Never too far - Sosem elég

2. Blaire

Blaire

Napjainkban

Huszonöt kilométernyire jöttem el a várostól. Ennyinek már csak elégnek kellett lennie. Senki se vezetett még ilyen messzire Sumittól, csak hogy elmenjen egy gyógyszertárba. Kivétel persze, ha az ember tizenkilenc éves, és egy olyan dolgot kell beszereznie, amiről a város lakói azonnal pletykálni kezdenének. Bármi fura, ami a helyi gyógyszertárban elkel, futótűzként terjed végig a kisvároson. Egy órán belül tudni is lehet, ha egy hajadon lány óvszert vesz vagy… terhességi tesztet.

Rátettem a tesztet a pultra, de nem néztem az eladó szemébe. Képtelen voltam rá. Semmiképp sem akartam egyetlen pillantásommal megosztani egy vadidegennel a bennem dúló vihart.

Erről az egészről még Cainnek sem beszéltem. Három hete rúgtam ki Rusht az életemből, és lassan kezdtem visszatérni a régi kerékvágásba. Az időm javát Cainnel töltöttem. Minden annyira könnyednek hatott. Nem telepedett rám, hogy számoljak be mindenről, de amikor végre beszélni kezdtem, akkor mindent meghallgatott.

– Tizenhat dollár és tizenöt cent – mondta az eladónő a pult másik oldaláról. Felcsendült az aggodalom a hangjában. Nem meglepő, hiszen ez volt az a momentum, amitől minden tinilány rettegett. A kezébe nyomtam egy húszdollárost anélkül, hogy felemeltem volna a tekintetem a zacskóról, amiben a terhességi teszt pihent. Ez hordozta magában a választ a kérdésre, amitől annyira rettegtem. Egyszerűbb volt tudomást sem venni róla, hogy két hete késik a menstruációm, de akkor már nem tudtam tovább tettetni.

– Három dollár és nyolcvanöt cent a visszajáró – mondta, és beletette az érméket a kinyújtott kezembe.

– Köszönöm – motyogtam, és elvettem a zacskót.

– Remélem, minden rendben lesz – mondta a nő kedves hangon. Egyetlen pillanatra találkozott a tekintetünk, belenéztem az együttérző barna szempárba. Olyan idegen volt, akivel soha többé nem találkoztam, de abban a pillanatban mégis segített, hogy más is tudott a gondomról. Nem éreztem magam annyira egyedül.

– Én is – feleltem, majd elfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. Visszaindultam a forró nyári napra.

Csupán két lépést mentem a parkolóban, amikor a tekintetem azonnal a kocsim vezetőoldali felére siklott. Cain dőlt neki, a karját összefonta a mellkasán. Szürke baseballsapkáján az Alabama Egyetem „A” betűje virított; mélyen a szemébe húzta, amivel elfedte előlem a tekintetét.

Megtorpantam, és erősen bámultam rá. Már nem hazudhattam tovább. Nagyon jól tudta, hogy nem azért vagyok itt, hogy óvszert vegyek. Így csak egyetlen más lehetőség maradt. Anélkül, hogy láttam volna a szemét, biztos voltam benne, hogy mindent tud.

Lenyeltem a torkomban fészkelő gombócot, amivel azóta küzdöttem, hogy kora reggel elindultam egy másik város gyógyszertárjába. Most már nemcsak én és a gyógyszertáros tudta a titkomat, hanem a legjobb barátom is.

Kényszerítettem magam, hogy elinduljak felé. Cain egyértelműen olyan kérdéseket szándékozott feltenni, amikre már nem kerülhettem ki a válaszadást. Az elmúlt pár hét után megérdemelte, hogy végre megmagyarázzam a helyzetet, és elmondjam az igazságot. De hogy is tehettem volna meg ezt?

Megálltam pár méterrel előtte. Örültem, hogy a sapka ennyire leárnyékolja az arcát. Egyszerűbb lesz elmagyarázni ezt az egészet, ha nem kell közvetlenül a szemébe néznem.

Csendben álltunk. Azt akartam, hogy ő szólaljon meg előbb, de úgy éreztem, ő is pont erre vár.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem végül.

– A nagymamámnál laksz. Abban a percben, ha egy kicsit is furcsán viselkedsz, felhív. Aggódott érted – felelte.

Könnyek kezdték csípni a szemem, de nem akartam emiatt sírni. Megszorítottam a szatyrot, közelebb húzva magamhoz a terhességi tesztet. Kihúztam magam.

– Követtél – jelentettem ki, nem kérdeztem.

