Never too far - Sosem elég

1. Rush

Rush

Tizenhárom évvel ezelőtt

Kopogtattak az ajtón, odakintről neszezés hallatszott. A mellkasom már akkor is fájt. Anya az iskolából hazafelé menet hívott fel, hogy elege van, és végre elmegy koktélozni a barátaival. Így természetesen nekem kellett lenyugtatnom Nant. Anya nem bírta az ezzel járó feszültséget. Vagyis nekem ezt hazudta, amikor felhívott.

– Rush? – hallottam meg Nan csuklásba fulladó hangját. Egyértelműen sírt.

– Itt vagyok, Nan – feleltem, és felálltam a babzsákfotelből, amin a sarokban ücsörögtem. Mindig ide rejtőztem. Ebben a házban mindenkinek kellett egy rejtekhely. Itt, ha nem volt hová bújnod, bármikor bekövetkezhetett a katasztrófa.

Nan rózsaarany tincsei nedves arcára tapadtak. Az alsó ajka megremegett, ahogy felnézett rám könnyekben úszó tekintetével. Szinte sosem láttam boldognak. Anya csak akkor foglalkozott Nannel, ha fel kellett öltöztetni, és mutogatni lehetett. Az ideje java részében mellőzte. Én mindent megtettem, hogy ezt ellensúlyozzam. Szerettem volna, ha Nan tudja, fontos nekem.

– Nem láttam. Nem volt ott – suttogta Nan a hüppögések szünetében.

Nem kellett megkérdeznem, kiről is beszél. Anyának elege lett, hogy Nan folyamatosan az apjáról kérdezgette, így elhatározta, hogy bemutatja neki. Bárcsak előre szólt volna nekem is a tervéről! Bárcsak én is ott lehettem volna velük! Nan arckifejezése láttán ökölbe szorult a kezem. Ha találkoztam volna a pasival, tuti, hogy beverem a képét. Látni akartam volna, ahogy ömlik a vér az arcából.

– Gyere ide! – mondtam, és kinyújtottam a karomat, hogy magamhoz húzzam a húgomat. Nan szorosan megölelt. Az ehhez hasonló időszakokban alig kaptam levegőt. Gyűlöltem, hogy ilyen szenvedéssel teli életet kell élnie a testvéremnek. Én legalább abban biztos lehettem, hogy az apám tényleg akart engem. Foglalkozott velem.

– Másik gyerekei vannak. Kislányok. Kettő – mondta. – És annyira… csoda szépek. Szőke angyalhajuk van. És olyan anyukájuk, aki megengedi, hogy összesározzák magukat. Piszkos tornacipő volt rajtuk. – Nan egyértelműen irigykedett a piszkos cipellőkre. Anyánk nem engedte meg neki, hogy ne legyen minden egyes pillanatban tökéletes. Egyetlen kényelmes lábbeli sem rejtőzött a szekrényében.

– Nem lehetnek szebbek nálad – biztosítottam a húgomat, és nem is hazudtam.

Nan szipogott, de elhúzódott tőlem. Felkapta a fejét, és hatalmas zöld szemével engem kémlelt.

– Dehogynem! Láttam őket. Láttam a képeket a falon mindkét lányról és az apukájukról. Imádja őket, engem meg nem szeret.

Nem hazudhattam neki, hiszen teljes mértékben igaza volt. Az apja nem szerette.

– Csak egy idióta barom. Én viszont itt vagyok neked, Nan. Én mindig melletted maradok.