Never too far - Sosem elég

5. Rush

Rush

Aznap volt anyám születésnapja. Nan már kétszer hívott, és könyörgött, hogy hívjam fel anyát, de képtelen voltam rávenni magam. Éppen a Bahamákon nyaralt azzal a pasival. És egyáltalán nem gondolt bele, hogy ez mennyire nem helyes. Megint elmenekült az élete elől, és elhagyta a gyerekeit, hogy oldják meg úgy a dolgaikat, ahogy bírják.

– Nan újra hív. Akarod, hogy felvegyem, és megmondjam neki, hogy hagyjon végre békén? – Grant sétált be a szobába, a kezében tartotta a telefonomat, amíg csengett.

Nan és ő úgy veszekedtek, mintha igazi tesók lennének.

– Nem, add ide! – feleltem, mire odaadta a készüléket.

– Nan – szóltam bele üdvözlésként.

– Felhívod anyát vagy sem? Már kétszer hívott, és tőlem kérdezte, hogy beszéltem-e veled, és emlékszel-e arra, hogy ma van a születésnapja. Komolyan törődik veled. Ne hagyd, hogy az a csaj mindent elrontson, Rush! Fegyvert fogott rám, az isten szerelmére! Fegyvert, Rush! Teljesen őrült.

– Hagyd abba! Ne mondj többet! Nem is ismered. És nem is akarod megismerni, szóval állj le! Nem fogom felhívni anyát. Ha legközelebb felhív téged, akkor mondd meg neki, hogy egyszerűen nem akarom hallani a hangját. Egyáltalán nem érdekel a szaros utazása, vagy hogy mit kapott a születésnapjára.

– Aú! – motyogta mellettem Grant, ahogy belesüppedt a mellettem lévő kanapéba, és feltette a lábát a heverőre.

– El se hiszem, hogy ezt ki merted mondani! Egyszerűen nem értelek. Annyira még ő sem lehet jó az…

– Ne, Nannette! Itt van vége a beszélgetésnek. Hívj fel, ha tényleg szükséged lesz rám!

Megszakítottam a hívást, aztán ledobtam magam mellé a telefont. Hátradöntöttem a fejem a párnán.

– Menjünk el valahova, igyunk egy kicsi! Szedj fel egy pár csajt! Felejtsd el ezt a szarságot! Az egészet! – mondta Grant. Ezt már jó párszor elismételte az elmúlt három hét során. Ahogy abbahagytam a holmik dobálását a lakásban, úgy érezte, már biztonságos beszélni velem.

– Nem – mondtam úgy, hogy felé se néztem. Egyszerűen semmi okom nem volt arra, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Amíg nem tudtam, hogy Blaire jól van-e, addig én sem érezhettem jól magam. Talán sosem bocsájt meg nekem. A pokolba is, lehet, hogy soha többé rám se fog nézni, de tudni akartam, hogy a gyógyulás útjára lépett. Valamit meg kellett tudnom róla. Bármit.

– Nem mondhatod, hogy nem hagytalak békén. Hagytam, hogy teljesen őrületbe kergesd magad, ráordíts mindenre, ami megmozdul, aztán magadba süppedj. De szerintem itt az idő, hogy nekem is elmondj valamit. Mi történt Alabamában? Valami biztos volt. Egyszerűen más emberként jöttél vissza.

Úgy szerettem Grantet, mint a testvéremet, de arra esély sem volt, hogy meséljek neki arról az éjszakáról a motelben. Blaire-t mélységesen megbántották, én meg elkeseredett voltam.

– Arról végképp nem akarok beszélni, de tényleg ki kell innen jutnom. Egyszerűen nem bírom a falakat bámulni, csak rá gondolok. Igen… El kell mennem valahova!

Felálltam, mire Grant is felugrott a kanapéról. Látszott a megkönnyebbülés a szemében.

– Na, és mit csináljunk? Csajok, sör? Vagy mindkettő?

– Hangos zene – feleltem. Nem volt szükségem semmi alkoholra, és ami a lányokat illeti… na, arra nem álltam készen.

– Menjünk el a városból! Talán Destinbe?

Odadobtam neki a kocsim kulcsát.

– Vezess csak!

Megszólalt a csengő, mire mind a ketten megdermedtünk. A legutóbbi alkalom, amikor váratlan vendég tört rám, nem végződött jól. És még az is lehet, hogy a rendőrség jött el értem, mert bevertem Cain arcát. Furcsamód még ez sem érdekelt volna. Teljesen érzéketlen lettem.

– Majd én kinyitom – mondta Grant, és újra aggódva nézett rám. Valószínűleg ugyanazt gondolhatta, amit én.

Hátradőltem a kanapén, és feltettem a lábamat a dohányzóasztalra. Anyám utálta, amikor ezt csináltam. Főleg, hogy az asztal különös szerepet töltött be az életében, hiszen az egyik külföldi nyaralásán vásárolta, és képes volt hazaszállíttatni. Hirtelen belém mart a bűntudat, hogy nem hívtam fel, de lenyomtam magamban. Egész életemben az volt a célom, hogy boldoggá tegyem azt a nőt, és vigyázzak Nanre. Befejeztem. Ennyi volt. Végeztem az összes szarságával.

