Üres helyek trófeái

Fejezet 3

Tapolcán születtem 1928 március 22-én. Ebből azonnal kiszámíthatja az akit érdekel, hogy több politikai rendszerváltozást megértem. Mindegyik rendszer kíváncsi volt a teljes életemre, azt máig sem tudom, miért. És vajon hogyan feltételezték, hogy a különböző alkalmakból bekért életírások megfelelnek a valódi történéseknek és az igazi nézeteknek. Ha valaki azt hiszi, hogy a Magyarországban az utolsó évtizedekben leírt önvallomások mind az igazságot mondják, az nagy balga. Így vagyok ezzel én is, mindig igazat írtam, csak rendszerektől függően hol ez, hol az maradt ki és helyettesítette valami rendszersimulékonyabb adalék.

Most viszont vadászbarátom keresett meg azzal a kéréssel, hogy egy vadászantológia számára írjam meg életrajzomat. A teljeset, még azt is, milyen betegségek ellen lettem beoltva. Ezt a kérését azonnal teljesítem, mert nagyon korán beoltottak szüleim a hülyeség ellen. Erről ennyit.

Sáry Gyula Györgyre kereszteltek, mert Gyula volt keresztapám, aki Zircen nagy vadász hírében állt, míg apai nagyapám után odaragasztották nevem mellé a Györgyöt, aki viszont szintén vadász volt, mármint Szent György sárkányvadász. Ezzel be is fejezem azt, amit a személyi igazolványok amúgy is leírnak.

Tapolcán születtem, és ezt majdnem elfelejtettem közölni. Abban a szépséges városkában, melyet a tapolcai medence bazalt kúpjai vesznek körül, ahonnan a Balaton ezüst tükre már látszik. Ahol a hegyek szőlővel és erdőkkel díszítettek. A környezet már már mediterrán hatásokat tükröz és lakói legalábbis nekem szintén különlegesek. De az is lehet, ez csak lokálpatriotizmus.

Elemi iskoláimat itt kezdtem és bukás nélkül eljutottam a negyedik osztályig. A bukás nélküliség említése csak stiláris fogás tőlem, hogy az előadandókat kicsit élénkítsem. Sőt, jó tanuló voltam, sőt nagyon eleven eszű fiúcska voltam, amit az is mutat, hogy már az óvodában halálosan beleszerettem egy óvodás társamba. Ez a szerelem örökké tarthatott volna, csak szüleim nyelvtanulás céljából elküldtek egy ismerős osztrák családhoz Bécsbe. Ott egy évig szívtam magamba a német nyelvterület kultúráját, és megtanultam németül beszélni. Bécsi utam sajnálatosan összeesett a Danzig miatt kirobbant válsággal és egy év leteltével haza kellett jönnöm.

Mivel az életrajz célja felderíteni, hogy egy békés kispolgári családból hogyan kerülhet ki vérengző vadász, el kell mondanom, elemi iskolában már megcsapott, no nem a mozdony füstje, hanem a zsákmányszerzés kéjes érzése. Apám vegyeskereskedésében mindent lehetett kapni a petróleumtól a harisnyakötőig, a paprikától a kalapácsnyélig. Árult kötegszám tengeri nádat, ami méteres darabokban és hüvelykujjnyi vastagságban állt rendelkezésére a közeli bazaltbányák dolgozóinak. Engedtessék meg ezzel kapcsolatban néhány szociológiai adat. A bazaltot a robbantó mester paxit nevezetű anyaggal lerobbantotta a hegy oldaláról. Ezután a „spicerek” legalább így jegyeztem meg a nevüket, nekiestek hegyes kalapácsaikkal és feldarabolták a leomlott hatalmas tömböket. Ők ismerték a hasadás irányait, mert másképpen nem boldogultak volna e nemes és kemény kővel. Utánuk jöttek a „ricerek” lapos élű kalapácsokkal és kifaragták a megrendelt nagyságú kockaköveket. Az útburkolásra használt tízszer-tízszer-tíz centiméteres macskakövekkel burkolt utak örök életűek voltak. Ne tessék megijedni, a vadászati vonatkozásokat is azonnal előadom.

