Never too far - Sosem elég

3. Rush

Rush

A partot ostromló hullámok hangja általában megnyugtatott. Gyerekkorom óta szerettem ezen a mólón ücsörögve bámulni a vizet. Mindig segített abban, hogy új szemmel nézzek a dolgokra. De úgy fest, már elmúlt a varázsa.

A ház üresen tátongott. Az anyám és… az a férfi, akit leginkább nyárson sütögetve láttam volna a pokolban, elmentek. Alabamába indultak három héttel ezelőtt. Összetörten, mérgesen, vadul forrongtam, miután megfenyegettem a férfit, aki az anyám férje volt. Megparancsoltam nekik, hogy tűnjenek el, egyiküket sem akartam látni. Fel kellett volna hívnom anyámat, és beszélnem vele, de egyelőre képtelen voltam megtenni.

Egy bocsánatkérést egyszerűbb volt kimondani, mint magunkban is átérezni. A húgom, Nan többször is megjelent, és könyörgött nekem, hogy beszéljek anyánkkal. Az egészről persze nem Nan tehetett, de vele se bírtam beszélni. Csak arra emlékeztetett, mit is veszítettem el. Valami olyasmit, ami csak percekre lehetett az enyém. Valami olyasmit, amiről azt hittem, sosem lehet benne részem.

Hangos dübörgést hallottam a ház belsejéből, ami megszakította a gondolatmenetemet. Megfordultam, és ahogy hátranéztem, ráébredtem, hogy valaki áll az ajtóban: csengetett, majd újra kopogott. Ki a fene volt az? Senki sem jött át Blaire távozása után, csak a húgom és Grant.

Letettem a sört a mellettem lévő asztalra, és felálltam. Bárki is kopogott, nagyon reméltem, megfelelő indoka van arra, hogy hívatlanul rám törjön. Átsétáltam a házon, ami továbbra is tiszta maradt, a takarító, Henrietta utolsó látogatása után. Így, hogy nem tartottam bulikat és nem hívtam át senkit, könnyedén fenn lehetett tartani a rendet és a ház nagyszerű állapotát. Kiderült számomra, hogy így sokkal egyszerűbb az élet.

Újra kopogni kezdtek, így amikor a bejárathoz értem, felrántottam az ajtót, és készen álltam arra, hogy elküldjem a picsába az illetőt, de hirtelen elhagytak a szavak. Egyáltalán nem olyasvalaki állt az ajtóm előtt, akiről azt hittem, hogy valaha is újra látom. Életemben csak egyszer találkoztam vele, és az első pillanattól kezdve utáltam. Erre most itt állt, én meg legszívesebben megragadtam volna a vállánál fogva, és kikényszerítettem volna belőle, hogy mondja el, hogy van Blaire. Hogy jól van-e. Hogy hol lakik. Ó, istenem, remélem, hogy nem vele él! Mi van, akkor, ha… nem, nem, nem, az semmiképp sem történhetett meg! Blaire nem tenne ilyesmit.

A kezem ökölbe szorult a testem mellett.

– Csak egyetlen dolgot akarok tudni – mondta Cain, a fiú Blaire múltjából, én meg hitetlenkedve bámultam rá. – Ti…

Megállt, és nyelt egy hatalmasat.

– Te… basszus! – Levette a baseballsapkáját, és beletúrt a hajába. Észrevettem a sötét karikákat a szeme alatt és a fáradt, kimerült arckifejezését.

A szívem kihagyott egy ütemet. Megragadtam a felső karját, és megráztam.

– Hol van Blaire? Jól van?

– Rendben van… jól van. Engedj el, mielőtt még eltörnéd a kibaszott karomat! – csattant fel Cain, és elrántotta tőlem a kezét. – Blair él és virul Sumitban. Nem ezért vagyok itt.

Akkor meg miért? Csak egyetlen közös pont volt. Blaire.

– Amikor elment Sumitból, még ártatlan volt. Nagyon ártatlan. Én voltam az egyetlen pasija, és mivel gyerekkorunk óta barátok vagyunk, így tudom, hogy az a Blaire, aki visszatért, nem ugyanaz már, mint aki elment. Nem beszél róla. Nem is fog. Csak tudnom kell, hogy te és ő… ti… oké, kimondom: megdugtad?

