt suta helyét megcélozva, kiment a szélső fákig. Ott megállt figyelve, de úgy, hogy csak nyakát mutatta. Véletlenül sem lépett ki a tiszta alléra. Szerencsére addigra azonosítani tudtam fél agancsáról, hogy a keresett áll előttem. A két fa közt látható nyakát megcélozva csak attól tartottam, valamelyik fatörzset súrolva, eltér a golyó. Kibiztosított fegyveremnél már csak a stechert kellett előretolnom. Azután az eleresztett golyó szinte a lövés csattanásával egy időben földhöz vágta. Mire hozzámentem, már csak száját nyitotta néhányszor. Ő volt, a keresett!

Töretvétel után agancstőre kötelet csavarva, levontattam a kocsimhoz. Onnan az erdészházhoz kocsiztunk. Somogyi Jóska gyerekei, kedves erdésztanoncok megcsodálták a bal gombot és jobb dárdát. Sőt, segítettek a zsigerelést elvégezni, mint már előzőleg is tették.

Hát így esett, hogy a szerencse és a tervezés meghozta az eredményt. És igaziból vadásztam.

Fura hangok törik össze az erdők érzékeny csendjét ilyenkor a kánikulai hónap elején. Villámgyorsan száguldoznak a famatuzsálemek törzsei körül ijedező visongással a kedves őzsuták, nyomukban a nyögdécselve, lihegve az őket kergető bakok. Avarba, búzatáblákba írják őzszerelmük karikagyűrűit. Párzási idejüket hozta meg a nyolcadik hónap, és most kell gondoskodniuk a jövendő nemzedékről. Teszik is illedelmes vonakodást színlelve!

Azonban, mi erdei emberek jól tudjuk, ez a hangoskodás csak olyan, mint a legények maga kelletése a búcsúra kiöltözött lányok előtt. Az igazi legény, ha feltűnik, az udvarlók elkullognak, mert a frigy fontosabb. Az őzéknél ez a hajkurászás néha ugyan házasélethez vezet, azonban az igazi gavallér az öreg bak. Akit az év folyamán ritkán látni, óvatos, mint egy remetekan. Most a szerelmi láz idején gyakrabban találkozhatni vele, azonban megjelenése este valószínűbb. Szellemként tűnik fel választottja mellett.

E nászra időzítve, kaptam három bakra meghívást. Mint önjogú vadász, – tetszik érteni önjogú lettem vadászkollektíva joga helyett, – e nagy kincset igen nagy örömmel fogadtam. Vadászatra ez komoly meghívást volt, mert szerencsésebb vadászoktól, akiknek jutott terület, beszélgetés közben gyakran kaptam elsietett invitálást. De az olyan is volt, mint a traccsolás el-elszálló mondatai. Ezt viszont komolyan lehetett venni, és egy része már teljesült is. Első őzbakomat 5-én Hetyefőn lőttem. A másodikat, akiről e sorok szolnak, 6-án este ejtettem el a Szederkút-tetőn. A meghívást, ami igencsak nobilis gesztus e sanyarú vadászidőkben, János barátomtól kaptam, akinek vezetéknevével találós kérdést játszunk. Egy porcelángyárunknak is ez a neve. Lehet tippelni.

Tarsolyomban e kedves meghívással kánikulai melegben ültem fel egy magaslesre, két allé kereszteződésében. Cserkészésről szó sem lehetett, hiszen a hetek óta tartó forró aszály már mindent kiszikkasztott. Recseg-ropog a puskapor száraz gally és avar a legóvatosabban cserkésző vadász talpa alatt is. A vad kilométerekről meghallja a közeledésünket. A csendet egyelőre csak a madarak estét jelző csivitelése törte meg.

A lesem körül a négy égtáj felé különböző jellegű erdőrészek terültek el. Egy tarvágás északon, sűrű fiatalos nyugaton, öreg szálas vegyes lombos fákkal délen és megirtott öregerdő keleten. Az ideális vegyes terep sikerrel kecsegtetett.

Napszállathoz közel, őzsuta jelent meg a fiatalos mellett, idei gidával. A gidának jó kedve lehetett, mert ugra-bugrálva rohangált föl és alá, míg anyja legelt. Elnézegettem őket, míg egyszerre a tarvágáson őzriasztás hangzott fel. Kerestem az okozót, de a magas fűben nem találtam. Fogtam az őzhívó sípot, lekászálódtam a lesről, és a földön kezdtem sutahangon hívni. Hívás után gyorsan visszamásztam és figyeltem. Eredmény hosszú percekig semmi. Gondoltam, még egyszer hívok. Eredménye ennek sem volt, azonban a megritkított erdőrészben lótás futás kezdődött, jellegzetes üzekedési hangokkal. Kibiztosítottam a fegyvert és vártam.

A rohangálás és a suta sipítása átjött az öreg szálasba, és bár jól hallottam, merre tartanak, semmit nem sikerült látnom. Mire az alkony kezdődött, elhallgatott minden.

Ültem hát nyugodtan, de ahogy a lővilágosság fogyott, fogyott bizodalmam is. Azért kitartottam, mert nyugaton, a leszálló Naptól élénk vörösen égő égbolt adott annyi kis fényt, hogy abból az irányból, ha vad jön, esetleg még lőhetek.

Mustrálgattam az eget, próbacélzásokkal mértem az időt. Semmi nesz, semmi mocorgás. Akkor tévedt erős keresőtávcsövem üvegje az öreg szálas ritkásabb részeire. És megláttam valamit.

Mint a szellem, egyetlen száraz levél zizegését sem okozva közeledett egy árnyék. Iránya mutatta, céltudatosan a magasleshez tart. Amikor kilépett a nyiladékra, megláttam, igen nagy testű őz, sőt bak, mert szaglászott, kereste a vágyó hangú sutát. A magasles mellett úgy ment el, hogy hátára köphettem volna. Csúnya a hasonlat, de ez érzékelteti a közelségét. A puska, tudtam, ki van biztosítva. Amikor a nyugati fényes ég hátterén kirajzolódott alakja, láttam, öreg bak, jó, szabályos agancsokkal, de nem ér el pontokat, még a bronzot sem.

Állt, mint a bronzszobor, keresztben, mozdulatlanul, míg kezem centiméterenként emelte a fegyvert. Végre az arcomnál volt. De a céltávcső látómezejét a közeli vad mérete teljesen kitöltötte. Aztán átnéztem a céltávcső alatt, a cső fényes vonalán egészen a célgömbig. Próbáltam alul, felül befogni a célt, és folyt az izgalomtól rólam a víz. Aztán a nagy vörös cél közepébe eleresztettem a golyót. Már pattantak volna az idegeim, ha nem dörren a fegyver. A csattanás pillanatában elvágódott a vad. A puskám, a 7,64-es kaliberű cseh Mauser iszonyú ölőereje földhöz vágta. Azaz a golyó ereje, mert a puska visszarúgása a távcső szemlencséjének keretét viszont az orromhoz lökte. Azonnal elöntötte a vér a képemet, de ki bán ilyenkor ekkorka semmiséget? Rohantam le a bakomhoz és alaposabban megnéztem.

A homály dacára jól láttam korát, és méreteit. Mozdulatlanul feküdt.

A neheze ezután következett, mert le kellett vinnem kocsimhoz, egy bő kilométerre. Ez is megtörtént, füves talajon leszánkáztattam, agancsra hurkolt kötéllel, ronggyá izzasztva ruhámat. Az erdészházban, Somogyi József erdész barátom nagy, erdészetet tanuló gyerekei segítettek rendbe rakni a vadat. Látszott mozdulataikon, kitűnően zsigerelnek, értik a szakmát. A bak maradt a hűtőben, én, pedig véres képpel, de vidáman indultam haza. Aztán mit tesz a vadászat istene, útközben kocsimmal elejtettem egy rókát. A bal sávban rágott valami, amint közel értem hozzá, nem ment el, hanem a kocsim alá ugrott. Másnap láttam tetemét az árokba lökve.

Hát így történt, hogy szegény „önjogú” vadásznak mégis adott Nimród urunk örömet. Csak remélni lehet, önző korunk legalább vadásztársak segítségével juttat apróbb vadászati lehetőségeket a csak joggal rendelkező öregeknek.

Öreg 7,62-esem majd ötvenévi szolgálat után elérte a nyugdíj kort. Megfiatalításához sok Forint kellett volna, ezért inkább fájó szívvel megváltam tőle, hozzácsapva minden szerelékét, meg felesleges vadász holmikat. Vettem viszont egy kis 22-es, amiről azt gondoltam, vele közelről még talán az őz is elejthető. Elejthető, csak lőtávola oly kicsi, hogy ilyen távra bakot becserkészni szinte lehetetlen. Hosszú tusakodás után önmagammal vettem egy cseh Mausert, 7,64 kaliberrel. Beleszeretni gyorsan ment, de megszerezni kissé vontatottan sikerült, mert féltem, hogy lekésem az őzek nászát, amire Szabó Feri barátom, az Ötvös Vt. Elnöke ismételten meghívott. Már voltam Náluk egy éve is, a bak, amire meghívást kaptam, meg is jött. Ott állt szabadon, öreg szálasban harminc méterre. Azonban az ajándék könnyű lőszer, amit évekig dédelgettem őzlövésre, hangos kattanással csütörtököt mondott. A bak tovább nem várt.

A meghívás élt, így, amikor megkaptam az új fegyvert, Ny. Laci ötvösék vadászmestere, augusztus ötre kitűzte a vadászat napját. Hajnali háromkor indulunk, adta ki a parancsot. Otthon az öltözködésen töprengtem, mit vegyek fel, hogy a várható majdnem éjszakai didergés után, a napfelkelte ne süssön meg? Öreg, agyonfoltozott ördögbőr vadászmellényem, mint kabalás cucc kínálkozott és egy pulóverrel megtoldva, fel is vettem. Vérrel, fegyverolajjal, lőporfüsttel szennyezetten szolgál évtizedek óta, és már szerencsét is hozott. A vadászat helyén kisült, ez is kevés a hideg ellen.

A harminchat fokos kánikulák után a tizennégy fokos hajnali három óra nem éppen kellemes időpont, de a tetthely, Hetyefő község határa egy órás autó utat jelent.

Focipálya simaságú mező közepén, egy aprócska bokros mellett álltunk le. Amikor körültekintettem, csak sötétet láttam, és hideg szelet éreztem. Az ég ugyan kezdett keleten vörösleni, de még a kék bevonatú lencsék sem győzték le a derengést. Laci viszont néhány perc múlva súgta, őzek vannak kint három-négyszáz méterre.

Csakhogy nyitott maradt a kérdés, melyik erdőbe vonulnak be, ha teljesen felvirrad? Elkeseredtem, mert szörnyen fáztam, sőt dideregtem, és a leshely nyitottsága sem biztatott sikerrel. Laci megérezhette, mert úgy döntött, átmegyünk az őzekhez legközelebbi erdőszélhez, ott magasles is van. A kis terepjáró kitűnően teljesített, mert baj nélkül átevickélt velünk a hepehupás erdei ösvényeken. A magasles az elérendő mezőre nyíló lomb alagút végen állt, de alatta ott téblábolt egy befelé siető suta. Megvártuk, míg elmegy, azután felültünk a lesre.

Ez már igen, állapítottam meg, amikor körülnéztem a közben kivilágosodó, tarlóhántás után teljesen sík terepen. Egy bak kergetett két sutát, és a nászi körtánc vége, egyik sutának szerelmi vágyát le is csillapította. A bak pedig, miután az utód létrehozásának terhes kötelességét teljesítette, szomorúan, lógó orral megindult, úgy véltem, pihenésre felénk, és az erdő felé. Arra gondoltam, mennyire igaz a latinok megfigyelése, omnia animalia post coitum tristes. (Fordítását ki-ki szerezze meg.)

Nem sietett őkelme, csak ballagott, meg-megállt, és attól tartottunk, felveszi az elébb látott suta nyomát, és annak utánaeredve megszökik. Laci fülembe súgta, biztosíts ki, amikor legközelebb ér, lőj!

A bak, pedig csak jött, nem szaporázta, nem igyekezett másfelé. Úgy láttam, itt az idő, amikor mintha gyorsított volna léptein vészesen közel jutva az elrejtő erdőszélhez, lőni kell. Ebben a kritikus pillanatban, Laci egy rövidet sippantott, erre bakom megállt, felénk nézett. Akkor már a célzótüske lapockáján táncolt, mert megjött a sokat nélkülözött vadászlázam. Hiszen puskám is, én is kritikus szakember előtt kell, hogy vizsgázzon, és nemes, trófeás vad a tét, futott át agyamon.