A kalapácsos emberek acélszerszámának rugalmas nyél kellett, különben a naphosszat tartó kőfaragás felhólyagosította volna a tenyerüket. Hát a tengeri nád egy igen rugalmas, egyenletesen vastag bot, kiválóan alkalmas nyílpuska készítésére. Hát ilyen nyíllal jártam a mezőt és lődöztem az apró állatokat. Aztán egyszer egy községi hajdú (így becézték a rendőrt) elvette a nyilat, mert a vessző végébe szeget tettem. Attól fogva apám eltiltott a tengeri nádtól és vége lett a Robin Hood időszakomnak.

Mindeközben hazatértem Bécsből és új fegyvert kellett kieszelnem, mert a verebek és a harasztnak nevezett legelő ürgéi újabb kihívást jelentettek vadászösztönömnek. Akkor konstruáltam meg nevezetes csúzlimat, ami a srácok között tekintélyemet az egekig emelte. Igen, konstruáltam. Abból indultam ki, hogy a nagy, ormótlan bőrdarab, amibe a kavicsot befogtuk, az elengedés után szétterül és a nagysága a nagy légellenállást kiváltja. Így a lövés veszít erejéből. Meg a favilla is primitívnek hatott a vastag piros autógumival. Csináltam vastag vasdrótból villát, szépen meghajlított fülekkel a guminak. A gumit a repülőtéren szolgáló, apám boltjába be betérő hajózóktól (nem matróz, hanem földi személyzet) szereztem apámtól kikunyerált borért. A kétméteres darab gumikötél textilburkát zsilettel kellett csak felhasítani és kibukott a legfinomabb tejgumi köteg, aminek egy-egy szála elég volt egyik egyik oldalra. Ezt a gumikötelet a vitorlázó repülők használták, így került a repülőtérre. Hogy a bőr légellenállását lecsökkentsem, egyetlen négyes ólomsörét befogadására keskeny csíkra vágott boksz bőrt alkalmaztam. Ezzel készen volt az új fegyver. Hihetetlenül pontosan lőtt és a verebet a háztetőről simán lehozta.

A csúzlim valutát ért, mert a „haverok” mindent megadtak egy egy szerszámért. Nyolc gimnáziumi évemet kiszolgálta, mindig a zsebembe volt. Mint bejáró diák inkább hajnalba korábban keltem, csak az állomásig tartó reggeli utamon végigvadászhassam a község álomittas verebeit.

A Keszthelyi Premontreirendi Főgimnáziumba jártam, több más hasonló fiúcskával, mint vonaton bejáró diák. Ez a státusz kiváltságokkal járt, hiszen mindenki sajnálta a reggel, hajnalban vonatra szálló, majd délután hazaérkező szegény gyerekeket. A vonaton volt diákszakasz, aminek az extra-territoriális státuszát éberen őriztük. Aki beszállt civil, azt elüldöztük. Érettségiig sok kaland megtörtént velünk, amiből kikerekedne egy magyar Huckleberry Finn történet. Aztán beléptem a felnőttek világába, ahol a kalandok helyett az élet a túlélést és az érvényesülés stratégiáját követelte meg.

Szegedi Orvostudományi Egyetemre kitérővel kerültem. Apám külkereskedőt akart belőlem faragni, ezért beiratkoztam a Közgazdasági Egyetemre. Egyetlen maradandó emlékem, a világhírű közgazdász óráiról való. Heller Farkasnak hívták, annyira kedveltem, hogy el nem mulasztottam egyetlen előadását sem. Megjegyezte az arcom, mert szigorlaton azzal kezdte, „magát ismerem, mindig ott ült a második sorban középen”. Aztán búcsút mondtam a Közgáznak, ahogy akkor neveztük, mert átalakították marxista főiskolává.

Orvosira akartam átiratkozni, de akkor már javában folyt a munkáskáder képzés, toborozták a szakérettségizetteket én pedig csak X-es kispolgár voltam. Hát mit tehettem, át kellett vedlenem munkáskáderré. A városunkban elszegődtem a helyi két nyomda közül a nagyobbikba nyomdász gépmester tanulónak. Ott is utolért a munkáshatalom, mert egy év múlva államosították a nyomdát. Nagyot gondoltam, a Munkaerő Tartalékok Hivatalában jelentkeztem, hogy rotációs gépen szeretnék tanulni, helyezzenek fel Pestre. Így kerültem az Állami Nyomdába a Kapisztrán térre. Szabályosan felszabadultam az előírt idő után és beadtam mint munkáskáder a pályázatomat a Szegedi Orvostudományi Egyetemre. Háromszor elutasítottak, aztán sikerült. Felvételem annyira simán ment, hogy elmesélni is szégyellem. A felvételiztető bizottságban volt egy tanársegéd, mikrobiológus. Feltett néhány kérdést, amire korrekt válaszokat adtam. Mikor megkérdezte, honnan vannak az ismereteim, mondtam, üsse fel a tankönyvet és az impresszumban ott áll, nyomtatta az Állami Nyomda. Hát én voltam a gépmester, és míg a gép futott, a kinyomott íveket olvasgattam. Kijött utánam a folyosóra és odasúgta, fel van véve.