Elhomályosodott a tekintetem, csak arra tudtam gondolni, hogy kinyírom. Ezzel átlépett egy határt, egész egyszerűen nem beszélhetett így Blaire-ről. Egyszerűen nem volt joga feltenni ezt a kérdést, és kételkedni az ártatlanságában. Blaire továbbra is tiszta maradt! Ehhez egyszerűen nincs joga!

– Cseszd meg! Rush, tedd már le! – Grant hangját hallottam magam mögött. Messziről jött, mintha csak egy alagúton visszhangzott volna végig. Csak az előttem álló srácra figyeltem, akinek csepegett az orrából a vér. Ömlött a vére, és ez megelégedéssel töltött el. Valakit meg kellett ütnöm.

Megragadtak a hátam mögött, és elhúztak Caintől, aki botladozva hátrált, és pánik ült a szemében, ahogy az orra elé tartotta a kezét. Ugyan csak az egyik szemében, a másik már annyira bedagadt, hogy nem lehetett látni.

– Mi a jó istent mondtál neki? – kérdezte Grant mögöttem.

– Ne merd még egyszer kimondani! – üvöltöttem rá, amikor Cain válaszra nyitotta a száját. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy így beszéljen róla. Ami köztünk történt az több volt holmi dugásnál. Erre most Cain úgy viselkedik, mintha megrontottam volna. Blaire most is ártatlan volt, annyira nagyon ártatlan. Az elmúlt hónapok eseményei ezen nem változtattak.

Grant karja még szorosabban fogott, közelebb húzott a mellkasához, majd Cainhez szólt.

– Most el kell menned. Nem fogom tudni sokáig tartani. Legalább tízkilónyival több izma van, mint nekem. Nem olyan könnyű, mint ahogy kinéz. Inkább fuss, haver! És ne is gyere vissza! Így is rohadt nagy szerencséd van, hogy épp jöttem.

Cain bólintott, és visszabotorkált a kocsijához. A düh lassan elpárolgott a véráramomból, de ennek ellenére még éreztem az adrenalin nyomait. Ennél jobban el akartam verni. Ki akartam törölni a fejéből a gondolatot, hogy Blaire nem maradt ezek után épp olyan tökéletes, mint amilyen mindig is volt. Ez a pasas nem tudta, Blaire min ment keresztül, hogy minek tette ki a családom. Hogy is gondoskodhatott volna így róla? Blaire-nek egyértelműen rám volt szüksége.

– Ha most elengedlek, akkor tovább nyomulsz a kocsija után, vagy rendben leszünk? – kérdezte Grant, és lassan elengedett.

– Minden oké lesz – biztosítottam, majd leráztam magamról a karját, és a korláthoz sétáltam, hogy vegyek néhány mély levegőt. A fájdalom teljes erővel visszatért. Pedig már sikerült annyira eltemetnem, hogy csak egy kicsit lüktetett, de ez a szarzsák mindent felhozott bennem. Főleg azt az éjszakát, amit sohasem fogok tudni elfelejteni. Az az éjjel örökre megbélyegzett.

– Megkérdezhetem, mi a jó fene volt ez az egész, vagy akkor az én fejemet is szétvered? – kérdezte Grant, és egy kicsit hátrálni kezdett.

Minden tekintetben a testvéremnek nevezhettem. A szüleink épp házasok voltak, amikor gyerekek voltunk, épp elég hosszú ideig, hogy kialakuljon közöttünk a kötődés. Annak ellenére is, hogy az anyám azóta már elfogyasztott pár férjet, Grant a családom maradt. Nagyon jól tudta, hogy ez az egész Blaire-ről szól.

– Ő Blaire exe – válaszoltam, de nem is néztem rá. Grant megköszörülte a torkát.

– Most akkor azért jött ide, hogy kárörvendjen? Vagy csak azért verted szét, mert egyszer ő is hozzáért?

Mindkettő. Egyik sem. Megráztam a fejem.

– Nem, azért jött, hogy kérdezősködjön Blairről és rólam. Olyan dolgokról, amihez semmi köze nincs. Az biztos, hogy rosszat kérdezett.

– Á, értem, így már minden világos. Hát, megfizetett érte. A srácnak tutira eltört az orra meg durván bedagadt a szeme.

Hirtelen felkaptam a fejem, és Grantre néztem.

– Köszi, hogy lerángattál róla. Azt hiszem, kissé bekattantam.

Grant bólintott, majd kitárta az ajtót.

– Menjünk! Vessük bele magunkat az éjszakába, és igyunk meg egy sört!