A stecher halkan kattant, majd a golyólövés éles csattanása után a bakom mögött hatalmas porfelhőt vágva becsapott a lövedék. Elhibáztam! Nem, sebeztem! Nem, megvan a bak! Kergetőztek gondolataim. Mire végükre értem, feküdt a zsákmány.

Az áldozat ugyanis két hátulsó lábára ágaskodott, kettőt így ugrott, majd elzuhant. Mint bebizonyosodott, a golyó tökéletesen átütötte a két lapockát. Laci gratulált, én megöleltem. Aztán töretet hozott és megszemléltük a zsákmányt. Öt-hat éves, volt a közös véleményünk. Szabályos hatos agancs, alacsonyabb kissé a kívántnál, de tömzsi. Szépségét nem is az elől nézet adja, hanem a lapos korona rész, mely kitárt tenyérszerű. Hajdanán ezt az agancs alakot viselő őzet, keresztes baknak neveztük. Ez adja eddigi trófeáim közötti kitüntetett helyét.

Egy-két fénykép, és a negyed hatkor eldördült lövés után elindultunk értékes terhünkkel be a vadászházhoz, elnök barátomnak bemutatni a szépséges augusztusi hajnal, kivételesen egyedi zsákmányát.

Munkás életünk legtöbb idejét a Nap világosságában töltjük el. A Napszállta rendszerint már otthon találja a legtöbb embert, mit is keresne a sötétben, hiszen szemei nem tudnák kielégítően vezetni. Más életet él a vadász, számára a sötétségből az átmenetek a világosságba az értékes idő, akkor még mozog az egyébként éjszaka kóborló vad és valószínűbb a vele való találkozás. Most arról a napszakról szeretnék mesélni, amely átvezet az éjszaka mélybarna sötétjéből a ragyogó, fényes nappalba. Abba az időbe, amikor az ember az erdőben már csak munkásokkal, ezt azt gyűjtögető emberekkel találkozhat. A vadász pedig az elejtett vaddal már hazafelé tart.

Számomra a legkedvesebb napszak a hajnal volt. A cserkészésre legalkalmasabb, a vad még hajlamos a kint felejtkezésre, elfoglalja a mezőgazdasági földek terülj-terülj asztalkája. Az is igaz, hogy a legkimerítőbb a korai felkeléssel járó sok-sok nehézséget okozó hangtalan erdőt bújás. A hajnalok között is vannak kitüntetetten kedvesek, mint az őzbak vadászatát lehetővé tevő májusi hajnal. Amikor még nincs a rengeteg vérszívó rovar és hűvösek a hajnalok. Aztán a szeptemberi szarvasbőgéses reggelek következnek, amikor ködfátyolban kel fel Helios, a Napisten és egyre inkább csak fényt sugároz. Ahogy fogy heve, úgy fogy a nyári erdőt olyannyira megkeserítő szúnyog. Aztán dacára, hogy a leghidegebb napszak télen a Napkeltét megelőző néhány óra, mégis páratlan élményt ad az első napsugarak által rózsaszínre csókolt, csillogó hó.

Nem véletlen, hogy a nagy Homeros a két halhatatlan eposzában, ha a hajnalról beszél, mindig hozzáfűzi állandó jelzőként a rózsaujjút. Hiszen akár azt mondom, rózsaszínűre csókol, vagy rózsás ujjaival megérinti a sötét eget, mindenki érti, hogy a napfelkelte előtti időszakot jellemezem ezzel az örökölt és örök jelzővel. A hajnal tényleg rózsás, tényleg átmenet a sötétbarnából a kékbe, miközben a természetben a színkép minden árnyalata megmutatja magát. Én, a modern ember, aki tisztában van a napkelte egész rendszerével, mégis sokszor leborulni szerettem volna a kelő Nap csodája előtt. Az egyszerű népek elragadtatott hite érthető, mert nincs a világon még egy olyan felemelő színjáték, mint a napkelte csodája.

Azzal hamar tisztába jön az erdőjáró vadász, hogy a hajnal nem egyszerű átmenet a sötétből a világosba. Nem arról van szó, hogy előbb még sötét volt, majd lassú derengés után látunk. Nem, a hajnal szavára megváltozik a természet egész rendje. A fény visszatérte csak egyik eleme a hajnalnak. A fény először az élőlényekre hat, visszaadja sok növénynek újra megnyílást. A sötétre érzékeny virágkelyhek este becsukódnak, reggel kinyílnak. A virágokat látogató rovarok a fényre megélednek, majd ahogy a napsugárzás meleget hoz, elkezdik a nektár begyűjtését. A rovarok zsongása a rovarokkal táplálkozó állatok ezreit ébreszti vadászatra. Őket lesik a nappali ragadozók. Tehát a rózsás hajnal egyik élőlénynek esztétikai élmény, a másiknak élelemszerzés ideje, a másiknak a meghalás. Tudományosan, belesimulás a táplálkozási láncba.

A felmelegedést megelőzi azonban egy hűvös átmenet, melynek a hatására a növények leveleinek az élén kicsapódik mint tiszta víz, azaz harmatként a pára. Az apró gyémántkristályok, tündöklő – csillogó vízcseppecskék híznak, összefolynak, majd legördülnek a levelek nyelének a vályulatában, és lehullnak a földre. Egy kis esőpótló jelenség. Aztán felkél a Nap, a harmat párologni kezd és újra gőzzé válik, felszáll, esetleg ködként lebeg az ébredő természet felett. A légáramok erre-arra lengetik, összefolynak, felhővé sűrűsödnek és égi áldás formájában leesnek a földre. Ez a körforgás a nagy természetes desztilláció.

A légáramlás hajnalonta megtréfálhatja a vadászt, ha nem számol vele. Ugyanis a lankák oldalán este és hajnalban más-más a szél iránya. A nappali meleg levegő inkább felfelé, míg a hidegebb, súlyosabb törekvése a mélyebb talajszint. Legjobb, ha a cserkésző mindig arra figyel, melyik arcfelén érez hűvöset. Onnan jön a szellő, esetleg a tarkóján érzi. Akkor itt az ideje, hogy megváltoztassa útirányát. A hátulról csiklandozó szél elviszi illatát több száz méterre és ezután már csak az üres erdőt, mezőt járhatja. A vad a szagtól elmenekült.

A hajnali levegő súlyos, telve illattal, párával, szinte harapni lehet. A napközben kiszáradt növényzet a páradús levegőből nyert nedvességtől megéled, bőven bocsát ki szagokat. Ezek egy része azonban a nedvesség hatására felgyorsuló rothadás, lebomlás szaga. Keveredik hozzá a száradó, elhalt növényzet aromája, ami az évszakok hajnalainak meghatározó illata. A lekaszált rétek mellett autózva bárki élvezheti ezt a rendkívül hangulatos illat árt.

A jó orrú vadász ezeken kívül még számtalan illatforrást fedezhet fel, ide tartozik a szarvasbőgéskor tapasztalható rigyetési szag is. Ennek átható illatát minden bokor, ág megőrzi órákig, ha a szarvas hozzádörgölőzött. De jó orr megérzi a tehénistálló jellegzetes édeskés szagát is, ha tehéncsapat jár előtte. A vaddisznók szaga, hiedelemmel ellentétben nem büdös, mint a házi disznóké. Az elpihent kondából a hullaték ürítésére a disznók félrevonulnak. Nem fekszenek bele, mint a „civilizált” disznóink. Szaguk a fanyar cser-tölgylombé, legalább én mindig azzal hoztam kapcsolatba. A hajnali tiszta, súlyos, páradús levegőben minden illat fokozottan érvényesül.

Amit még érdemes megemlítenem, a dögre lőtt vad bomlás szagát, az édeskés dögszagot mindig hajnalban éreztem a legerőteljesebben, sőt a lassú légáramlásban helyét is meg lehetett találni.

Mint látható, a vadász, aki nem sajnálja a meleg ágyát otthagyni, a hajnali erdőben dúskálhat az élményekben. Mert a hajnalban bizalmasabb vad mellett a természet apró titkait is kilesheti, ha van szeme, orra, füle hozzá.

A fül azonban sajnos a vadnál sokkal érzékenyebb, mint a legszemfülesebb vadásznál. A hajnal csendes, hiszen a községek harangjai kicsit később hallatják hangjukat, mint ahogy a tavaszi-nyári napkelte bekövetkezik. Aztán ősszel és télen már sötétben is hozzánk ér az ötórai harangszó. Nincs kint még a konda vagy a gulya, a kutyák hajnalban inkább csendben vannak a falvakban. Az erdei vad pedig csak akkor ad hangot, ha arra igen nagy oka van. A baglyok és rókák talán a leghangosabbak. Különösen párzáskor hívják egymást. Az egyébként óvatos vaddisznók is duhajkodnak novembertől januárig, míg a búgás tart.

Hajnali cserkészeteimen találkoztam egy számomra nehezen megmagyarázható jelenséggel. Amikor még csak gyanítani tudtam a sötétben, hogy merre vezet az utam, jó széllel haladva, óvatosan lépésről lépésre közelítettem a célomat a derengésben, a tőlem többszáz lépésre tartózkodó szarvasok felfedeztek. De így jártam más nagyvaddal is. Lehetetlennek tartom ma is, hogy amikor tudva tudtam, nem vétettem a cserkészés szabályai ellen, tökéletes volt minden feltételem, hogy megközelítsem a vadat, amelyik éppen hangosan törte a kukoricát, egy bizonyos távolságra érve leállt a törés, éreztem a levegőben a feszültséget majd megszólalt a vezértehén utálatos horkanása és máris rohant a rudli, konda, vagy a bak. Meg nem láthattak, szagomat másfelé vitte a szél. Aztán megleltem magyarázatot, de nem a vadászat felől. Hát ezt igyekezem ezután elmesélni.

Mostanság kaptam újra lehetőséget arra, hogy vadászni kijárhatok az erdőbe, egy selejt bak és egy vaddisznó süldő erejéig. Ezeket az útjaimat rendre arra használtam, hogy amit eddig önfeledten űztem vadászatot, most behatóbban, rávigyázva, tudatosan csináljam, megmagyarázandó sok addig hanyagolt, vagy nem tudatosult momentumot. A leírás kedvéért, – ugye csak azt lehet leírni, amit megfogalmaz magának az ember, – figyeltem magam a vadászati tevékenységek közepette. Lehet, hogy ezzel az események hamva, ártatlansága elveszett, de rájöttem néhány érdekes részletre. Így állt össze egy hajnali cserkészés „forgatókönyve” néhány önmagam által megfigyelt, elemzett vadászatomon.

Mindig magamtól felébredtem, ha elhatároztam, hogy hajnalban vadászni megyek. Nem kellett ébresztő óra, a bennem ketyegő időmérő sokszor még előbb is felébresztett, mint terveztem. Most az elalvást elkerülendő, beállítottam az órát hajnali négyre. Augusztus vége felé ebben az időben még tart az éjszaka, különösen akkor, ha az előbb ébredt vadászt nem bírja az ágymeleg visszatartani. Így voltam vele én is, hiszen új élmények kecsegtettek.

Az autómat a lakáshoz közel parkoltam le, azzal se teljen a reggeli, gyorsan múló idő, hogy ki kell hozni a garázsból.

A kapun kilépve a régen érzett friss levegő megcsapott és azonnal felidézte a régi hajnalok hangulatát. Felnéztem az égre, ott sziporkázott a nyári éj millió csillaga. A hajnalnak még se híre, se hamva nem látszott. A városi házak korlátozták a horizont megtekintését, ezért alig vártam, hogy az útra kijussak, ahol egy emelkedőn a teljes látóhatár kitárul. A reflektor éles fénykévéjén kívül ott terpeszkedett az éjszaka, míg a fényben, tőle elvakulva az éjszakai rovarok keveregtek. A kocsim hamar megtette a szomszédos falukig a néhány kilómétert, majd a falutól az erdőszélig a néhány száz métert. Az utolsó métereken át már a földutat kellett használnom, amin az ottjárt járművek keréknyomai két párhuzamos csíkban lepréselték a füvet. A reflektorokat tompított fényre kapcsoltam át, így is jól láttam azt a két kis buktatót, ami jelezte, megérkeztem. Innen ágazik le az a földút szakasz, ami az erdőhöz vezet.