Egyetem alatt tanultam. Igen-igen tanultam, mert öt évet kellett behoznom. A negyedik évben a gyógyszerhatástan szigorlaton a prof meghívott az intézetébe externistának, majd hamarosan, még a diplomázás előtt rendes egyetemi gyakornoknak. Attól fogva volt fizetésem és éltem mint az a bizonyos Marci. Kapós voltam, mert a kettesszámú belgyógyászat professzora átcsábított az intézetébe. Aztán közben megnősültem, évfolyamtársnőmet vettem el. Ez a történet is megérne egy kisregényt, de mivel a vadászatról kell értekeznem, majd máskor erre is rátérek.

A család és a végleges letelepedés egy nagy lépésre ösztönzött. Két belgyógyászati állást hirdettek szülővárosom kórházában szolgálati lakással. Megpályáztam és sikerült. Így kerültem haza, feleségem pedig rokonsága ősi származáshelyére. Ez 1959-ben történt. Kórházi orvosok lettünk és jöttek a gyerekek. Megint mentegetőznöm kell, nem családi krónikát írok, azért mellőzöm a családregényt, folytatom a vadászattal.

A helyi Nimród vadásztársaságban kezdtem el vadászni. Tizenhatos Lampart, félig rejtett kakosos puska volt első fegyverem, legálisan. Mivel a fegyvereket legalább annyira szerettem, mint a jó ételeket, egy kicsit vissza kell kanyarodnom és fegyverbolondságaimról szót kell ejtenem.

Még gimnazista voltam és a premontreieknél jártam. A nevelés elsőrendű volt, csak hálával gondolok remek tanáraimra, akik az értékek megbecsülését belém oltották. Csakhogy voltak lelkigyakorlatok, amikor egész nap ájtatoskodni kellett, ezért nem utazhattam haza. Keresztapám testvérénél laktam ezeken az ájtatos napokon. Ő egyszer gondolt egy nagyot, azt mondja, van neki egy Flóbert puskája, nekem adja. Na hiszen, több sem kellett, a könyvtárát széthánytuk, míg ráakadtunk a szétszedett, könyvek mögé elrejtett csodálatos, kicsi, 22-es puskácskára. Attól fogva nem volt nyugtom. Otthon eldugtam a padláson, a gerendák fölé. Csak a szőlő hegyre menet vettem magamhoz, szétcsavarva a hátizsák fenekén. Nyulakat a short lőszerrel halkan lehetett lepattintani. Veszélyes játék volt.

Kispuskám nem maradt egyedül, amikor a front átvonult Tapolcán, az oroszok összeszedték a környéken a kúriákban hagyott fegyvereket, vadászfegyvert, kispuskát, mindent. Ilyen szolgálatra befogtak bennünket fiukat, hordtuk egy raktárba a sok kívánatos puskát és ahol lehetett loptunk belőle. Én szert tettem egy kilenc milliméteres és még két hat milliméteres Flóbertra. Otthon eldugtam őket a padláson több ezer lőszerrel. Apám majd szörnyethalt, amikor rájött. Egy Mausert a szomszéd iskola padlásán rejtettem el. Az otthoni fegyvereket apám megtalálta és egy éjszaka bedobta valamennyit a szomszéd romház kútjába. Mikor egyszer szabadságon otthon voltam és kerestem őket, csak a hűlt helyüket találtam. Belebetegedtem.

A Mausernek külön története lett, amit egy elbeszélésben dolgoztam fel.

A fegyver valahogy mindig vonzott, imádtam a szépen barnított acélját, a fischhautolt, politúrozott diófaagyat.

