Never too far - Sosem elég

4. Blaire

Blaire

Csak az anyám sírjához tudtam menni. Nem maradt otthonom. Nem mehettem vissza Q nagyihoz, hiszen ő mégis Cain nagymamája. Valószínűleg várt rám, de ez sem biztos. Lehet, őt is sikerült eltaszítanom magamtól. Leültem anya sírja mellé, és szorosan felhúztam a térdemet az arcomhoz.

Csak azért jöttem vissza ide, mert más helyet nem ismertem a világon. Erre most ezt is el kellett hagynom. Egyszerűen nem maradhattam. Úgy fest, az életem újra tótágast állt. Olyan fordulatot tartogatott, amire egyáltalán nem lehettem felkészülve. Amikor még kislány voltam, anya elvitt minket vasárnapi iskolába a helyi baptista templomba. Eszembe jutott az a bibliai írás, ahol arra utaltak, hogy Isten nem ró az emberre többet, mint amennyit el tudna viselni. Most azon gondolkoztam, hogy lehet, ez csak azoknak adatott meg, akik minden vasárnap templomba jártak, és imádkoztak elalvás előtt. Merthogy Isten tőlem nem sajnálta a kihívásokat.

Persze a sajnálkozás nem segíthetett rajtam. Nem adhattam fel. Muszáj volt kitalálnom, merre is menjek tovább. Egyébként is csak ideiglenes megoldást kínált, hogy Q nagyinál aludtam, és engedtem Cainnek, hogy segítsen a mindennapokban. Ezt akkor is tudtam, amikor beköltöztem a vendégszobába. Egyszerűen nem maradhattam sokáig. A múltban túl sok minden történt Cain és köztem. Olyan dolgok, amiket nem szándékoztam újra megismételni. Eljött az idő, hogy továbbálljak, de fogalmam sem volt, merre is induljak. Ez nem változott három hét alatt.

– Annyira jó lenne, ha itt lennél, anya! Fogalmam sincs, mit csináljak, és nincs senki, akitől megkérdezhetném – suttogtam, ahogy ott ültem a csendes temetőben. El akartam hinni, hogy hall engem. Egyszerűen rosszul voltam a gondolatától is, hogy a földben pihen, de miután meghalt az ikertestvérem, Valerie, sokat ültem pontosan ugyanezen a helyen anyával, és közösen beszéltünk a húgomhoz. Anya azt mondta, hogy a lelke figyel ránk, és hall bennünket. Annyira el akartam hinni ezt az egészet.

– Csak én maradtam, és annyira hiányoztok! Nem akarok egyedül lenni… de egyedül vagyok. És rettegek. – Csak a szél suhogását hallottam a levelek között. – Egyszer azt mondtad, ha nagyon erősen figyelek, akkor meg fogom hallani a választ a szívemben. Figyelek, anya, de annyira össze vagyok zavarodva. Talán tudnál segíteni, és meg tudnád mutatni, merre menjek tovább?

Az államat továbbra is a térdemen pihentettem, és becsuktam a szemem. Nem akartam sírni.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy részletesen el kell mondanom Cainnek, hogyan is érzek? Hogy nem fogom jobban érezni magam addig, amíg ezt meg nem teszem? Hát, ma ez is megtörtént. Ha meg is bocsájt nekem, akkor se lesz már semmi ugyanolyan. Nem támaszkodhatok rá egyébként sem. Itt az idő, hogy egyedül oldjam meg a gondjaimat. Csak fogalmam sincs, hogyan.

Már a kérdésektől is jobban éreztem magam. Hiába tudtam, hogy nem kapok választ, nem számított.

Egy kocsi ajtaja csapódott be, megtörve a békés csendet. A karom lehullott a lábamról, és a parkoló felé kaptam a fejem, ahol azonnal megpillantottam egy a városhoz nem illően drága autót. Amikor megláttam, ki száll ki belőle, felugrottam, és levegő után kapkodtam. Bethy jött el hozzám. Itt volt Sumitban. A temetőben… és egy nagyon drágának tetsző kocsit vezetett.

Hosszú haját a vállánál fogta copfba. Mosoly játszott az ajkain, ahogy összetalálkozott a tekintetünk. Ledermedtem. Attól tartottam, hogy csak képzelődöm. Mégis mi a fenét csinál itt Bethy?

– Most komolyan, mégis mit csináljak, amikor nincs telefonod? Hogyan hívjalak fel, és szóljak, hogy eljöttem érted? Hm? – Nem is figyeltem a kérdéseire, a hangja hallatán azonnal rohanni kezdtem felé.

Bethy felnevetett, és kitárta a karját, én pedig azonnal beleugrottam.

– El sem hiszem, hogy itt vagy! – mondtam, miután rendesen megölelgettem.

– Nos, én sem igazán. Nagyon sokáig tartott az út, de miattad megérte. Tudom, hogy Rosemary Beachen hagytad a telefonodat, így esélyem se volt, hogy beszéljek veled.

Mindent el akartam mondani neki, de nem tehettem. Még semmiképpen. Időre volt szükségem. Legalább Bethy már tudott az apámról és Nanről. De tudtam, hogy a továbbiakról fogalma sincs.