A terület, amit bejárni szándékoztam, két dombvonulat között terül el. Lapály, egyik felén szabad mezőség, másik felén hosszú, elnyúlt téglalap alakú kukorica, a vadföld. A kukoricás déli oldala erdőhöz közelít, de az erdőműveléshez használt gépek széles, durva bordázatú gumiabroncsa jól járható utat taposott ki az erdőszélen. Ezt akartam elérni, hogy a rajta az erdőbe a vadföldről visszatérő vadat megnézhessem. Egy félagancsú bakot kerestem, amit többször láttam, erdészek is jeleztek és ezt szerettem volna terítékre hozni.

Amikor a kocsim lámpáit eloltottam, először úgy éreztem, teljesen megvakultam. A barna éjszaka beborított, nem láttam az orromig. Tökéletesnek éreztem egységemet a természettel. Igaz, erről nemrégiben olvastam egy tanulmányt, talán befolyásolt az is? Arról szólt, hogy egyre terjed az a nézet, miszerint a nagy Világmindenségben minden, de minden egységet alkot. Az ember sem kivétel, mert a testét alkotó atomok sugár-energia kettőssége révén egyszerűen része annak az energia tömegnek, ami a mindenséget alkotja, amit ma leírója után Dirac tengernek nevez a tudós világ. Ebben minden összefügg és a benne bekövetkező bármely apró változás valahol regisztrálható. Félelmetes nézet, de még nincs jobb. Az utam képe ugyan tisztán élt elmémben, de még semmit nem észleltem belőle. A vidék, a dombok, erdők lombjainak tömör, sötét kontúrjait ugyan sejtetni engedte a nyári éjszaka csillagfénye, de kevés volt ahhoz, hogy a kívánt utat pontosan követhessem. Ilyenkor a vadász legjobb, ha ösztönei, lábai útmutatását követi. Most jövök rá, mennyire helyes ezt a kifejezés, lábai útmutatását követi! Sok sok erdőjárás után kialakul az az automatizmus, amely képes keskeny erdei csapáson is elvezetni az egyébként sötétben tétova lépteket. Így tettem én is, bár féltem, a régi tehetségem már elhagyott a többéves kényszerszünet alatt.

Ráléptem a sejtett útra, amit a ruganyos, lenyomott fű jelzett. Ettől jobbra és balra, ha félreléptem, azonnal jelezték érzékeim, megváltozott talpam alatt a talaj állaga, sőt a le nem nyomott gyomszálak azonnal súrolni kezdték a csizmaszárakat. Nem néztem a lábam alá, azok tudták mit kell tenni. Inkább figyeltem, ahogy a keleti égén megjelent egy sötét bordó derengés. Ott élesebbé változott a táj kontúrja, elvált az ég a földtől. Bár a csillagok változatlanul ragyogtak, mégis megindult a hajnali változás a világmindenség e kis zugában. Töményebb lett a levegő, néha sóhajtott egy-egy alig érezhetőt a szellő, a földről pára és illatdús áramlatok indultak. Arcom érzékelte, hogy az áramok a vadföldtől felém tartanak. Az utam lejtőnek fordult, ahol a fokozott harmatképződés miatt a talpam alatt a lenyomott fű lágyabb lett, a léptek alig hallható neszét ez is tompította.

A lejtő alján értem el a kukoricás vadföld sarkát. Ott terveztem az első megállót, ahonnan fülem révén tájékozódhatom. Az ég közben tovább színesedett. Keleten, átváltott kékes bíborba, de a csillagok még fénylettek. Csak talán sziporkázásuk lett lüktetőbb, amit annak tudtam be, hogy felettem a hajnali levegőben megszaporodott a mozgás, pára áramlás, ami a csillagok fényének ellobbanását láttatja. Ahogy a meleg a fata morganát okozza, csak ellenkező hőmérsékleti értékekkel. Az erdőt még tömör sötét falnak észleltem, míg a kukoricák szárai között már hézagot rajzolt ki a világosodó égbolt. Kezeimen az ujjakat már sejteni lehetett, de a látóköröm még nagyon behatárolt volt. De ettől fogva ez a kör állandóan tágult, ami jó érzéssel tölti el az embert, szemben az alkony okozta elbizonytalanodással.

A látás, a vadászat alapérzékelése fényhez kötött. Ahogy ott álltam a sötét derengésben, éreztem, ahogy az érzékszerveim egyre tágabb körben tapogatják le a környezetemet. Gondolom, ugyanezt teszi a vad is, hiszen érzékszervei felépítése hasonló a miénkhez. Csak azt hiszem, az a bizonyos hatodik érzék, náluk sokkal jobban működik, mint bennünk. A teljes sötétben eggyé forrunk környezetünkkel, szinte beleolvadunk a mindenségbe, ami talán azért lehetséges, mert azonos testünk anyaga a környezetünk anyagával. Aztán érzékszerveink kitörnek ebből az elszigeteltségből, először a fényhez nem kötöttek, mint a hallás és a szaglás. Ahogy világosodik, megnő szemünk jelentősége. Tapintásunk, a talpunk révén fontos információkat közöl arról, mennyire biztos a helyzetünk. Erről egyensúly szervünk is tudósít. Az a hatodik érzékünk, ha engedjük szóhoz jutni, az összes érzékszervünk még gyenge információiból állít össze helyzetértékelést, amit a vadnál talán felfokoz a környezetében mozgó élőlények testének akciós áramaiból nyert benyomások milyensége.

Állok a kukoricás sarkán, percek alatt a következőket állapítom meg. A szelem jó, de a légáramlás alig mozdul. A harmathullás fokozódott. A szemem még csak méterekre hatol bele a derengésbe. Valahonnan enyhe dögbűz ért el hozzám, legyőzve a növényzetből áradó kellemes, hűvös hajnali illatokat. Keleten a világos kékesen bordó ég teljesen tiszta, mögöttem megindult az éjszaka visszavonulása. Aztán fülem elemzi azt, ami előttem történik. Most ez a legfontosabb, hiszen ehhez igazítom a továbbiakat.

A kukoricásból többféle zaj hallatszik. Ahogy a hajnali természet gyenge pihegése, az alig érzékelhető szellő átvonul felette, a hosszú, kardalakú kukoricalevelek szélei összesúrlódnak. Ez jellegzetes zizegés, szinte zenei hang, minden vadász ismeri. Ezt töri meg rendszertelenül egy durvább zörej. Erre kell figyelnem, mert ezt élőlény okozza. Hosszabban figyelem a zajt, de a törést nem követi csámcsogás, ami jellegzetesen disznó jelenlétére utalna. Tehát szarvasok vannak előttem és nyugodtan falatoznak. A távolság talán ötven méter, ezt szeretném lecsökkenteni, hogy megnézhetném őket. A puha füvön kezdek el osonni, annyira sikeresen, hogy saját neszemet nem érzékelem. A törés folytatódik, míg egyszerre csend lesz. A kritikus távolságra jutottam, ahonnan a vad hatodik érzékszerve gyűjti a benyomásokat. Ezt azért fogalmazom meg így, mert egy modern fizikában olvastam, minden élőlény körül elektromágneses aura mérhető, melynek hatóköre a személy idegrendszerének aktuális állapotától függ. Ebből felvesz, de le is ad belőle környezetének minimális energiát. Hát ezt a képességünket felerészben megőriztük, sugárzunk magunkból áruló jeleket, de a felvételt már nem regisztrálja szervezetünk, az a képességünk elsorvadt.

Csend lett nagy hirtelen, tudom a szarvasok már figyelnek, vagy legalább is a vezértehén viselkedéséből érzi a csapat, valami nincs rendben. Fokozódik a feszültség bennem, gondolom intenzitása hat az akciós áramaimra is és érzem, azonnal jön a reakció a szarvasok részéről. Igen, keményen felharsan a vezér riasztása, aztán mint a fergeteg elrohan a csapat. Hamar újra csend lesz, most már azt várom, van-e még közelemben valami, ami mozgásával elárulja magát. Csend, csend, levélsustorgás, illatok, fokozódó derengés. Percekig csak ezt érzékelem, ha van még távolabb vad, idő kell, míg megnyugszik.

Tovább osonok, most már érzékelem a letaposott utat a szemeimmel is. Még tökéletesebb a csendbe rejtőzésem és megteszek vagy ötven métert. A kukoricás új élményt kínál, egy malac visít fel, csak halkan, csak annyira, hogy a vadászfül ráismer. Rögtön utána hallom a koca halk morcogását. Még törnek, aztán ahogy néhány lépést teszek feléjük, a csámcsogás is kivehető. Konda van a kukoricásban, azt is tudom, körülbelül hányan vannak, mert láttam őket világossal kiváltani. Egy anya, négy malac meg két tavalyi süldő. Ezekből ki kellene venni a vámot, gondolom, hiszen egy süldő is javamra áll. Az elgondolás alig fut át az agyamon, megjön vele a vadászizgalom is. Igen, de ehhez túl közel jutottam a kondához, amire a koca ügyel. Elhallgat a csámcsogás, nem mozgok, szelem jó, mégis megjön a fújás ami disznóul azt jelenti, vigyázat. De most nincs rohanás, csak a csend nyúlik el annyira, hogy tudom, a konda elosont. Egy árva súrlódás nélkül faképnél hagytak. Ebben a disznók nagymesterek.

Az erdő most már jól tagolt, fákból álló fal, a kukorica szálak kivehetők, az ég alja a rózsaszínek minden árnyalatában tobzódik, felette lassan kékül az ég. Kihunytak a csillagok, Nyugaton szürke rétegfelhővé álltak össze a párák. Még néhány méter, erdő széle megtörik és a megtörésben álló hatalmas csertölgyön ott a célom, egy magasles. Arra akarok felcihelődni, még teljes világosság előtt, hogy meglássam a félagancsú bakot. Ha ugyan megjön.

A létra mintha égbe vinne, olyan magas, de végre fenn vagyok. Fegyvert letámasztom, kényelembe teszem magam. Ha kivilágosodik, e kiszögelésből jól átláthatom a kukoricás nagy részét, a keleti oldalán hozzácsatlakozó hatalmas gaztáblát és a további három magaslessel határolt területet. Az erdő egyre tagoltabb, susogni kezd, aztán színesedik. A zöldje még sötét, mint a méreg. Ezt a jelzőt sohasem értettem, méregzöld !? Alattam kocsiút, mellette kezdődik a kukoricás. Erőltetem a szemem, de még nem látok. Talán a távcső óriás lencséje összegyűjt egy kevés fényt a látáshoz. Azzal már kivehetem a kukorica szálakat, de a kitűnő mimikrivel álcázott vad még láthatatlan.

Kivilágosodott. A gazföldön néhány őz legel, vannak tőlem vagy kétszázötven méterre. Csak a testtartásukból, nó, meg a kötényükből látható, hogy bak vagy suta. Csupa ismerős, hiszen többször láttam őket. A legmesszebb tőlem egy öreg bak legel egy öreg sutával. A bak két agancsa gyöngyözetlen, ívben hátrahajló, végén kis villával. A második jelöltem, ha megunnám a félagancsú lesését. Tartja helyét, sőt mint a vonat, úgy közlekedik menetrendszerűen. Aztán ott a szép suta, két tavalyi gidájával. A gazos felém eső felén két fiatal suta legel. Most már belelátok a kukoricás titkaiba is. Egy őz közelit, a kukoricás szélében, az úttal párhuzamosan. Lassan halad, lépésenként figyel. Amikor a fejét felveti, engem majd levet a lesről vadászláz, olyan szép agancsokat visel. Nézegetem és az ördög incselkedik kezd velem. Lődd meg, hiszen a barátod azt üzente, lőhetsz golyóérett bakot is. Megcélzom biztosított fegyverrel. Talán agyon is dobhatnám, talán ha harminc méterre van. De nem, azt mondtam erdész barátomnak, ragaszkodom a félagancsúhoz.

Figyelem a bakot. Gondtalanul jön egyre közelebb, aztán amikor majdnem a les alá ér, kiütközik magatartásán, hogy valami izgatja. Lelassult a mozgása, minden lépését óvatos körültekintés előzi meg. Idegesen kap be egy-egy falatot, míg rágja, tekintget, figyel. Egyre vigyázatosabban kerüli, hogy mozgásával zajt üssön. Az érett, egészséges vad önmagára vigyázni tudása lerí minden mozdulatáról. Így már értheti az ember, hogyan kerüli el a golyót az a vad, amelyik túlélte fiatalkora hebehurgyaságait. Aztán abbamarad a pákosztoskodás, bakom látszólag tanakodik magában, majd hirtelen, biztos, ami biztos alapon egy-két kecses ugrás után szépen besétál a kukoricás közepébe, ott eltűnik egy gazos, magasranőtt szárcsoportban. Túloldalon sem jön ki, tehát benne maradt nappali pihenőre. A gazon legelészők is egyenként eltűnnek. Először az öreg bak. Aztán a suták, végül üres lett a határ. Tudtam, vége a napnak, engem az ébrenlét, a vadat a pihenés várja.