Már közel volt a front, amikor egy iskolatársam tüdejével megbetegedett és az orvosok tanácsára a szomszéd erdőben egy erdészházban szobát béreltek neki, kosztra kvártélyra, csak gyógyuljon. Nagybátyjától, aki tábori pap volt, kapott egy vadászatra átalakított 98-as mintájú 8x57-es Mausert. Minden napos vendég voltam nála, apám akkor mint korosabb katona szolgált a lőszerraktárnál Tapolcán. Onnan, mint bővizű forrásból a víz, ömlött hozzám a lőszer. Hordtam ki az erdészházhoz és vadásztunk az erdész két éktelenül eleven fiával, mint a megszállottak. Egész álló nap szóltak a puskáink, hol célba lőttünk, hol vadásztunk. Az eredmény, csak arra emlékszem, nagyon gyér volt.

Mint tapolcai kórház orvosa kerültem a Nimród Vt-be. Amíg csak a sörétes fegyverből lődözött gyöngygolyóval próbálkoztam, elkerült a szerencse. Az áhított golyós fegyvert néhány év múlva vettem meg. Akkor szabvány fegyvere volt a vadászoknak a szovjet Mosszim 7,62-es karabély. Ahogy megvolt a fegyver, azonnal mellém szegült a szerencse. Évi eredményem átlagban, nem hajtásban, mindig egyedül cserkészve, lO-l5 disznó, egy bika és egy bak volt. Sutavadat nem lőttem, ezért sokszor szidtak. A vadászat azonban hamar kinyitotta a szememet a természet szépségeire. Elkezdtem írogatni, és nagyon jólesett amikor nyomtatásban megláttam a nevemet. Ennek sok hasznát láttam, de leginkább abban, hogy olyan álláshoz jutottam, ahol ezen passzióimat kiélhettem.

Egyszer, külföldre turistaként szándékoztam utazni, ehhez kellett az Ajkai Városi Kórház igazgatójának a véleményezése. Meglepődtem, amikor tudtomra adta, ismeri a nevemet, sőt mint belgyógyászt meghívott az akkor szerveződő III. belosztály vezetőjének. Aztán kisült ő is vadászik, járt neki a Nimród újság, ott találkozott írásaimmal.

Osztályvezető főorvosként szabadabban mozogtam, hiszen nem kellett ügyelnem, nem kellett otthon várnom a hívásokat. Vezettem hát az osztályt és jártam az erdőket. Tizenhét évet töltöttem nyugdíjig az Ajkai V. Kórháznál. Ezalatt sok tucat elbeszélést írtam, összegyűlt az anyag több kötet vadászelbeszéléshez. Ezekből állítottam össze a három, logikailag összefüggő kötetemet, melyek közül kettő már megjelent. Aztán elértem, már nem nekem kellett jelentkeznem a kiadóknál, hanem tőlem kértek írást, ami nagyon jó érzés.

Arról semmiképpen nem feledkezhetek el, hogy elmondjak még valami fontosat életemből. A főorvosi kinevezéshez akkoriban kellett felsőfokú marxista tudás. Akkor úgy hívtuk, foxi-maxi egyetem. Hogy az időtöltésből, amit a foxi-maxi jelentett hasznom is legyen, szakosítót választottam, Pesten, esztétikát. Nem csalódtam, Hermann István, aki később jó barátom lett, vezette a kurzust. Aztán amikor végeztem, megkaptam a tanári diplomát. Tehát közgazdasági egyetem, nyomdászat, közben míg a gépek éjjel mentek zeneelméletet tanultam és nappal a konzervatóriumban Sugár Rezső tanár úrnál tanultam. Orvos lettem, majd belgyógyász, esztétika tanár. Mi jöhet még?

Az esztétikát felhasználva kezdtem el művészettel foglalkozni. Első komoly közleményeim a Művészetben jelentek meg 1971-től. Egy monográfia fejezetenként jelent meg tőlem Michelangelóról, aminek a tiszteletdíja segített hozzá, hogy eredetiben tanulmányozhattam Firenzében és Rómában a nagymestert. Új szempont volt ugyanis az, hogy orvosi szemmel néztem és láttam műveit.

Közleményeim száma több száz. Hogy sikerült minden párttól távol tartani magam, azt az bizonyítja, hogy a Művészet mellett írásaimat lehozta a Vigília, Nagyvilág, Holmi, Új Horizont, jobb és baloldali napilapok, külföldön a Szt Hubertus, Wiener Zeitung.

