Üres helyek trófeái

Fejezet 4

A téli vadásznapok rövidek. A nap erőtlen vörös korongja lassan kúszik fel az égre, sokszor a reggeli ködöktől nem is látszik. Esti sötét viszont már a délutáni órákra beköszönt. Van hát idő, megadni a módját a vadászatnak azzal, hogy a zsákmányt elrendezik. Mert ugye, aki ad magára, mint zöld ruhás vadász valamit, az természetesnek tartja bő vacsora után a teríték megünneplését. A vadászház udvarán a személyzet már sorba rakta a vadat, érték szerinti alakzatokba fektetve. Ez az értékrend úgy néz ki, elsők a sorban a szarvasok, bika és sutavad. Ezután ha van, dámvad, ivar szerint, mint a szarvasok. Következnek az őzek, majd a vaddisznók. A kifejlett kanok az előkelő, jól mutató helyeken. Róka, esetleg nyúl, süldő és borjú, mint az aljanép, valahol hátul feküsznek.

A teríték előtt hatalmas fahasábok lángolnak kúpban összerakva, és játékosan szikrákat eregetve, sejtelmesen megvilágítják az eseményeket. A vadászok egy sorban, velük átellenben az erdészet szakemberei állnak. Szemben a terítékkel a vadászkürtösök várják jelenésüket. Az egész ceremónia erősen teátrális, felszínesen romantikus.

Tetszik viszont a színjáték a vendégeknek, hiszen azt gondolják, az ő fáradozásuk eredménye az egész. Gondolják, hát csak gondolják.

A vendégek között látható néhány cserzett arc, bőr Mozart-nadrág, combokon kifényesedve, és viseltesen kényelmes kiskabát. Aztán látható élesre vasalt pantalló, fehér ing nyakkendővel és elegáns, szabóműhelyből nemrég kikerült zakó, teli agancs gombokkal. Az egyik ilyen Sonntagsjager odasúgja társának.

– Úgy látom, itt a személyzet érti a dolgát. Nézd, minden vadnak kitömték a pofáját gazzal, hogy össze ne vérezzék a ruhánkat.

– Minden évben így csinálják, úgy látszik ez a szabály. Igazuk van, pénzünkért rendes kiszolgálást kapunk legalább.

Uram, segíts! A fenti kis párbeszédet magam találtam ki, de tűnődésként már hallottam. Mert ugye a modern ember a pogány vadászkorig visszanyúló hagyományt miért is kellene, hogy ismerje? Ma az egész vadász etikett valahonnan a régmúltból hagyományozódott át, mint vallási rítusa a vadászó ősemberek hajdani hitének. A hitük magva az volt, hogy minden élőnek többé-kevésbé hozzáillő lelke van, ami az egyed halála után tovább él, mint az ember lelke. Ezért a vadnak az okozott kárát, a vadásznak jóvá kell tenni. Sőt haláláért ki kell engesztelni, legalább az utolsó falattal.

Azonban míg e szép, kiengesztelő áldozatot a vaddal szemben teljesíti a vadász, előtte az erdő nagy halottjával szemben néhány apró, de lényeges cselekedetet el kell végezni. Legelső a töret. Az áldozat feletti, lehetőleg tölgy vagy csertölgy fáról élő ágacskát tör le a kísérő vadász, vagy barát, aki már egy hasonló nagyvad elejtésében már részes volt és fel is avatták. Ezt megmártja a vad szíve vérébe, majd kalapján, mintegy tálcán átnyújtja az elejtőnek. Ő a véres töretet kalapja mellé tűzi és aznap viseli. Tehát ez esetben a „szent folyadék” az életet jelentő vér és az erdei lomb közösen köti össze a két vadászt misztikus szövetségbe, az esetleges állati bosszú ellen. Ezután kizsigerelés következik, de úgy, hogy közben nem illik a vadat átlépni. A vad elhelyezése, az utolsó falat megadása, az elszállításig lombokkal való védése a beköpő legyek ellen, és a vadászház udvarán történő végső, ünnepi ravatalozásig szintén vadász etikettel szabályozott.

A töret adáshoz hasonló szó, de egészen más célt szolgál, a töretezés. A rálövés helyéről elugró nagyvad felbolygatja az avart. Ebbe a csapába, bele kell szúrni egy letört ágacskát, melynek a törött vége a menekülés irányát mutatja. Az utánkeresésénél fontos kiinduló pontot jelez az ág adta irány.