Amikor összeszedtem cókmókom és leereszkedtem a földre, már forrón sütött a Nap. Kocsimban is éktelen meleg fogadott, hiszen nem árnyékban állt. Aztán hazakocsiztam, de nem úgy, mint máskor.

Hazavittem egy fontos tapasztalatot. Ahogy vénül a vadász, úgy lesz számára a természet minden apró jelensége fontossá, mert évtizedes titkokra vethet fényt. Amit régen a vadászat izgalma elfedett előle.

Aztán egy-egy természeti titok megnyugtató megoldása sem akármilyen trófea. Persze csak annak, aki azt értékelni tudja.

Végül a bakomat nem lőttem meg, azonban gazdag, nagyon gazdag lettem sok-sok színes tapasztalattal.

Kedves vadász cimborák. Észrevettétek-e, hogy ma már nem divat a vadásznak járnia? Mióta a benzin ereje hegyet-völgyet legyőz, zergevadásszal is lehet terepjárójában az Alpok havas csúcsain találkozni. Nem kell ám goyzer varrott hegymászó bakancs, hidegfront ellen meleg lóden, mert visszaül a kocsiba és uccu neki már otthon is van, ha hó, köd közeleg. Veheti a meleg lábvizet, néhány kupica Erdőmesterrel melegítve gyomrát is.

Aztán rájöttetek-e arra, hogy a benzines vadászat átalakítja a vadász teljes mentalitását? Nincs idő cserkészni, hegyet mászni, távoli hegyoldalban legelésző vadat rohanvást megközelíteni, mert sötétedik. Nem kell, ott a kocsi, erdőút kitakarítva, akár kilométerek tucatjait berohangálhatja, válogathat, tömeget lőhet halomra. Még egy esti pezsgős fogadáson is részt vehet, leizzadás nélkül, mert akár zsakettben is vadászhat De teszi is.

Aztán tudjátok-e, miért szegényes a modern vadász lelke? Megmondom! Feltűnt-e nektek ti lopakodó, settenkedő, óvatoskodó erdőjárók, hogy ahány módja az erdei helyváltoztatásnak vadászat közben szükséges, annak mindnek azonnal beugrik agyatokba a hangulata és vele a véghezvitel éppen aktuális módja. Ugye lehet ballagni, sétálni, mendegélni, cammogni, előre küzdenie magát, menegetni, rohanni, igyekezni, nézelődve settenkedni, gondolkodva óvatoskodni, csúszni-mászni és összességében ez a cserkészés. Mindez annak a kis útnak a legyőzését jelenti, míg elérjük az áhított, biztos lövéshez való távolságot. Mert ez ám a vadászat! Ésszel, szenvedéllyel erdőt bújni. Emberi okossággal a vad éber ösztönét kijátszani.

Még megemlítem azt is, a vad megismeri a rá vadászó ember mozgásából, hogy az, vele szemben nem éppen jóban sántikál. Az élőlények testbeszédébe belekódolódott indulatuk iránya. Ez pedig minden vadászó egyedben, nagy vonalakban megegyezik. Beszélgetve haladó kirándulóktól elugrik a vad, de nem fejveszetten menekül, mint a settenkedő vadász elől.

Elmondom azt is, összeszedtem emlékeimből néhány vadászatom történetét. A lövés, a zsákmány megszerzésének véres katarzisa mindnél nagyon szépen illeszkedett az erdő, a kies környezet legyőzésének nehézségéhez. Fatörzsek fedezetéből új takarásba jutni, vad lépéseit utánozva battyogni. Tudja-e ezt az autós úrfiú? A fenét! A bámész vad, aki megszokta, hogy az erdő kitermelése motorzajjal jár, tágra nyílt szemmel megáll, rendszerint lőtávolon belül, várva, hogy a jármű elhalad. Aztán PUFF! A kocsi ablakából kap egy lövést. Ez megvan! Mehetünk tovább János. Van-e még valami a csőre? -Jaj, hová is jutottunk?!

Aztán érezted-e a meleg otthon, forró tea, kényelmes karosszék, kényelmes házicipő, ölelő szeretetét, miután hajnali cserkészeten elkapott a zivatar? Amikor csak a hónaljad maradt száraz, mert úgy eláztál, mint vizesvödörbe lökött felmosórongy. Míg az előszoba padlóján lábad nyomából kifacsarodott víz mutatta kalandod igazi arcát. Vagy télen, csizmaszárig érő hóban hegynek fel, lejtőnek le rohanvást követted a vonuló konda nyomait, és a csontig hatoló hideg dacára inged-gatyád latyakosra izzadt. Aztán a sikeres lövés után hóban leszánkáztattad a süldőt, mert igazi vadász elrendezi vadászatának a végét is. Csak ez után jutottál fáradtan bandukolva haza, hogy a szobaajtón beesve, a lakásod rád sugárzó megérdemelt melegét, igazából értékeld.

Hogy fokozzam az otthon örömeinek sorolását, a levetett izzadt ruhák után egy forró tusolás élvezetét, száraz ruhák bőrödet simogató érzését ki ismeri náladnál jobban? És kihagynád-e? Az autós cserkészőnek nem kell, úgyis száraz! Igazi vadászathoz mindez hozzátartozik.

Minden társaságban találhatók tréfamesterek. Már megjelenésükkel vidámságot keltenek. Ők nem járnak, mennek, sietnek, mert mozgásuk is különös. Battyognak, lejtenek, totyognak, slattyognak, ha ráérősek. Trappolnak, vágtatnak, ha igyekezni kell. Szájukból a hétköznapi mondat is nevetve bukik ki. Az igazán toleráns, tréfát magukon is elviselők, társasági kedvencek. Nem röstellnek másnak azonnal segítségére sietni, ugrani a főzéshez, de más helyett kissé többet inni még egy kis bizonytalan járásig is. De talán azt a dülöngélést is eljátszák, a tréfa kedvéért. A kompánia összetartó erő. Ott nincs előkelősdi, pártfegyelem, sértődés, kihúzott, előkelően feltartott orral járás, sértett elvonulás. Mercédeszes díszvendég ezt nem ismerheti. Erre nincs ideje, mindig fut, szalad az üzlet után, vagy dörzsölködve, lépést tartva követi előkelően billegő üzlettársát. Nehogy üzletről lemaradjon.

Érdekes, sematizáltak a társadalom rétegeinek a rítusai hivatalos kapcsolataikban, de ez a ritualizáltság, szabadidős tevékenységeiket is áthatja. Mi, régi vadászok élvezzük, ha körünkben bármilyen egyéni jellegű ember felbukkan, ha a vadászatban fair módon áll helyt, így viselkedik. Az üzleti szférában szocializált, Sonntagsjager ebben is kilóg a sorból. A pénz uraként mereven pózol, jár-kel felfuvalkodva, mint pulykakakas. A vadászetikában lazábban veszi az etikai elveket, szigorúbban a látszatokban megnyilvánuló etikettet. Ez külsőségeiben leginkább megmutatkozik, mint a zöld ruha, cipők, fejfedő, fegyvermárka, igazi vadászing, vadképpel hímzett nyakkendő, Puma márkás kés, lapos ezüst whiskys flaska. Ebben pipiskedik. Azonban cserkészéskor zörögve trappol, mint egy elefánt törtet, száraz gallyat tördelve nyomul előre, hamar kifulladva poroszkál, lődörög, mintha flaszteron menne, hangosan, tömkelegbe, gallyba botolva, ropogva masíroz. Talpát talajhoz veri, mintha díszmenetet vágna ki. Ha nem lát vadat, unottan slattyog vissza a kocsiba, ha ki kell szállni, viszont ernyedten vonszolja magát. Hát az összes vadászisten óvjon az ilyen figurától.

Volt alkalmam azonban az ellenkező jellegű alak megfigyeléséhez is. Amikor vadászni kezdtem, az 1960-as évek után a Bakonyban több olyan egyén bujkált, akik úgy érezték, jobb, ha nem kerülnek a hatóságok, értsd államvédelmi szervek látóterébe. Mint öreg vadász többet ismertem közülük, de kettővel találkozásom is volt. Egyik tanárember, nem tett semmit, de levente parancsnokként exponálta személyét. Tanyás gazda erdőben bújtatta, aztán tisztázta magát. Másik parasztlegény volt, katonaságtól is lelépett, hát keresték. Azonban az erdők alatti falvak bujtatták, segítették élelemmel, ruhával. Területünkön, mint illik, régebbi vadászoknak álltak bérelt területükön vadászkunyhói, amiket a háborús években feltörtek, kifosztottak, majd a rombolás befejezését az időre bízták. Egy ilyen összedőlt kunyhó falán lesben üldögélve, azon járt az eszem, a deszka mennyezete romjait ugyan ki állogatta egyik sarok fölé, hogy ott kis menedékkuckó keletkezett? A rom már a természet által visszafoglalt terület csalitosában bújt meg. Csend volt, csak vadászfül szűri ki a csend halk zajai közül a gyanúsakat. Valami surrant, száraz avaron élőlény közelített. Puska térdemen feküdt keresztben, nem emeltem, csak csendben kibiztosítottam.

Suhanó alakot fedeztem fel a fák között. Tudok cserkészni, ismerem a csendben járás fortélyait, de meglepett az alak mozgásának erdőhöz idomulása. Poroszkálva lépegetett, sarkát tette a talajra, nem a talpát, ezért lába vadcsülökre emlékeztetően működött. A sarok éle halkan széttolta az avart. Majd átgördült testsúlya a talpra, így a száradék levelest lassan préselte talpa alá. Alig adott hangot. Egyszerre megállt, láttam észrevett. Nem mozogtam, de szívem gyorsabban vert. Neve is szembe jutott azonnal, ő a Gyenge, hiszen emlegették, mint évek óta bujdosót. Valószínű tanyájára tartott, aminek romján üldögéltem.

Megfordult, mintha intett volna, majd szaporábban lépdelve, haladt néhány métert, aztán eltűnt az aljnövényzet takarásában. Mendegélt, gondolom, igyekezve azon törte fejét, hová osonjon el éjszakára, milyen messze vigye féltett életét. Nem vesztette el fejét, nem rohant el riadt robajjal, de megnyújtotta léptei hosszát. Térnyerő lépésekkel igyekezett tőlem minél távolabb jutni.

Néha a vadász ráfanyalodik, hogy erdőben, e legszentebb helyen, úgy viselkedjék„ mint egy közönséges ember, aki elveszítette a mértéket. Ez is velem történt.

Már a lővilágosság a végét járta, amikor finoman majd mind nagyobb pelyhekben esni kezdett a hó. Abbahagytam a lest, hiszen az avar felázott, vad könnyű lépte ezen a puha szőnyegen már meghallhatatlanná vált. Vonakodva leballagtam, leslattyogtam ugyan kissé bosszúsan kocsimhoz, hogy hazavigyen. Azonban rövidíteni akartam utam, ez azt eredményezte, hogy nedves árokparton belecsúszott az első kerékpár egy árokba. Adtam gázt, pörgött a kerék, nem moccant a kocsi. Kiszálltam, magamban nem éppen istent dicsértem, körbetotyogtam a sárban a veszteglő kocsit, füvet téptem a kerekek alá, újra próbáltam. Mikor már annyira kimelegedtek a felpörgő kerekek, hogy gőzöltek, abbahagytam a kísérletezést. Puskát kivettem, aztán a hó derengését kihasználva, elindultam le a faluba, segítséget hozni. Az idő szorított, mert a téli este csak sötétebb lett percről percre. Szedtem a lábam. Aztán arra gondoltam, felverem a szegény vadőrünket, micsoda dolog. Gyorsítottam, sietősre fogva a tempót. Amikor a hegyről leérve az úton már csak víz volt, szaladni kezdtem, teli fröcskölve magam hólével. Ki törődik ilyenkor ilyen aprósággal, rákapcsoltam a futásra, a faluban a lámpák fényénél már rohantam. Szegény vadőrünk, éppen lefekvéshez készült, amikor belódultam. Újra felkapta ruháit, aztán indultunk autót menteni. A terepjáróval már nem volt nagy ügy, kihúzni a megfeneklett kocsit. A hazaút azonban még tartogatott kellemetlen meglepetéseket, de arról majd máskor. Egyelőre maradjunk a gyalog járogató vadásznál.