Szégyenlem bevallani, a közleményeknek csak töredéke orvosi vonatkozású.

Mivel ez az írás tulajdonképpen egy írásos riport, a riporternek vannak igényei, aminek eleget kell tennem. Tehát válaszolnom kell a kérdéseire.

Ott kell hát folytatnom, hogy vadász lettem. Magam sem tudom miért. A családom a legbékésebb egyedekből áll, hiszen apám a fronton egyetlen élestöltényt sem lőtt ki. Igaz, távírász volt. Lehet, hogy génjeimben van egy domináns, ami éppen most aktivizálódott. Az kétségtelen, komolyan vadásznak tartom magam. Ehhez annál inkább kell ragaszkodnom, mert amikor a fiamat, kisiskolás korában megkérdezték, mi az apád foglalkozása, azt mondta a legtermészetesebb módon, vadász, de mellette orvos is.

A Bakony utolsó tagja az Agártető, a tapolcai hegyek legmagasabbja, ennek környéke volt vadászataimnak a helyszíne. Egyetlen egyszer voltam a Bükkben, csak éppen egy muflonkos erejéig. Külföldön egyszer sem vadásztam. Sajnos? Minden kalandom e csodás erdőkben esett meg. Talán soha nem hagytam volna el, ha a területünket nem veszi vissza az állami erdészet. Ezért adtam az utolsó kötetemnek azt a címet, Az elveszett erdőről és a megtalált időről. Igen, elveszett a lehetősége, hogy egyedül mérjem össze tudásomat a vad finom megérzéseivel és tökéletes érzékszerveivel. Erről egy hosszabb esszét írtam, Ötven vadász emlékeiből című könyvben. A vallomásom címe, Amikor még vadásztam. Az, hogy mint egy vasárnapi fajankót hivatásos vadász vezessen, nem kell. Vettem egy teleobjektíves fényképezőgépet, ha minden kötél szakad, azzal fogok vadászni. Legalább olyan nehéz lesz a lencsevégre kapás, mint amikor még vadásztam, és a kedves távolságomon, száz méteren belül kellett puskavégre kapni egy egy jó kancsit. Ezzel el is árultam, mi a kedves vadam. Hát igen, a vaddisznó, abból is a jó kan. De hát hol vannak?

Vadászéletem során kettőszáz negyvennégy disznót lőttem, abból kan az egyharmada. Nagy kocát kétszer lőttem, egyszer önvédelemből, mert a meglőtt malaca sivalkodott, egyszer meg tévedésből. A többi süldő korú egyed volt.

Csak azt a időszakot tartom vadászatnak nevezhető korszaknak, amikor megvettem első és utolsó golyós fegyveremet. Köt csövet cserélt rajta Görcsös mester, két távcsövet szereltettem rá ugyanazon aljzatra. Mikor szemem romlani kezdett, a négyszeres Norisst egy hatszoros amerikai távcsőre cseréltettem. Ma megint visszakerült a négyszeres. Kollégák tudják miért. A tizenhatost szerettem volna lecserélni egy bock rendszerű sörétesre, hoztak egy szép német Merckel fegyvert kipróbálásra. Fácánra kivittem. Ahogy a kakas felröppent, lőttem és akkora pofont kaptam a fegyvertől, hogy majd kiverte a fogaimat. Egyszerre sült el a két cső. Életem egyetlen fácánja pedig rongyá lőve esett le. Gyorsan visszaadtam.

Aztán vettem egy 22-es kispuskát, célba lőni. Orosz Toz típusú, ormótlan, durván kidolgozott fegyver. Egyetlen dicsérendő tulajdonsága a pontosság. Agyát leszedtem és fareszelővel kezessé formáltam. Most valahogy kinéz, és nagyon szeretem. Sohasem tudtam szert tenni két golyós csővel ellátott billenőcsövű fegyverre. Álmodtam vele, de nyugdíjas zsebe nem bírja. Egy kis 22-es Walter, vagy Winchester örök álmom marad szintén. Ma egyetlen vágyam, a régi fegyveremmel évente tudhatnék lőni egy selejt bikát egy selejt bakot és néhány süldőt. Amikor megkaptam az arany Hubertus kitüntetést, akkor ígérték a nagyok, hogy aki ezt megkapta, annak a vadászatáról gondoskodni fognak. Azóta is várom a hívást.