– Jace, mi a helyzet? Épp indulni készültünk. Akarsz csatlakozni? – kérdezte Grant, és hátralépett, hogy beengedje Jace-t.

Nem keltem fel, azt akartam, hogy tűnjön el. Jace csak Bethyre emlékeztetett, akiről természetesen Blaire jutott eszembe. Jace-nek minél előbb le kellett lépnie.

– Ööö… valamiről beszélnünk kell – mondta Jace, és egyik lábáról a másikra állt, kezét pedig mélyen a zsebébe süllyesztette. Úgy tűnt, mintha menekülni akarna.

– Oké – feleltem.

– Lehet, hogy nem a mai este a legmegfelelőbb alkalom, hogy beszéljetek – mondta Grant, és Jace elé lépett, hogy egyenesen rám nézzen. – Épp indulni akartunk. Menjünk! Jace kiöntheti a lelkét máskor is.

Azonban én már baromi kíváncsi lettem.

– Nem fogok azonnal felrobbanni, Grant. Ülj le, és engedd, hogy beszéljen!

Grant hatalmasat sóhajtott, és megrázta a fejét.

– Oké, ha bele akarod vonni ebbe a szarságba, akkor hajrá!

Jace idegesen pillantott Grantre, aztán vissza rám. Közelebb jött, és leült a legtávolabbi fotelbe. Figyeltem, ahogy a füle mögé tűri a haját, és elgondolkoztam, mi lehet ennyire fontos.

– Bethyvel egyre komolyabb a kapcsolatunk – kezdett bele. Erről már korábban is tudtam, de vastagon leszartam. Érezem, hogy újra sajogni kezd a mellkasom, és ökölbe szorítottam a kezem. Erősen kellett koncentrálnom, hogy levegőt is szívjak be a tüdőmbe. Bethy Blaire barátnője. Ő biztosan tudta, hogy van Blaire.

– Szóval, Bethy lakbére az egekbe szökött, és egyébként is tök szar az a hely, nem érzem biztonságban, ha ott marad. Szóval, beszéltem Woodsszal, és az apja azt mondta, hogy van egy két hálószobás lakása, ha ki akarom venni. Megszereztem neki, kifizettem a kauciót meg minden. De amikor elvittem, hogy nézzük meg, akkor bedühödött. Mármint… nagyon. Nem akarta, hogy helyette fizessem ki az albérletet, azt mondta, hogy ettől olcsónak érzi magát. – Jace hatalmasat sóhajtott, de a bocsánatkérő arckifejezését még mindig nem tudtam hová tenni. Egyáltalán nem érdekelt a szerelmi élete.

– Kétszer annyiba kerül… vagy legalábbis Bethy úgy gondolja, hogy kétszer annyiba kerül, mint a másik lakása, de igazából négyszer annyiba. Megeskettem Woodsot, hogy ne árulja el az igazi árát. Úgy fizetem egy részét, hogy Bethy nem is tud róla. Na, mindegy! Szóval, ma fogta magát, és elment Alabamába. Imádja a lakást. Szeret a klub területén élni a tengerparton, de szüksége van egy szobatársra, és az egyetlen ember, aki eszébe jutott, az… Blaire.

Felkeltem. Nem bírtam tovább ücsörögni.

– Hé, ember! Ülj le szépen! – ugrott fel Grant is, de félbeszakítottam.

– Nem vagyok mérges, csak nem kaptam levegőt – mondtam, és kibámultam az üvegajtón, ami mögött a hullámok a partot ostromolták. Bethy elment, hogy magával hozza Blaire-t. A szívem hevesen száguldott. Vajon eljön vele?

– Nagyon jól tudom, hogy rosszul végződtek a dolgok köztetek. Kértem is, hogy ne menjen el érte, de Bethy nagyon mérges lett, és nem szeretem felbosszantani. Azt mondta, hogy nagyon hiányzik neki a barátnője, és neki is szüksége van valakire. Még Woodsszal is beszélni akart, hogy visszavenné-e Blaire-t a korábbi munkájára.

Blaire. Visszajön…

Nem fog visszajönni, hiszen ki nem állhat. Gyűlöli Nant és az anyámat, és persze a saját apját. Biztosan nem fog visszajönni ide. De istenem, mennyire szeretném! Jace-re néztem.

– Nem fog visszajönni vele – mondtam. A hangomban csengő fájdalom tagadhatatlan volt, nem is próbáltam elrejteni. Többé már nem érdekelt, mit gondolnak mások.

Jace felhúzta a vállát.

– Talán volt elég ideje, hogy egy kicsit feldolgozza a történéseket. Mi van, ha mégis visszajön? Akkor mit csinálsz? – kérdezte Grant.

Hogy akkor mit csinálnék?

Azt hiszem, könyörögnék.