Volt nekem egy horgász barátom, aki nagyon szeretett volna „átigazolni” a vadászatra. Sokat noszogatott, vinném el megmutatni milyen is az erdei élet. Hát nem mondtam ellent, de vártam egy alkalmas napra, amikor megismertethetem a vadászat igazi szépségével. Mondtam neki, a téli erdő a legszebb, mert éppen tél volt. Csakhogy a majd harminc centis hóra jött egy melegfront, és szép egyenletes jégkéreg képződött a hó tetején. Az utakat már kitolták az erdészházig, hát ott hagytuk a kocsit. Onnan szépen, mint a felderítő katonák, egymás mögött masíroztunk fel az úton. Erdei traktor széles, durva gumiabroncsa akkora ösvényt vágott, hogy kényelmesen vonulhattunk egymás után fel a hegynek. Célom egy fiatalos elérése volt, benne disznókat sejtettem. Ehhez le kellett térnünk a traktor csapásról, be az erdőbe. Most jött el a hadd-el-hadd. Nekem eléggé megszokott volt a téli hótaposás, ez a kérges hó mégsem esett jól. Elöl mentem, barátom a nyomomba lépve követett. Kihúztam a lábam a hóból, aztán belereccsentem az érintetlen kérges fehérségbe. Hamar elegem lett, váltottunk. Barátomat előre engedtem és kezdte ő törni az utat. Először bátran mutatta, megy ez még horgásznak is. Aztán mindig lassabban reccsent a jégpáncél, egyre erősebben szuszogott a fiú, már gyakran leállt levegőzni, tudtam, hamarosan feladja a fárasztó jégtörő haladást. Ugyanis nem elég betörni lépésenként a jeget, de minden újabb lábmozdítás nekiszorítja a sípcsontot a jégkéreg szélének, ami egy idő múlva rém kellemetlen. Ugrattam is, hogy könnyű ám kényelmesen laticel párnán elücsörögni egy ringó csónakban, órákig. Az nem sport, ez az igazi. Szó, mi szó kikészítette az első havas vadászat. Vadat nem láttunk, hiszen a recsegő léptekkel való vonszolódó előrejutás felvert minden vadat. Becsületére legyen mondva, nem vette el a kedvét ez a kirándulás, de megemlegeti. Ma is passzionátus vadász. Abban is biztos vagyok, minden ilyen megpróbáltatás kalandként mélyebben őrződik meg kezdő vadászban, mint egy kényelmes, szép erdei séta. Napóleon hadai taposhatták így a nagy orosz havat.

Vadászéletem számtalan kalandjára emlékezve, kényelmesen poroszkálva, szinte véletlenül összetalálkozva vaddal, aztán elejtve, nem maradt meg olyan szívszorítóan mély, vagy táncosan vidám élményként, mint a nehéz esetek sora. Kell, hogy küzdelem árán jussunk eredményhez, még ha a küzdelem a természeti körülmények legyőzését jelenti is, a vad kijátszása mellett. Ennek pedig elsősorban a két erős, sok-sok kilométert legyalogolt vadászlábak a hősei. Azok a lábak, melyek mindazt tudják, amit eddig elmeséltem. Nem ám csak a vadászfej gondolkodik. Az igazi vadászlábak gyakran a mással elfoglalt vadászfejek helyett is sikerhez juttatják azt, aki jól bánik velük. Sapienti sat, mondták vala réges-régi lateiner elődeink. Akik talpon és nem autóabroncson járták erdeinket.

Járták, járták, ismerve a vadváltókat, közelítések lehetőségét, tudtak viselkedni, nem piszkoltak, nem okoztak feleslegesen kárt állatban, növényben. És főleg, tudtak vadászni

A zord havas, avagy verőfényes évszakoktól, borús, avagy vidám hangulatainktól hol lassabban, hol pergőbben eltelő napjaink sorában a vasárnapok jóleső megállókat jelentenek. Amikor már szombaton kihúzzuk puskánk csövéből az olajt, hogy vasárnap hajnalban még békésen alvó családunkat az elosonás zajától is megkímélve, elhagyjuk a vasárnapi ebéd idejéig. És mennyire jó érzés hazaérkezni egy vaddisznó agyarral, őz aganccsal, vagy ne is mondjam, szarvas trófeával a szépen terített asztalhoz. Ilyen ajándékok az erdei istenektől, a vasárnapokat, ezeket a kedves „apró ünnepeket” igazi piros betűs vigadalmakká avatják a vadászember szemében. No, de nem ezekről kívánok most csevegni. Ugye a hetenként ismétlődő szünnapokon kívül, az évnek vannak nagy ünnepei is, a karácsony, a húsvét, a pünkösd, amikor a fő ünnepnapot egy másodünnep hétfő, megtoldja egy ráadás nappal. Ezek kettős ünnepek, amik a kedves nejeknek bő konyhai munkát, gyerekeknek vidám szabadságot, a vadászoknak a nagyobb erdei kiruccanás lehetőségét nyújtják. Több erdőn tölthető idő, több lehetőséget kínál, esetleg néhány vad elejtésére. Ez természetes, de még mindig nem erről van szó. Az igazi kettős ünnep nekünk, amikor nagyvad dublé sikerül. Hát ilyen kettős ünnepeimről még egy közös csokorba gyűjtve az élményeket, nem emlékeztem meg.

A vadászéletemet, gyerekkori nyilazással, különböző teljesítményű csúzlik használatával kezdtem, majd Flóbert puskák tiltott időbeni használatával értem el. A tiltott időt a politikai rendszer szigora jelentette, mert a Rákosi-Kádár rendszerben lőfegyvernek számító 22-es kispuska jobban tiltott volt diszkréz hangjánál fogva, mint egy dupla csövű flinta. Amikor félszáz évvel ezelőtt vadászni kezdtem a Tapolcai Nimród Vadásztársaságban, első fegyverem egy Lampart 16-os félig rejtett kakasos sörétes puska volt. Mondanom sem kell, mivel a sörétlövés sohasem volt sem kedvtelésem, sem a szokásos hajtásokat nem tartottam igazi sportnak, míg nem jutottam egy 7,62-es, gyorsítós Mossim golyós fegyverhez, eredményeimmel nem dicsekedhettem. Megváltozott a helyzet, amikor a vásárlási engedélyt vígan lobogtatva, a hajdani egyetlen fegyverboltban a Deák-téren, meg nem vettem egy szépen kidolgozott karabélyt, igaz szovjet katonai célzó távcsővel. Első dolgom volt, hogy ezt lecseréltettem a Fegyvergyárban egy Noriss 4,5-ös távcsőre, a fegyver újra barnításával és belövésével. Akkor ismerkedtem meg Görcsös Gyula kiváló fegyvermesterrel, akinek keze munkáját csőcseréknél, többször igénybe vettem. Nevét ettől kezdve figyeltem, és bizony sok magyar nagyvad vadász emlékezéseiben feltűnik alakja, mint a minőséget biztosító szakemberé. Az új puska hamar hozzám forrt és bizony szegény Lampartom a fegyverszekrény mélyén mély nyugalomba szenderült. Túl is adtam rajta, mert szalonkázáskor is golyóst vittem magammal, hallgatva a kedves madarak korogását, közben a sűrükre sandítva, jön-e disznó? Mert ugye, a disznó igazi szenvedélyemmé vált.

Golyós fegyvert ritkábban süti el a vadász, mint a sörétest, hiszen ezzel nem apróvadat lő, hanem őztől felfelé a bikáig nagyvadat, vagy aki teheti, szarvastól felfelé az elefántig. Igaz, egy-két kivétel azért akadt, mert többször kellett nyúlra ráfognom, hogy bőgéskor, a vadászházban tanyázó megszokott vadászbarátoknak legyen élelmük. De ez kivétel volt, amit a sors rám kényszeríttet azzal, hogy meglőve bikámat, míg társaim kergették saját szerencséjüket, az élelmezés terhe rám esett. A történethez tartozik, a meglőtt nyulakból az expanzív lövedék nem sokat hagyott.

Golyólövés után a vad vagy helyben marad, vagy elrohan. Ha helyben marad, többi vad a társaságából fejveszetten menekül, duplázás nagyon ritkán adódik. Ha sebzetten elmegy, akkor pedig vele kell törődni, nem a szétugró kondára, vagy rudlira lődözünk. Ezért a kettős ünnepek, mint a sikeres duplázások ritkák. Emlékeinkben élénkebben és mélyebben élnek, felidézése az esetnek és körülményeinek színesebb. Az első duplázásom majdnem triplázás volt. Nagyon régen esett meg, akkor még volt egy aranyos drótszőrű német tacskóm. Az ő orrának köszönhetem a szép élményt.

Gyerekkoromból hatalmas hótömegekkel ránk törő telekre emlékezem. De lehet, hogy kicsiségemnek köszönhetően láttam, hogy a hó magas. Mindenesetre szánkóm volt, és nagy szánkózásokra is emlékezem. Aztán a havas telek lassan elfogytak, és bár hideg az volt, csak hóból volt nagy ritkán csizmaszárig érő. Hát egy ilyen téli napon, mondom kezdő vadász koromban meglőttem egy szarvastehenet az Agár-tető szálasaiban. Nem szívesen tettem, de az volt a szabály, csak az lőhet bikát, aki sutavadat is lő. Dér Pali bácsi volt a vadászmester, aki az akkor még Dabos erdőben élő tanyás gazdától, Lengyel Józsi bácsitól elkérte lovát, amivel gondoltuk a havon lehúzatjuk a zsákmányt. A lovat felkantároztuk, azután szügyhámot, hashámot tettünk rá, és a két hámkötelet. Egy hámfát is akasztottunk a szerszámra és elindultunk a szarvasért. Pali bácsi vezette a lovat, én mutattam az utat és vidáman jött utánunk szálkás szőrű német tacskóm. Puska a vállamon volt, négy patron a tárban, cső alatt pihent, mert úgy gondoltam, ekkora hangos menetet nem vár be vad.

A tetthelyen a szarvas nyakára kötelet kötöttünk, azt a hámfa középső akasztójához erősítettük, a két hámkötelet pedig a hámfa két szélén a vaskampókba hurkoltuk. Aztán, gyí te paci, elindultunk a falu felé. Vígan siklott a sima, tömör havon a zsákmány, mi pedig halkan beszélgettünk. Agári nyiladéknak nevezett allén ereszkedtünk lefelé, amikor a tacskó szagot fogott, és mint a nyíl, berohant egy rudaskorú akácos foltba. Rögtön felharsant csaholása, de megbolydult az egész akácos. Aztán disznóvisítás, majd a tacskó feljajdulása hallatszott ki a rumliból. Puskámat lekaptam a vállamról, csőbe ismételtem egy lőszert és a tacskó nyomán berohantam a fiatalosba. Ott amerre néztem, süldők, kisebb nagyobb disznók rohangásztak. Az első lövésemre helyben maradt egy szép süldő, majd új célt keresve beljebb törtem, ahol elkaptam a másodikat is. Láttam, továbbszalad, majd eldől. Még egyre sikerült rálőnöm, mikor Pali bácsi mellém ért. Akkor az ütközetnek már vége volt, csak a tacskó disznók nyomán távolodó csaholása hallatszott.

A két süldőt kihúztuk az alléra, majd megnéztük a konda nyomát. Ott vérnyomot fedezett fel Pali bácsi, amit biztosan a kutya is követett. Szólongattuk, fütyültünk neki, de nem jött. Hát a két süldőt hozzákötöttük a szarvashoz és elindultunk lefelé. A lőtt vad teste szőrmentén simán siklott a hegyoldalon már a kissé poshadt, tömörödött havon, és utunkat hosszú vérszalag jelezte a faluig. Azt közben megbeszéltük, hogy amikor a lovat a faluból visszavezeti, utánanéz a sebzettnek.

Egy szépséghibája volt a vadászatnak, a tacsi nem volt sehol. Két nap múlva reggel, amikor dolgozni mentem, a kutyaház ajtajából üdvözölt, de alaposan helybenhagyott állapotban. Aztán megkaptam a hírt is a harmadik disznóról, az sajnos elment. Hogy az erdőbe-e, avagy egy konyhába, nem tudom. Az utóbbit gyanítom, de a fuvart legalább kiegyenlítette.

Már néhány éve vadásztam, amikor „munkámhoz szükséges” indokolással, kicsi 50 köbcentis motort vettem, az akkor divatos Panni robogót. Szegény motor munkámat nem, de passziómat kiszolgálta. Kellett, mert az erdőrész, amelyet valamikori kezelője, nótás-kedves Bulin Pista erdőmérnök barátom figyelmembe ajánlott, a Bondoró-hegy tizenkét kilométerre volt lakásomtól. Ennek gyomrát a karsztvizek kivájták és a déli lejtője beszakadt. Ez képezte azt a szép Almás-völgyet, ahová gyakran kijártam disznóra, mert azokkal teli volt.