Trófeáim sorsa részben kedvező, mert van egy kis vadászszobám a hétvégi házunkban. Az őzagancsok elférnek egyik falon, a másikon pedig a vadkanagyarak, de a bikaagancsokat lefényképezni tudtam csak, hiszen a negyven egynéhány agancsnak nem lehet helyet csinálni, legfeljebb kastélyban. A két kapitális agancsot őrzöm, letámasztva a fal mellé. A többinek csak a fényképét nézegetem.

Apróvadra nem jártam, csak amíg nem volt golyós fegyverem. Nem szerettem, nem vonzott a tömegmészárlás. Rekordom néhány nyúl, egy fácán, két fogoly, nem egy napon, hanem összesen.

A nagyvadvadászata volt a kedves időtöltésem és sportom. Hihetetlenül sok időt töltöttem a kifigyeléssel, a kedvező helyzet kivárására, míg elejtettem a megkívánt egyedet. A két nagy kalandom, amire ha rágondolok, még mindig elfog az íróasztal mellett is a vadászláz. A két eset megjelent elbeszélésként, az egyik a Hegyesdi remetekan, a másik A vándorbajnok halála címen.

Kedvenc vadászíróm magam vagyok, hiszen íróasztal mellett írva, felidézve a régi eseményeket, elveszi az időmet a vadászati kalandok olvasásától. És még valami. Unom, hogy mindig „sikeres” esetekről olvassak. Az élet más. Ha mégis meg kell neveznem vadászt, aki hatott rám, akkor Maderspachra gondolok a hazaiak között, és Jim Corbett-re a külföldiek közül.

Azt a helyet azonban ahol ők vadásztak, soha nem érem el. Csak azt, ahol ők jelenleg is vannak. Kalandjaikban van valami hátborzongató, valami hősies, ahogy a vaddal és a természettel megküzdöttek. Hát bizony tudom azt, sok zöld kalapos puskás lábát sem merné betenni olyan erdőbe ahol vérmedve vagy éhes tigris kószál. Az lenne az igazi vadászat.

Gondolom ezen életrajz végén még akad hely, hogy egy rögeszmémet röviden elmondjam. Szöget ütött a fejembe, hogy a mi gímszarvasunk, a Cervus elaphus, a keleti hegységekben hatalmas agancsokat növeszt, míg nyugati társaik, különösen a Skót felföldre telepített egyedeknél az agancs folyamatosan kisebbedik. Arra gondoltam, valami hiányzik táplálékukból, ami a calcium felvételt és beépítést elősegíti. Emberrel hozva párhuzamba, a csontritkulás okát találtam gyanúsnak, hiányoznak vitaminok, illetve nyomelemek. A monokultúrára törekvő erdőgazdaság az ok. Veszprémben Kasza László és Sigmond István állatkerti igazgató urakkal megbeszélve kezdtem el a kísérletet. Tápsóba kevertem nyomelemeket és a szarvas a következő évben harminc százalékkal nehezebb agancsot rakott fel. Folytatni lehetett volna a kísérletet, immáron nyílt területen, de ehhez anyagiakra is szükség lett volna. Az egészet felajánlottam a Balatonfelvidéki Természetvédelmi Igazgatóságnak, nekik nem kellett. Aztán a Keszthelyi Erdőgazdaságnak. Hát gondolkodnak rajta.

Most én is gondolkodom, hogy valami vadászias elfoglaltságot találjak magamnak, ami esetleg újabb kalandokkal jár, hogy az íróasztal melletti esti emlékvadászatoknak legyen értelme.

Waidmannsheil, öreg vadászbarátaim, akik talán ugyanabban a cipőben jártok mint én.