– Persze, hogy követtelek – mondta, és megrázta a fejét, majd elkapta a tekintetét, hogy mást kémleljen. – Mikor akartad közölni ezt az egészet, Blaire?

Egyáltalán el akartam neki mondani? Fogalmam sincs. Ennyire előre nem gondolkodtam.

– Még abban sem vagyok biztos, hogy van-e mit közölnöm – feleltem őszintén.

Cain megrázta a fejét, és keményen felnevetett, amibe egyáltalán nem vegyült vidámság.

– Nem vagy biztos benne, mi? Egészen idáig jöttél egy olyan dolog miatt, amiben nem vagy biztos?

Egyértelműen mérges volt. Vagy megbántottam? Nem kellett volna így éreznie.

– Amíg nem csinálom meg a tesztet, addig nem lehetek biztos benne. Csak késik. Ennyi. Semmi okom nem volt rá, hogy ezt megosszam veled. Nem kell aggódnod emiatt.

Cain lassan felém fordította a fejét, hogy a szemembe nézzen. Felpöccintette a sapkáját, így már semmi sem árnyékolta a tekintetét. Hitetlenséget és fájdalmat láttam megbújni benne, amivel egyáltalán nem akartam találkozni. Ez szinte rosszabb volt, mintha bírált volna. A bírálatot megérdemeltem.

– Komolyan így gondolod? Miután minden szaron átverekedtük magunkat, ezt mered mondani?

Amin keresztülmentünk együtt, az mind-mind a múlt része volt már. Azóta rengeteg dolgot éltem meg Cain nélkül. Amíg ő élvezte a középsulis éveket, én próbáltam életben maradni. Komolyan úgy gondolja, hogy ő is ennyit szenvedett? A harag lassan szétáradt bennem, és keményen visszanéztem rá.

– Igen, Cain. Teljes mértékben így érzek. Fogalmam sincs, hogy te pontosan mit értesz az alatt, hogy együtt mentünk keresztül a dolgokon. A legjobb barátok voltunk, aztán pedig összejöttünk, majd anyukám beteg lett, neked meg muszáj volt megdugnod valakit, és megcsaltál. Szóval egyedül gondoztam a beteg anyukámat, senkire sem támaszkodhattam, és amikor meghalt, elköltöztem. Aztán összetörték a szívemet, megrengették a világomat, és hazajöttem. És igen, akkor itt voltál nekem. Nem kértem, hogy legyél mellettem, de itt voltál. És nagyon hálás vagyok ezért, de ezzel nem tetted jóvá az összes múltbeli bűnödet. Ez nem változtat azon a tényen, hogy szarban hagytál, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Szóval bocsáss meg azért, hogy a következő eget rengető eseménynél nem te vagy az első, akihez rohanok. Ezt még nem sikerült kiérdemelned.

Alig kaptam levegőt, a visszafogott könnyek elkezdtek lebucskázni az arcomon. Basszus, annyira nem akartam sírni! Elléptem mellette, és minden erőmet összeszedve söpörtem el az utamból, hogy megragadjam a kocsim kilincsét, és kirántsam az ajtót. El akartam menni innen, minél messzebb tőle.

– Menj innen! – ordítottam, és próbáltam kinyitni az ajtót, de Cain egész súlyával ránehezedett.

Vártam, hogy elkezdjen velem vitatkozni. Vártam, hogy tegyen valamit. De aztán engedett beszállni a kocsimba, mire ledobtam a kicsi műanyag zacskót az ülésre, mielőtt még beindítottam volna a motort, és kifaroltam volna a parkolóból.

Láttam, hogy Cain még mindig ott áll. Nem mozdult meg, csak épp annyira, hogy beszállhassak a kocsiba. Nem nézett rám, ehelyett a földet kémlelte, mintha magában rejtené a válaszokat a kérdéseire. Most nem volt erőm rajta rágódni, csak el akartam tűnni innen.

Talán nem kellett volna ilyesmiket mondanom. Talán jobban tettem volna, ha magamban tartom, hiszen annyi éven át nem osztottam meg vele. Egyszerűen nem a megfelelő pillanatban támadt rám. De már késő volt visszaszívni, és nem akartam még emiatt is rosszul érezni magam.

Persze így már nem mehettem vissza a nagymamájához. Valószínűleg Cain felhívja, és elmondja, mi történt. Ha nem is az igazságot, akkor valami ahhoz közeli dolgot. Nem maradt más választásom, a terhességi tesztet egy benzinkút mosdójában kellett megcsinálnom. Komolyan, lehetne ennél is rosszabb?