Április végén a völgy keleti peremén cserkésztem, amikor felfedeztem egy kocát, tetemes számú kívánatos malaccal. Rétegvonalban haladó vadváltón közelükbe jutottam, és egy malacot oldalba durrantottam. A lövésre eltűnt, de még volt időm egy másikat, amelyik felettem próbált menekülni, meglőni. Azonnal az első lövés helyére óvatoskodtam, de a malac már nem mozdult. Míg a beleit kidobtam, azon tanakodtam, ugyan a második merre lehet? Aztán egyszerre apró ágak ropogása közben, a meredeken az én malacom, leszánkázott hozzám. Őt is rendbe téve lehúzkodtam őket a völgy mellett futó autóútra. Egyik malac felkerült a csomagtartóra, a másik a Panni ülése előtt lógott le két oldalra. Így hajtottam haza, nem kis meglepetésére a falvak lakóinak, akik, feldisznózott motoromat látták.

Süldő kondából lehet kiduplázni zsákmányt, de a nagyobb darabok ügyesen futnak el, lövés után azonnal takarást találva. De szép élményem is volt, a Szederkút-vágás és az öreg szálas találkozására emelt magaslesen. Róla jó belátás nyílt úgy az öreg szálasba, mint a rálátás a sűrű bokros vágásra. Csendben üldögélve a magasban, estefelé megéledt a sűrű. Először az őzek mozdultak meg és óvatoskodtak ki a szálasba. Aztán a nagyobb testek súrlódása jelezte, megindult a vad java, a disznó, utoljára a szarvas. Fel lehetett készülni a lövésre. Májusban bakot lestem az említett lesről. Aztán valahogy sok láb neszezésére lettem figyelmes. Alattam frissen használt váltó mutatta, hogy ha szerencsém lesz, a neszezés okozóit hamarosan meglátom. Aztán a szélső bokrok alatt csend lett. Fülelt a vad, latolgatta, kijöjjön-e a szálasba. Akkor már néhány játékos röffenés elárulta, disznók játszanak idegeimmel. Hangjuk azt is jelezte, anya nélküli süvölvényekkel lesz dolgom.

Végre megindultak, és kisorjáztak a szálasba. Nagyobbacska alombéli süldő vezette őket, gondolom, anyjukat valami kapzsi puskás kilőtte, bizonyára vetésen. Egyet azonnal kiemeltem, a 7,62-es expanzív golyó odavágta. A többi a vezetőt követve vágtatott el a szálasban. Egy darabig az aljnövényzet mozgásán követhettem a csürhét, aztán ahol bő száz méterre tőlem tisztább helyre értek, megálltak. Mivel fegyvertávcsővel követtem a mozgásukat, ezért a pillanatnyi tájékozódásukat kihasználva, eleresztettem a második golyót. A banda elrobogott és beállt a tragikus csend. Gyilkoltam, csak hányat azt nem tudtam. Elindultam a rálövés helyére. Néma csend. Köröztem az avart figyelve, egy csepp vért, vagy valami felhasználható jelet keresve. Aztán majd hanyatt estem. A második süldő a lábam előtt ugrott fel tenyérnyi csalános rejtekéből. De hogyan? A két első lábát elkaszálta a lövés, a két hátsóval lökte magát mindig előbbre. Gyorsan megadtam a kegyelemlövést.

Megismétlem, kondából fiatal egyedet gyakrabban sikerül kiduplázni, mint felnőtt állatot. Amelyik disznó átesett a tűzkeresztségen, akár többször menekült meg lövöldözésből, az első puskaszóra úgy igyekezik eltűnni, hogy a dörej irányába fedezve legyen. Árok, hepe-hupa, vízmosás, bokor, dombél, sűrű, mind alkalmas, hogy eltűnjön a céltávcső elől. De az ilyen eredmény a vadász önbizalmát fokozza, ami több sikertelen lövés, sebzés, hibázás esetén bizony nagyon bosszantó érzés. Kezdő vadászként gyerekeimnek bemutattam az erdőt, és véletlenül őzcsaládra bukkantunk. Az egyik gida, úgy néztem elég hitvány, gondoltam meglövöm az élmény kedvéért. A helyzet megértéséhez tartozik, terültünk katonai lőtérrel volt szomszédos, ágyú, géppuska, karabély hangja nem igen zavarta a vadat. A nálam lévő öt lőszert ellőttem, amit a vad felnézéssel és tovább legeléssel nyugtázott. A második hibázás után már bennem volt a bizonytalanság, kár is volt további lövéseket erőltetnem. Tehát mint mondják, lebőgtem a nézőközönség előtt.

Dúlterdő nevezetű erdőrészt szerettem, mert vízbő terület volt, ezért vad gyakran kereste fel. Amikor pedig fűrész alá került, igazi vadrezervátummá vált az újulat. Ugrattak is miatta, hogy „a rezervátumomban” gyakran kergetem a szerencsémet. Sűrűi közt cserkelgetve, dagonyán értem egy disznót, hamar oldalba lőttem, koca süldő volt. Még kora délutánra járt az idő, ezért zsigerelés után friss gallyakkal a dögbogarak ellen letakartam, és folytattam a vadászatot. Sohasem voltam kapzsi, de a disznót, ha megláttam, nem bírtam ellenállni a lövési kényszernek. Néhány lépésre a tetthelytől magasles állt, felmásztam rá, részben kipihenni a disznóval való véres munkát, részben, hogy körülnézzek a vágás felett, merre folytassam az utam. Elállt szemem, szám, mert a vágás aljából egy szép darab fekete tömeg mozgását láttam meg. Kerülgette a bokrokat, néha beletúrt a földbe és csak jött. Magányos kancsinak néztem, saccoltam olyan hetven kilósnak. Ha irányát betartja, legjobb golyólövési távolságra úgy negyven-ötven méterre kell elmasíroznia alattam. Be is állt szegény, teljes oldalát mutatva a lövésre. Nyaktőre tartva a célkeresztet, lőttem, helyben maradt, még csak nem is rúgott utolsókat. Na mára elég a jóból, és elégedetten másztam le a kasból. Hozzá sétáltam, hátára fordítva elvégeztem a zsigerelést, külön rakva a vizsgálatra szánt belsőségeket, újfent gallyakat vágtam és befedtem a szép kis kancsit. Zsigerelés után helyesbítettem, kevesebb volt, mint ahogy saccoltam mozgás közben. Szigorúan nézve, ez nem valódi duplázás volt, hanem egymás után két disznó elejtése. De a két siker közti rövid időt emlékezetem már kitörölte, csak a jóleső eredmény maradt. Vadászoknak rendszerint jól szervezett disznóhajtás juttat mutatós duplázást. Cserkészés már kevésbé.

Disznóhajtáson két alkalommal vettem részt. Első disznóm, új golyósom bemutatkozása, egy árva süldő volt, amin aztán felavattak. Második nagy hajtáson történt, lőttem egy mellettem átrohanó kancsit. Majd a puskás vonal helyben maradt, a hajtók ugyanarra a lővonalra meghajtották a még nem bolygatott erdőrészt. Dicsekszem szaktudásommal, kontra hajtást végeztek. Szóltak a puskák, de felém semmi más nem jött, mint egy eltévedt golyó. Fejem felett csapódott a fába, ami mellett álltam és levert kéttenyérnyi vastag, korhadt kérget. Elég volt hajtásokból, pedig a nagyobb disznókat ezeken a rendezvényeken zsákmányolták leginkább a jól lövő puskások. Bizonyára ismeri minden vadász, ha másért nem irigységből, Széchenyi Zsigmond teljesítményét, ami ma már túlszárnyalhatatlan. Tizenhat vaddisznó egyetlen lesállásból! Huszárókelő-pusztán, Fuchs Antal, a híres hivatásos vadászmester ültette a kiváló helyre, disznó volt sok, keze biztosan küldte a golyókat, eredmény, rekord. Hát ilyennel, de még csak hasonlóval sem dicsekedhetek, de őrzök emlékeim közt egy nagyon szép valódi duplázást. Disznóra. Vadregényes helyen. Sőt, ami szememben, de minden passzionátus vadász előtt is kívánatos keret, télen, nagy hóban, ahol a sertevad csodálatosan kifeketedik a habfehér háttérből.

A már említett Bondoró hegyen sokat vadásztam, messze esett a városunktól, ezért aránylag zavartalan volt. Oldalain öreg szálasok, tarvágások és különböző korú fiatalosok váltakoztak. Déli oldalán szép lapályos helyen állandó dagonya, a Merse-tó található. Mellette mély szakadék vág bele a hegyoldalba és tart a Ráskó-völgybe. Mielőtt leér, a benne felgyülemlő esővizet frissen, megszűrve, lehűtve adja vissza egy forrásfoglalattal ellátott, Bábakút nevezetű buzogónak. A hegyoldal sűrű fiatalossal benőtt meredély, csak a szakadék szélein ritkás. Ezekben a vadrejtőkben, a forrás és a kifolyó által képezett dagonyák miatt leginkább elpihentek a vaddisznók, amikor a völgyben tele lakmározták magukat a mezőgazdasági földeken.

Nagy, puha hóban hangtalanul osontam fehér téli kamuflázsomban a forrás felé, amikor utamat keresztező nagyobb konda nyomát fedeztem fel. A szakadék felé tartottak, a nyomok frissek voltak. Ahol a követett ösvényem elérte a vízmosás partját, megéledt felettem a sűrűség. A konda volt, és igyekeztek a szakadékba lerohanni, hogy eltűnjenek. Ahogy a gyors kibiztosítás után egy nagyobb példányt befogott a célzótávcső, megszólalt a puskám és a jól eltalált disznóm a meredélyen leszánkázott hozzám. Nem mozdult, ezért ahogy a második megjelent újra lőttem. Helyben maradt, de csúszás közben fennakadt egy csenevész, visszarágott fácskán. Aztán csend lett. Egy perc sem telt el talán, ahogy rohanni kezdett a konda, és vége lett a menekülésnek, két halottat visszahagyva. Kifújtam magam. A fehér rejtő öltözet felső részét levetettem, hogy a vérfoltok el nem éktelenítsék. Ezután kifordítottam először a kis kocának a belső részeit, majd a közepes kancsit tettem rendbe. Arra emlékezem, még eszembe jutott, jó lenne a menekülő kondát követni, hátha lövéshez jutok, amikor a pánikjuk csillapodik. Hiszen minden fehér és puha volt, cserkészéshez ideális helyzet. Aztán elsiettem, a vadőrökkel befuvaroztuk a zsákmányt.

Most, amikor összeszedtem emlékeimből e szép vadászatok körülményeit és csak a lényeget jegyeztem le, jutott eszembe egy régi elbeszélésem, amelyben emléket állítottam egy jogtalan helyfoglalásnak és azt követő édes bosszúmnak. Megjelent a múltszázadban, a Nimródban, Tíz kicsi néger címen. A vidám történet igaz tanúja az óta, maga is szenvedélyes vadász. Bölcsházy Bandi barátom, sokat derült az eseten. Nem mondom el, csak a tanulságát, amire már előzőleg céloztam. Az anyakoca tanítása a malacainak meghatározza sorsukat akkor, amikor cudar puskások tevékenysége nyomán árvák maradnak, és vadásszal találkoznak. Anyakoca soha nem vezeti vissza süvölvényeit oda, ahol megpuskázták őket. Hozzá kell tennem, ez csak saját tapasztalatom. Így esett, hogy egy illegitim szóróra következetesen visszatért egy kis konda, amely egy alomból származó malacokból állt. Mivel jött a tél, következetesen ritkítottam őket, mert anya nélkül egy nehéz telet nem éltek volna túl. Ez nem duplázás volt igaz, nem is emberséges megoldás, de mint egy jó elbeszélés anyaga, kiváló. Hát erre is jó a vadászat.

Tisztogatom emlékeimet, méricskélem volt vadásztársaim emberi gyarlóságait és vadász erényeit. Közben lassan testet ölt majd fél évszázados vadász múltam írott korpusza. Az ideje ennek a letisztulásnak itt van, mert sajnos az óramutatóm már a visszaszámlálás percei felett jár. Annyira felette, és annyira a vége felé, hogy a maradék időmbe már minden, szeretet, harag, szép és csúnya emlék, egyaránt megkapta az ismételt felidézések aranyos, szelíd auráját. Álmaimban, éber merengéseimben megjelennek azok az alakok, ma már csak tudatomon átlengő árnyak, akikkel az erdők véráldozatokkal megszentelt boltívei alatt a hosszú évek alatt összetalálkoztam. Nincs bennem harag, ez furcsa, mert kemény összecsapások tisztító harcai kellettek hozzá, hogy az a baráti társaság, kompánia újra elfogadja egymást, akik eleinte szinte meghatározói voltak annak, hogyan vadásszunk?