– Annyira örülök, hogy itt vagy, de hogy a fenébe találtál meg?

Bethy vigyorgott, és oldalra biccentett.

– Végigmentem a városon, és a kocsidat kerestem. Annyira nem volt nehéz ügy. Ezen a helyen kábé három jelzőlámpa van, ha kettőt pislogok, már át is érek rajta.

– Ezzel a kocsival bizonyára feltűnést keltettél a városban – mondtam, és az autó felé néztem.

– Jace-é. Csodás vele menni.

Szóval továbbra is együtt voltak Jace-szel. Helyes. Ettől függetlenül sajogni kezdett a mellkasom. Jace Rosemary Beachre emlékeztetett. Rosemary Beach pedig Rushra.

– Megkérdezném, hogy vagy, de édesem, úgy nézel ki, mint egy élő pálcikaember. Ettél te egyáltalán valamit, mióta eljöttél Rosemary Beachről?

A ruháim lazán lógtak rajtam. Elég nehezen nyomtam le bármit is a torkomon, miközben óriási gombóc terpeszkedett a mellkasomban.

– Nagyon nehéz pár hét áll mögöttem, de azt hiszem, kezdek jobban lenni. Kezdek továbblépni, és feldolgozni a történteket.

Bethy tekintete azonnal a mögöttem álló sírra siklott. A két sírra. Megláttam a fájdalmat a tekintetében, ahogy elolvasta a neveket a sírköveken.

– Senki sem veheti el az emlékeidet. Azok mindig megmaradnak neked – mondta, és megszorította a kezem.

– Tudom, és nem is hiszek nekik. Az apám megrögzött hazudozó, semmi sem igaz abból, amit mondott. Az anyám sosem tett volna olyat, amit állítanak. Ha bárkit lehet hibáztatni ebben a történetben, az az apám. Ő okozott minden fájdalmat, nem anya. Anya sosem tett volna ilyet.

Bethy bólintott, és megszorította a kezem. Már az, hogy valaki meghallgatott, és tudtam, hogy hisz nekem, hisz anyám ártatlanságában, sokat segített.

– A tesód nagyon hasonlított rád?

Az utolsó emlékem Valerie-ről a mosolya volt. Az ő széles mosolya sokkal szebben ragyogott, mint az enyém. Tökéletesen szabályos fogai voltak fogszabályzó nélkül is. A szeme élénkebben csillogott az enyémnél. De mindenki azt mondta, hogy egypetéjűek vagyunk. Nem látták a különbségeket, és mindig azon méláztam, hogy miért nem. Számomra annyira egyértelműen kirajzolódtak.

– Egypetéjűek voltunk – feleltem egyszerűen, mivel tudtam, hogy Bethy nem értené meg a gondolatmenetemet.

– El se tudok képzelni két Blaire Wynnt. Valószínűleg igazi szívtiprók voltatok a városban. – Próbálta feldobni a hangulatomat, miután a halott testvéremről kérdezgetett. Értékeltem a próbálkozását.

– Csak Valerie, én folyamatosan Cainnel lógtam kiskoromban. Nem törtem össze senkinek a szívét.

Bethy szeme hatalmasra tágult, és gyorsan elkapta a tekintetét, majd megköszörülte a torkát. Egészen addig vártam, amíg vissza nem fordult.

– Bár nagyon örülök, hogy látlak, és nagyon szívesen belevetném magamat a városi forgatagba, de igazából céllal jöttem.

Sejtettem, hogy nem egyszerűen csak leugrott, de arra nem tudtam rájönni, mi is vezette ide.

– Beszélhetünk erről egy kávé mellett? – Összevonta a szemöldökét, majd visszapillantott az utcára. – Vagy menjünk el a Dairy Queenbe? Az volt az egyetlen dolog, ami mellett elmentem, ahogy bejöttem.

Bethy úgy fest, nem érezte magát annyira kényelmesen a sírok társaságában, mint én. Valószínűleg ez volt a normális.

– Persze – válaszoltam, és lehajoltam, hogy felvegyem a táskámat.

– Itt van a válasz. – Egy halk hang suttogott a fülembe, szinte azt hittem, csak képzeltem, de aztán visszafordultam Bethyhez. Mosolygott, a kezét a zsebébe gyűrte.

– Mondtál valamit? – kérdeztem zavartan.

– Mármint azután, hogy javasoltam, menjünk el a Dairy Queenbe? – kérdezett vissza.

Bólintottam.

– Igen. Nem suttogtál valamit?

Bethy megvakarta az orrát, és idegesen nézett körül, aztán megrázta a fejét.

– Nem… miért nem megyünk el innen inkább? – kérdezte, és a kezem után nyúlt, majd egyenesen Jace kocsija felé húzott.

Visszanéztem anya sírjára, és azonnal elöntött a béke. Tényleg megtörtént volna? Nem. Bizonyára nem. Megráztam a fejem, visszafordultam, és beszálltam Bethy mellé az utasoldalra, mielőtt még ő tuszkolt volna be a kocsiba.