Rush
Emlékszel, mit kértem tőled a minap, Nan? – morogtam, ahogy Blaire kikerült a látóteremből.
– Szánalmasnak hatottál. Csak besegítettem, hogy ne alacsonyítsd le magadat egy szerelmi bánatos idióta szintjére.
Megfordultam, és elindultam felé. Komolyan feldühített. Én gyerekkorunkban sem éreztem sosem olyan átható haragot a húgom iránt, amit sok fiútestvér, de abban a percben fellángolt bennem az indulat.
Grant elém lépett, hogy határt ékeljen közénk.
– Hé! Itt az idő, hogy lenyugodj.
A tekintetem Nanről Grantre siklott. Mi a jó szart csinál? Ki nem állhatta Nant.
– Menj innen, ez csak rám és a húgomra tartozik! – emlékeztettem. Grant sose tartotta Nant a testvérének. Még akkor sem, amikor az apja elvette feleségül az anyánkat, akkoriban is kiemelten gyűlölte a húgomat. Még egy ap