Legenyei Lajos, Hacskó Károly, Varga Ferenc és jómagam, abban a „szocialista” vadásztársaságban, amely az Agártető és a Bondoró-hegy erdőit bérelte, adtuk meg az alaphangját a társaság működésének. Közülük már csak én élek, a többieket az örök vadászmezők kimeríthetetlen vadbősége átcsábította, túl az Acheron folyón. Bár a tagság húsz főn felül volt, a hallgatag többség véleményt mindig úgy nyilvánított közös kérdésekben, hogy minél szabadabban sűthesse meg pecsenyéjét. Egyéb érdekük, véleményük nem volt. Voltak, de mégsem voltak, hiszen olyan ügyekben, mint a fegyelem megszilárdítása, borítékolható volt, hogy a lazább megoldásokat támogatják. Jellegzetes tömeg magatartási forma ez, megváltoztatni nem lehet, csak számolni kell vele, főleg reform intézkedések bevezetésekor.

Varga Feri évekig elnöki tisztet töltött be, amit megszakított néhány évre egy balul sikerült fegyelmi elrendelése irányomban. A rendőrség és börtönőr, tehát rendfenntartó kötelékekből emelték ki, mint jó kádert és lett egy kisközség tanácselnöke. Ez bizonyos összeköttetés rendszert jelentett részére, melyet jól tudott kamatoztatni úgy saját, mint a társaság érdekében. Hacskó Karcsi a MALÉV polgári pilótája volt, majd Kádár alatt kormánypilótává lépett elő. Jellegzetes kapcsolatépítő ember volt, legalább is vadász összeköttetései ezt mutatták. Sok éven át volt vadászmester, majd a már említett fegyelmi ügyben számára ez a tisztség megszűnt. Legenyei Lajos szintén polgári repülésben dolgozott pilótaként, személyisége tárgyilagossága okán a három vadásztárs közt számomra mindig első helyet vívott ki.

Míg a vadásztársaság szolid keretei között vadásztunk, a legnagyobb megértés uralkodott a tagságon belül. Varga Ferit respektálta a tagság zöme, a kilengéseket letörte, a mezőgazdasági szomszédság tanácsi vezetőivel meg tudott egyezni vadkár ügyekben, meghallgatta a javaslatokat, kellően megértő volt apró igényekkel szemben. A vadászmesterként működő Hacskó Karcsi személye már nem volt ennyire kiszámítható. Hamar rájött, hogy állása révén külföldről hozhat be gépkocsit, divatcikkeket, márkás italokat, és olyasmiket, amikhez a Kádár rendszer „gulyáskommunizmusa” csak választottaknak enged hozzájutni. E helyzeti előnye folytán nagy volt érdekérvényesítő képessége. Ezzel élt is. Amikor a társaság a szolid gazdálkodás eredményeként terepjárót képes volt venni, névleg vadásztatási üzlet érdekében, felborult a rend.

A saját jármű használata benzin és amortizáció kímélés okán megszűnt és megkezdődött a vezetés tagjainak vadászása terepjáróval. Ebből alakult ki az a csetepaté köztem és a vezetés között, ami oda vezetett, hogy okot kerestek és találni véltek ellenem összeférhetetlenség címén. Ebben segítségükre volt egy vadásztagunk, aki pártszerűnek nevezett eljárással fegyelmivel kizáratott a társaságból. Járási tanácselnök volt, nem esett nehezére gyorstalpalt jogászként pártszerű határozatot hozni. Azonban a fellebbezésemet, a megyei fegyelmi bizottsághoz, sőt a népi ellenőrzéshez azonnal beadtam, benne több fényképpel bizonyítva a vadászmester és az elnök már nagy tételben folyó zavaros vad ügyleteit. Eredmény rehebilitációm és az elnök és vadászmester azonnali fegyelmi felfüggesztése. Évek teltek el, mire helyreállt a rend. Az eredményt nem tettük szóvá, hisz vitatkozni rajta nem lehetett. Amikor, talán ezek az esetek is hozzájárultak, Varga Feri halála után új terület bérleti szerződéseket kellett kötni, vadászterületünk visszaszállt az államra. Társaság megszűnt, néhány évi tengődés után.

Ez az állapot, úgy látszik végleges. És mivel megváltozására nincs remény, végszóként megjegyzem. Az elmondottak egy vadásztársasági, politikai rendszer jellemző káder- és szervezeti sorsa. Ahol vannak egyenlők és még egyenlőbbek. A szereplők közül már csak én vagyok az élők sorában. Aztán ellentéteink is elmúltak életünk múlásával, sőt elmúlásával. Ezután már csak a jövő vadászati formái, a vadászat keretei kérdésesek. De már nem a mi gondunk.

Az utolsó lapokat szaggattam le és dobtam a papírkosárba naptáramról, és már minden reményem elhagyott, hogy szokott év végi vadászutamat az erdőbe megtegyem. Szilveszterig még akadt ugyan egy-két lap, ami ugyanennyi napot jelentett, de az idő vigasztalan volt, havas eső szemerkélt, nyúlós köd ereszkedett le, tehát kilátástalan volt a búcsúzó. Szidtam mindent, aztán elhatároztam, a garázsból hazaviszem a puskát, távcsövet, kitisztítom őket és a fegyver szekrényben átalusszák az évvégét. Ilyen sorsdöntő elhatározásoknál szokott közbelépni valamelyik isten a sok közül, akit tisztelek, mert amíg a kulccsal vesződtem, valaki rám kiáltott.

– Gyula bácsi, nincs kedved eljönni hozzánk, vadászni? Ha van, kettő órakor légy itt, a ház elől indulunk! Feri vár!

Laci gyerek volt az, aki a garázsommal szemben építette fel szép, modern házikóját. Gyerek, hmm! Nekem sajnos gyerek, de meglett ember, saját gyerekkel, asszonnyal és egy rossz lábbal. Erdész volt eredeti foglalkozása, de csípő ízületeit cserélni kellett, ami nem járt sima gyógyulással. Erdőszeretete viszont megmaradt, vett egy kis terepjárót és régi barátom Sz. Feri vadásztársaságában vadászott, Ukk körül. De már íróasztal mellől.

Erről a barátomról is kell szót ejtenem, hiszen évtizedek óta tartjuk a kapcsolatot, könyvem bemutatóját Ő szervezte meg vadászbáljuk alkalmával sok évvel ezelőtt. Gyereke akkor még süldő korban virgonckodott, most már a bajsza nő. Ezt meg onnan tudom, hogy egy este, karácsony előtt szólt a telefonom, Feri keresett, hogy nagyobbacska fiának görcsös hasfájásai vannak, nem talált orvost, segítsek. Elmondta a tüneteket, amiből világossá vált, kizáródott sérve van, ami nem tűr halasztást. Azonnal hozza át a kórházunkba, közben felvételéről intézkedem. Így esett, hogy a gyereket még aznap este meg kellett operálni, amit kiállt és már gyógyultan távozott. Ismertem, hiszen egy elbeszélésemnek hőse volt a Szabó fiú. A Balázs akkor süldő korú, most ahogy néztem a kórházi ágyon, mára vőlegény korba jutott. Ezt csak azért meséltem el, mert akik sorsunkat intézik, az én boldog, vidám erdőisteneim, bizony akaratukat sok oldalról megtámogatják, hogy ne siklódjon ki. Ők tudták, hogy év végén szeretnék szokásom szerint a körükben eltölteni néhány órát, hát szegény Balázst felhasználták első oknak, hogy kijussak az erdőbe. Apja az elnöke az Ötvös Vadásztársaságnak, amelynek erdői Ötvös Puszta, Zalaerdőd környékén terülnek el. Majd róluk is ejtek szót, mert kapcsolatunk sok lábon áll, úgy, mint társaságuk boldogulására tervezett gazdasági stratégiája.

Tehát Laci fel volt okosítva, ha meglát, hogy a garázsomnál gyüszmékelek, hívjon el vadászni. Ő már többször elvitt nézelődni, most azonban másról volt szó. Mint mondtam az istenek biztosra mennek. A csábító erőt fokozta, hogy vége felé közeledő vadászidény miatt, a kilövésekből sok vad maradt vissza, tehát lőhetnék bikát, nagy kant, meg tarvadat amennyit tudok. Bikát! Szent Nimród, szent Diana meg az összes klasszikus vadász szentek, ez nem lehet igaz. Lőhetnék bikát, amiről már végleg lemondtam. Nagy kant, ami még reményeim hátsó traktusában él. Nahát ezt nem szabad kihagyni.

Kihúztam az olajat a csőből, megtörölgettem szarvasbőrrel a távcső óriási lencséit és beállítottam a megbeszélt időben Lacihoz. Nagy izgalmamban ugyan a fejfedőmet otthon hagytam, de ki törődik ilyenkor ilyen aprósággal. Igaz, a kocsi szélvédőjén láttam az apró esőcseppek szaporodását, ahogy haladtunk Ukk felé, gondoltam, hátizsákomban a tartalék pulóver mellett találok valami rongyot, és majd bekötöm úgy kalózosan a fejem, ha nagyon veri az eső.

Az istenek ügyintézéséről már szóltam, de hogy jól láttam, bebizonyította Laci közlése. Feri meghívott aznapi vadászatra még valakit, akivel szeretne összeismertetni. Nem árulta el a személyét, az majd az elnök úr dolga lesz. Hát úgy számolgattam magamban, ez egyszeri meghívás mögött öt biztosíték húzódott meg. Nincs olyan vadász, aki nem ment volna, kezét, lábát törve.

Számba vettem, ez a kirándulás elsősorban év végi tiszteletemet rója le szeretett nemtőim előtt, szokás szentesítette tett. Ha minden jól megy, ejthetek el egy bikát, ha nem, egy kant, ha azt sem, legalább egy süldőt. Fogadkoztam magamban, másra nem is emelek fegyvert. A kirándulás többi hozadéka szellemi, ami minden puskacső végére tollat is tűző vadásznak legalább akkora trófea, mint egy vacak selejt agancs. Tehát új erdős terület hangulatát kell felfedeznem. Itt más szemléletű emberekkel találkozom, mint akiket nálunk megszoktam. (Ezt azonban inkább csak reméltem, mert az emberekben eleget csalódtam.) Megnézhetem, mire alakult az irodalmi emlékhelynek sem utolsó Szegedi Róza háza, ami a társaság vadászházával szemben pusztul. Amire a kulturális kormányzat igazán fordíthatna pénzt, aminek aztán hasznosításáról Szabó Feriék gondoskodnának. Annyi ötlete van rá, vadász írók alkotóházától, vadászati kiállításokig, hogy megérné. Meggyőződhetek róla, hogy ez a jól vezetett társaság folytatta-e nyalató sós mikroelem pótlást, aminek alapját már megteremtették, amikor itatók sorát építették ki egyébként száraz erdejükben, egy vízvezeték segítségével. Megnézhetem, hogy működik színvonalas reklám kiadványukban leírt bérvadásztatásuk. Aztán végül a nagy titok, ki az, akivel jó lenne megismerkednem.

Amikor megérkeztünk, a vadászházuknál találkoztam néhány vadásszal. Az udvaron tébláboltak, lesték az időt. Nem sok jóval kecsegtetett, ezért egyik ifjútól kértem valami fejfedőt, mert a rongyom nem érte át a fejemet. Amikor egy nyílász sapkát adott kölcsön, megkértem, szerszámát is mutassa meg, mert fiam is szenvedélyes nyíllövő. Hát bizony megint megcsodáltam a legmodernebb technikai szinten alkotott vadász nyilát, olyat, amilyet fiam is vett majdnem többért, mint egy vadászfegyver.

A házban aztán megtudtam, ki a meglepetés. Megint keményen mellbe vágott a jó sors céltudatos kiszámíthatatlansága. Szegeden végeztem az egyetemet, amit igazi univerzitássá alakítottak az óta. A mostani Szegedi Tudomány Egyetem kiegészült egy új karral, az addig Hódmezővásárhelyen működött Gazdaságtudományi Főiskolával. Ennek az egyetemi rangú intézménynek szintén vadász tanára volt Szabó Feri vendége. Vadász, tudós, szegedi tanár, akivel azonnal megtaláltuk a közös hangnemet. De itt még nincs vége. Nagyobb leányom, vagy húsz éve náluk, Hódmezővásárhelyen végzett, és Laci, Hagymási László tanár úr emlékezett rá. De kicsi kis Magyar világunk!