Az utolsó falat megadásának a szokása biztosan a német vadászoktól hagyományozódott át hozzánk. Ők, a terítékre került vad szájába egy marék, általa fogyasztott növényt tettek. Ezt nevezték az utolsó falatnak, azaz Letztebiss-nek. Valószínű az ókori germánság pogány hagyománya, mert tudott, Európa felszínét óriási lomblevelű erdők, főleg tölgyesek borították. Ezekben vadásztak és szent helyeiket, amit Balder főistenükről balderberkeknek neveztek, végezték szertartásaikat. A szent hely központi helye egy hatalmas, szentként tisztelt tölgyfa volt, ennek tövében lévő oltáron áldozták fel adományaikat. Augustus császár idejében három elfogott római légiót is, Varus konzul hadseregét, a Teutoburgi-erdőkben. Szent állatuk a vadkan volt. Tölgyfa és vadkan, egy kemény, vadászó nép nem is választhatott volna szebb vallási jelképet magának.

Amikor a vadászat az ősembernek egyedüli megélhetési lehetősége volt, akkor a vadászok saját érdekükben szigorú előírásokban rögzített rítust végeztek, a sikeres vadászatért. Hitükben a vad és a vadász egyazon természeti rend tagjai voltak, ennek a rendnek a megsértése bármely oldalról bűnnek számított. Talán ez a lelki közösség volt az aranykor?

Kuroszava remekszép filmjében az apró termetű tajgavadász, Derszu Uzala hisz az animizmusban. Ezért amikor elkíséri a Kapitányt tajgai geológiai felfedező útjára, felszólítja az utánuk ólálkodó szibériai tigrist, hogy ha békén hagyja az expedíciót, akkor őt sem fogják bántani. Tehát a rend kölcsönösen kötelez. Ez azonban csak arra érvényes, aki hisz is ebben a rendben. A mai vadász semmiben nem hisz, csak pénze megváltó erejében.

A modernkor úgymond, vadászó embere csak abban biztos, hogy pénzéért ellenszolgáltatásként könnyű vadöléshez juthat. Ezzel olyan trófeákhoz, amik kielégítik státusz szimbólumok iránti igényét. Agancsok a falakon.

Ma a vadászat teljes kikapcsolódás, lelki átállás lenne a megszokott kenyérkereső foglalkozásról, egy örömteli elfoglaltságra, a napi munka után. Lélektanászok kimutatták, hogy minden emberben létezik egy úgynevezett örömelv. Ennek tartalma az igény arra, hogy amikor szünetel munkája, a szabad időt neki tetsző elfoglaltsággal töltse ki. Talán emlékezünk a Paradicsomból való kiűzetésre, amikor Éva vétke miatt az emberpárt Isten kiebrudalta kényelmes lakóhelyükről. Mondván: „Ezután arcod verejtékével keresed a kenyeredet.” Elég régen volt, azóta a vadászó népek eljutottak a földműveléstől a gyári munkáig. A vadászat szép volt, teli izgalommal, teli babonával, teli művészettel. Altamira, Alpera barlangjai a látható tanúk. De a vadászatot el kellett hagyni, ahogy a civilizáció a népeket meghódította. Azonban a vadászat, mint örömszerző tevékenység megmaradt, különösen annak, akinek elég pénze volt. Szafari, vadászterület, nemesvad sokba kerül. Azonban volt próbálkozás a vadászatot népsporttá ledegradálni. Nem tudnám eldönteni, eredménye nem volt-e kedvezőbb, nem több öröm jutott-e az évi legfeljebb egy trófeás vaddal a sok vadászónak. Ma a pénzes lő igény, kielégíthetetlen.

A lélek kutatóit, a vadászatot körülkerítő hagyományok és hiedelmek is foglalkoztatták. Különösen az, hogy olyan népekre bukkantak, akik ősöktől hagyományozott hitük szerint, valamely meghatározott állattól származtak. Minden kicsit is olvasó vadász ismeri a Vadölőt, más néven Bőrharisnyát, Cooper híres regényhősét, a Nagy indián könyvből? Abban Unkaszt, Csingacsguk fiát az menti meg a kínzó cölöptől, hogy mellére tetoválták a törzs totemállatát, a teknősbékát. Erről megismerték híres főnökük nemzetségéből származó harcost. A vadászó népek még a totem korban éltek. A totemizmus alaptörvénye a tabutilalom. E szerint tilos a totemállatot megölni, a totemállat rokonságának segítenie kell egymást, és nem léphetnek nemi kapcsolatba azonos totem rokonság különböző nemű egyedei.