Kedves felkérést kaptam egy író barátomtól, hogy küldjek néki magamról valami életrajz félét, és egy-két elbeszélést. Ugyanis azt a kemény feladatot tűzte ki magának, hogy öreg magyar vadászokról folytatásokban ismertetést jelentet meg abban a vadász újságban, amiben dolgozik. Amikor új életrajz írásába akartam belefogni, jutott eszembe, én már írtam sokat, de talán legkevésbé unalmas az, amit szégyentelenül, most újra közlök. Ez azt bizonyítja, hogy évek óta nem kényszerültem a már leírtakat retusálni, vagy benne lyukakat fúrni, tehát ez az írás még mindig vállalható. Aztán minek titkolózna az, akinek hetvenhét életév, több mint negyven vadászattal fűszerezett év nyomja vállát? A mellékelt vadászelbeszélések már az újabb termésből valók, hiszen íróasztal mellett vadászok, csak három ajándékmalac lelövése terheli gyilkolással, megszelídült lelkem. Ma már az erdő illata is ajándék számomra, amikor erdészbarátaim, Farkas Attila és Somogyi Jóska jóvoltából kiszellőztethetem a molyokat vadászruhámból. Érdekes, ezek a szelíd kirándulások az agyamból is kifüstölik azokat az agyrágó molyokat, amelyek képesek emlékeimen lyukakat rágni. Kedves öreg vadásztársaim, azt hiszem, mi már csak az örök vadászmezőkön fogunk kedvtelésből vadászni, ahová nem ér el a pénztől elrontott vadászat ma egyre bűzösebb szaga.

Még egyszer Waidmannheil. Tapolca 2005. év karácsonyán.

Változó életrajzok korában éltünk. Az önvédelmi szövegekben a politika molya hol itt, hol ott rágott ki lyukakat. Létezhet egyáltalán tényleges életrajz?

A magamnak feltett kérdésre érdekes a felelet. A valódi életrajz felöleli azokat a ténykedéseinket, amiket felelős beosztásban, állásban, a közösségért végzünk. Ez azt jelenti, hogy a politikai rendszertől többé-kevésbé függünk. Különösen alkalmazotti viszony nyomja rá deformáló hatását bármely, hitelesnek kikiáltott életrajra. Amikor ez a függőségi viszony befejeződik, akkor következik a nyugdíj ideje. Azaz felszabadul az egyén a közösségeket kordában tartó állami hierarchiától, annak is bürokráciájától. Természetes, állampolgári mivolta fenntart bizonyos függőségeket, ami azonban nem az egzisztenciális állapotot veszélyezteti. Hacsak nem köztörvényes bűnt követ el valaki.

Ez a függetlenség egyik oldala. A másik, leírják a személyt, azaz megkezdődik szociális haldoklása. Elmaradnak a megtisztelő, megemlékező jelenségek, meghívók, gratulációk, kevesebb lesz napról napra az utcán köszönő, ránk mosolygó személy. Üzletekben belesimulunk a vásárlók arc nélküli tömegébe, tömegrendezvényeken egy leszünk a fel nem ismert alakokkal.

Ebből kitörés van-e? Azt gondolom, minden kiválóbb, publicitást kapott tettünk, kicsit kitolja a teljes elfelejtődés rémét. A közéletbe visszakerülni tehát nagyon nehéz. Akit ez a folyamat megvisel, eljegyezte magát a közelebb hozott elmúlásnak. A szociális kiszenvedés, míg a judíciónk kiterjed erre a folyamatra, kínos. Ha bekövetkezik az agyműködésünk totális leépülés, ezt ugyan nem fogjuk fel, de az átmenet a végtelen felé, már könnyű.

Tehát van néhány év, amit csak mentalitásunk összeszedettségével tudunk emberivé tenni. Gondolom, az agy, miként az izomzat, a napi rendszeres működtetéssel meghosszabbítja ténykedését, ami szinte heroikus akaratot igényel. E folyamat kontrollálható az életrajzok időről időre történő vizsgálatával, mellette a történések átgondolásával, értékelésével. Vadászatban a papírra vetés, esetleírások, vadásznapló vezetésével, ami az emlékezés ébrentartásának is fontos eszköze.

A legérdekesebb ebben a folyamatban az a kötetlenség, amivel szabad folyást adhatunk esetleg eddig titkolt nézeteinknek, politikai állásfoglalásainknak. Amikor már csak az „Égiektől” függünk, szellemi szabadságunk kiteljesedik. Ha nagyon radikálisak nézeteink, számíthatunk rá, elintéznek bennünket azzal, had beszéljen a vén bolond. Igen, mert a bolondságba menekülni, ifjú bűnösöknek is azilumot jelenthet. Hát így írjuk meg egyre szabadabb életrajz variánsainkat, ha írással kívánjuk kitolni szociális haldoklásunk hónapjait. Közbevetem, nem éppen korom tesz engem a vadászat gyakorlásának etikailag egyre radikálisabb kritikusává? Hát aki így látja, bocsásson meg, az öregkorra rögzülnek rögeszméink.