Míg mindez történt, az idő előrehaladt és indulni kellett az erdőbe. Mindenkit fedeles magaslesre ültettek fel. Engem kocsiján Feri barátom vitt ki. Mivel az eső egyre szaporábban szitált, kaptam tőle kölcsön egy kalapot, ami nagyon jól jött, bár fejem felett a lesen tető védett. A nagyon enyhe szellő azonban bőr alá mászó, nedves, hideg levegőt szállított hozzám, a magasba. Fejem is fázott volna, bár nem kényes.

Kocsiját egy egyenes, kelet-nyugati irányú nyiladékon hagytuk, onnan mentünk gyalog a kijelölt lesre. Elválás előtt elmagyarázta az utamat és a miheztartást. Még a szokásos jókívánság volt csak hátra, …r a csőre! Azért miheztartás megerősítése végett még egyszer megkérdeztem, bikát is lőhetek? Az igenlés felhevítette bennem a vadász lázat, ami mint az elérhetőség puszta reménye is magasra csapott. Aztán egyedül maradtam, egyedül egy lehetőségekkel teli erdőben. Ezt vártam, ez volt a lelki hozadék mögött minden vadász igazi vágya.

Feri elballagott, egy rövid ideig még hallottam lépteinek halk cuppogását a sáros erdei talajon, aztán már csak az én neszezésem maradt.

Körülnéztem, nyiladékok kereszteződésében álltam. Mellettem egy magasles, alatta az éppen elhagyott autó. Felettem a vigasztalanul szürke ég, belőle finom permet szitált alá. Az aszott levélzeten csillogott ez égi áldás, de jutott belőle a sáros talajnak is. A nyiladék közepén keréknyomok vezettek mindenfelé. Látszott, ahol megsüllyedt a kocsi, ott igyekezett a vezető a még ép füves részre kikapaszkodni. A régi bevágást esővíz töltötte ki, aminek a teteje befagyott. Ordító hideg eddig nem volt, ezért a jég alatt a légbuborékok nem alakultak ki. A nedves jégre elcsúszás veszélyével lehetett csak rálépni, de ez menthetetlenül recsegéssel járt volna. Ezt el kellet kerülnöm, ezért inkább az ugyancsak csúszós talajon haladtam. A lábam alá kellett figyelnem, azért néha megálltam, benyomásokat gyűjteni.

Az idő egyre romlott, a szitálást apró cseppes eső váltotta fel, ami a nekem szokatlan, nagy karimás kölcsön kalapon dobolni kezdett. A Nap valahol a látóhatár szélén alant járhatott, mert gyorsan fogyott a fény, amit az ereszkedő köd csak fokozott. A nyiladék előttem a messzeségbe veszett, talán ragyogó napfényben láthattam volna a végét. Most csak szürkeség zárta le a láthatárt. A fák törzse nedves volt, ezért könnyebben látszottak, hiszen a lefolyó víz elmélyítette barna, mohás kérgük színét. Vigasztalan volt a látvány, de erdőben voltam. Alj növényzet, a nálunk szokott több lombszintű hiányzott. Viszont a sík talajon sötét gubancokban nőtt valami növény, nem ismertem mi lehet.

A magyarázat szerint az elért kereszt nyiladékra le kellett térnem, és azon megkeresni az ötös számú lest. Ez az allé ugyanolyan volt, mint amin elértem. Nem láttam a nálunk megszokott terepalakulatokat, ami segített a tájékozódásban. A régi vadászterületem erősen átszegdelt, minden nyiladék árkokon, dombokon halad át, mindig tudható hol járok. Ez a sík erdő most más volt, az eltévedés, ha mászkálnék, biztosan bekövetkezne.

Néhány perces settenkedés után feltűnt célom, a magasles. Ez is nyiladékok kereszteződésében állt, tehát négy irányba biztosított kilövést. Míg elértem, az óvatos haladást vánszorgássá csökkentettem le. Szinte árnyékként lehetett haladni, hiszen minden átázott, talaj, avar, gally. A létrán felmentem és kényelmesen elhelyezkedtem a padon. A mellvédre a tartalék pulóvert kitettem, hogy ha vad jönne, puhán tudjam megtámasztani a fegyvert.

Most már kezdődhetett a meghitt társalgásom a természettel.

Ezt nem úgy kell elgondolni, hogy belekiáltottam a szélbe a kérdésemet, és valahonnan felelet érkezett rá. A beszélgetés az érzékek nyelvén folyik. Az első kérdésem az volt, mit látok? Felelt a táj, négy ködbevesző alléra láthatok rá. Előttem kelet felé tartónak a végén halványan kirajzolódott egy másik les. Köztünk a távolság felénél szóró van, mert ott szénfekete a föld, agyonjárt és agyon túrt. A mélyedésekből idefehérlik a befagyott pocsolyák jege. Két nagyobb jégfelület között sárga halom, távcsövem mutatja, az a kukorica. Járnak rá a madarak, más nem mutatkozik. Amelyiken bejöttem, arra nem fordítok sok gondot, mert ha vad jönne ki rá, csapám szagától azonnal elugrana. Hátam mögött ritkás rudasba látok, és rimánkodok, hogy oda vezéreljen a jószerencsém valami rendes vadat. Rendes vad? Mind rendes, de én most igényes vagyok, bikát, remetekant kívánok. Aztán engedek, valami közepes disznó is megteszi, akár tehénnel is megelégednék, legvégső esetben. Óh, te bolond, vén vadász szív, de megalkuvó lettél!

Csend van, még egér sem jár, vagy ha jár, nincs hangja a mozgásának. Az eső finoman perceg a tetőn, ez az egyetlen zaj. A hangulatom kitűnő, tele reménnyel és izgalommal. Sűrűn távcsövezem a szórót, de csak egy-egy fácánt látok, amint lopkodják a kukoricát. A sárgája még jól látszik. Addig, míg elválik a színe, tehát megkülönböztethető a környezetétől, a rá kijövő disznó is meglőhető.

Valahonnan messziről halk, duruzsoló hangokat hoz az estéli légáramlás. Tekerem a nyakam, hogy legalább az irányát megállapítsam, hiába. Kihajolok a kasból, felnézek az égre. Sötétedő ólom, csak a meztelenül felnyúló faágak szabdalják. Kilátok köztük, mert levél mutatóban sincs, az őszi nagy vihar megfosztotta e fákat is díszüktől. A permet az arcomba hull, de bámulok tovább felfelé, mert a duruzsolás formát kapott. Az alapzajból rendre kihallatszik a közelgő vadlibacsapat beszélgetése. Nem hiába kapták nevüket, lillik, a jellemző hangjuktól. Most lassan fölibém érnek és máris látom az első nagy éket. A nagy V alak szárai bár hullámzanak, a formációt szigorúan betartják. Suhannak a szürke égen, ahogy fölöttem elhúznak, még szárnyaik sziszegése is hallatszik. Most egy öt-hatfős csoportocska leválik a már nagyon elnyúlt V alakzatról, de azonnal kialakítja a maga alakzatát. Elől száll a legalkalmasabb vezető, a V egyik szárán négyen, a másikon csak egy liba követi. Aztán elhúznak, de már itt a következő csapat. Északról jönnek, vonulnak éjszakázni fel a Balatonra. Nagyon hangulatos a vadlibák húzása, megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam a területünkön, a felettem húzó, vonuló rajokat. Ott, mivel az a terület hegyes, a libák aránylag alacsonyabban repültek, azaz én voltam közelebb hozzájuk.

Ott akkor eszembe jutott, repülésük eme geometriai alakzatának oka valószínű az, hogy védjék egymást a repülő ragadozóktól. Gyakran láttam gyerekkoromban, hogy a felettünk elhúzó több száz fős amerikai bombázó kötelékek is geometriai alakzatokban repültek, ez nagyobb védelmet biztosított a támadó vadászokkal szemben. Most, ahogy a vadlibás emlékeimben tallózok, jutott eszembe egy eset, nagyon régen volt, néhány hónappal az oroszok megtelepedése után. Volt elrejtve egy apró, két részre szétcsavarozható Flóbert puskám. Apám legnagyobb rémületére, ha elküldött borért a szőlőnkbe, valahogy mindig kicsempésztem a kabátom alatt. Egy fagyos télen is így volt. Már hazafelé tartottam, hátizsákomban egy demion borral. Egyszerre vadlibacsapat húzott el fölöttem, majd rémült lillikezésük nyomán megláttam, vándor sólyom, Falco peregrinus vágott közéjük és kiütött a sorból egy libát. Nem szegte nyakát, mert az bár sebzetten, de szárnyaival magát irányítva a Tapolca patak zsombékosaiba leszállt. A vadász aztán lefelé körözve birtokba akarta venni jussát, csakhogy én gyorsan összerakva a puskát, igyekeztem a liba helyét becserkészni. Mondanom sem kell nem sikerült, de a sólyom megzavarva, hangos, méltatlankodó visongással még felettem körözött, majd elment a libák után. Felettem befejeződött egyelőre a vonulás.

A szitálás mérséklődött, de az est vészesen közelített, elmentek a libák és a lővilágosság végén megjött egy disznó. Nem hallottam közeledését, mert akkor készen vártam volna. Mint a szellem lépett ki a nyiladékra éppen szemben velem, aztán átballagott és eltűnt a másik oldal gazában. Annyit láttam, sovány jószág volt, valószínű kan, talán hetven, nyolcvan kilós. Mielőtt megjelent, tőlem Északra esett egy golyólövés. Valószínű az fordította vissza az erdőbe, mert ahonnan jött, ott az erdőszél meg volt rakva vadászokkal.

A kukorica színe közben eltűnt, az est most már gyorsan mélyült. Addig, míg volt esélyem esetleg lövést tenni, nem foglalkoztam magammal. Most, hogy közelgett a búcsú, rámtört az esti erdő mély melankóliája. Megfigyeltem, óh de sokszor átéltem, – megjegyzem sohasem féltem a sötét erdőtől, – ahogy előrehalad és mélyül az est, úgy nő bennem a magány érzése. Ez pedig hozza magával az otthon utáni vágyat. A megszokott olvasó sarkot, a forró teát, a jó zenét kívánva.

A nyiladék elején fény villant fel, Feri jött értem. Kis lámpám most sokat ért, hiszen a latyakban, a síkos, nedves, sáros földön kellett kibotorkálnom, csúszkálnom a találkozás helyére. Az út, vissza a vadászházhoz esemény nélkül zajlott, Feri kedves kutyáival barátkoztam.

Ott egy kupica nagyon finom snapsz mellett még beszélgettem a társasággal. Feri és László egy szerződést kötöttek, arról, hogy a gazdasági egyetem egy-egy évfolyama, amikor a vadászat, vadgazdálkodás tantárgyat felveszi, csoportonként gyakorlati időt tölthet a vadásztársaságnál, ahol lakást, étkezést kapnak, a munkában való segédkezés és gyakorlás fejében. Csodálkoztam, bizonyítékát látva ebben is annak, hogy egy modern korban mennyi lábra kell állítani az egzisztálás fejében még egy jól vezetett vadásztársaságot is.

Úgy látszott, a váratlanságoknak nem akart vége szakadni. Még az emlékezetem is elfáradt, mire visszaért az l938-as évhez. Akkor még Sümegen jártam a gimnáziumba, mint Tapolcáról bejáró diák sokad magammal. Uzsán szállt fel közénk Szabó Feri, aki aztán erdész lett. Ő az öreg Szabó Feri, mostani vendéglátóm édesapja. Ő idős korára újra puskát akasztott a nyakába és járja az erdők soha meg nem unható útjait. Nem csak a mozdony füstje csapja meg végérvényesen az embert, aki az erdőt megismerte, élete végéig nem szabadul varázsától. Hát így járt fél évszázados barátom is, Szabó Ferenc.

Amikor nekiültem, hogy egy tartalmas nap eseményeit elsősorban magamnak, de úgy terveztem Szabó Feriéknek is megörökítem, nem gondoltam ilyen hosszúra nyúlik a történet. Nem tehetek róla, erdei manók, nimfák, szellemek, nemtők, de főleg a kedves, dévaj Pán isten intézte így. Nem haltál meg, hát öreg Pán barátom. Szerencsére nagyon is élsz. És én nagyon tisztellek.