A boldogság titkos ereje

1. FEJEZET

Nem akart ő egyedül maradni. Dehogy is akart. Bár a külvilág szemében már így is egy extrovertált, befeléforduló, folyton múltján merengő, magának való, átlagos, sótlan harmincéves fiatalember benyomását keltette, aki még mindig nem volt képes eldönteni, hogy abban az összevisszaságban, melyet életnek neveznek mi a fenét is kellene kezdenie az életével.

Hirtelen úgy tűnt totálisan önmagára van utalva. Hogy már mindenki, aki hajdanán próbálta egyengetni, segíteni teljesen lekopott róla, hiszen azáltal, hogy valaki családos emberré válik, vagy édesanyává, akinek felelősségteles munkái vannak, mintha már a barátság is jelképesen felértékelődne, vagy – sok esetben -, el is felejtődne.

Hirtelen arra ébredt, hogy éppen a harmincadik születésnapján találta magát, amikor majd prédikálásra hajlamos, nárcisztikus apja, és kompromisszumra törekvő csupaszív anya bejelenti, hogy hivatalosan, és persze végérvényesen leveszik a kezüket egyszem trónörökös fiúkról, és ezzel mintegy kvázi azonnal el is indulat a nagy ismeretlenbe; a felnőtté válás meglehetősen rögös, és kiszámíthatla útját járva.

Nem akarta, hogy ez az álom máris valósággá váljék. Mégis, ahogy közeledett a kisebbfajta ünnepség, melyet főként anya szorgalmazott minnél előbb szabadulni szeretett volna a ketrecszerű fogságból, melyre legbelül úgy érezte rá lett kényszerítve.

– Mondtam már, de mondom újra! Ha egy férfi harminc éves koráig nem szedi rendbe az életét, és nincs neki családja, akkor már nem is lesz! – el nem felejtette minden egyes jelesebb alkalommal apja az orra alá dörgölni apai, bölcs, kissé szarkasztikusra sikeredett intelmeit. Apja ugyanis már huszonhat éves korában pontosan tudta, hogy mit is akar. Addigra kinevezték csoportvezetőnek egy buszvállalatnál, volt rendesen fizető állása, volt felesége, és persze már utban is volt a trónörökös, aki majd a dicső Kékesi nevet tovább fogja vinni.

– Megértem, ha így gondolod! – válaszolta álmosan, kissé hányaveti hangon, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy már az időt kezdete óta minden szavát tudomásul vette. Igaz, egyebet se tehetett.

Az élettel – sok esetben az a baj -, hogy rendre kivétel nélkül hajlamos jócskán megtréfálni az embert, és akkor már nem annyira vicces, vagy éppen jópofa egy-egy kissé pattanásig feszített élethelyzet, amibe az ember óhatatlanul, vagy önhibáján kívül belekerült.

Ha megint végig kell hallgatnia azt az átkozott boldog születésnapot című túlerőltetett kis dalocskát, mintha egy óvódáskorú kissrác volna megesküdött önmagának, hogy inkább kiugrik a hetedik emeleti panellakásuk ablakán. Sokszor ténylegesen úgy viselkedett vele az anya is, mintha egy komplett hülyegyerek, vagy agyilag idióta emberrel állna szemben.

Már látta is maga előtt apja roppant kritikus, grimaszoló arcát, és mozdulatait, mellyel azt üzeni, hogy egy senkiházi lett egyetlen fia, hogy nem volt képes legalább egy dögös bombázó barátnőt keríteni, akivel együtt vághatták volna fel a szülinapi tortát, mely – mivel marcipánból készült -, méregdrágának számított, és persze, amit rendre az anyja fizetett ki, mert az apja sosem szeretett anyagi dolgokkal foglalkozni. megfájdult tőle a feje.

– Az én fiam most még a kialakulás stáriumában van, akár a gubóba szorult lepke, ami pillangó szeretne lenni! – hallotta századszor is a hangját, és nem tudta eldönteni, hogy vajon sírjon-e, vagy nevessen?!

Miért kellett rendre megszégyenítenie az apjának mások előtt, amikor nem tett semmi rosszat, csupán gyerekkorában volt nagyon gyenge az immunrendszere, ami miatt folyton az ágyat nyomta, és persze valóságos gyógyszerkoktélok szedésére kényszerült. Aztán kamaszkorában hirtelen meg is erősödött, és vasgyúró lett, ami miatt persze óhatatlanul is felszaladtak rá hamar a pluszkilók. Hallotta is elégszer az apjától, hogy a csajoknak sportos, macsó hapsikra van szükségük, nem egy bügyös King Kingra, aki verseket ír, meg folyton arról filozófálgat, hogy hogyan is alakul az élete.

Egyszer aztán az anya szert tett egy ingyenjegyre, amiből venni tudtak egy szobabiciklit. Eredeti kínai minőség, amely kissé sután állt a lábán, mert időközben az is kiderült, hogy össz-vissz csupán csak száz kilóig terhelhető, és miután régen meghaladta a súlya a száztizet nem volt mit tenni; recsegve-ropogva kezdett kerekezni a szobabicikli kissé kemény, és nyomó nyergében, hogy megszabaduljon a gyilkos kritikáktól, és megjegyzésektől.

Persze még így sem kerülhette el, hogy apja máris ne tegyen egy-egy kikerülhetetlen megjegyzést arra nézve, hogy mi értelme edzenie, amikor úgy is annyit zabál, akár egy túlméretezett elefántbébi?

– Fiacskám! A hütőre se szabadna nézned! – s hogy saját igazságának érvényt szerezzen máris kivágott egy magazinból egy legalább hráomszáz kilós férfit, akinek termetes uszógumijai szinte befedték egész testét, és a súlya túl is haladta a négyszáz kilógrammot.

– Ha nem vigyázol te is így fogsz járni, és majd targoncával kell kiemelni azt a hájas seggedet a házból!

Édesanyja természetesen a családi békesség kedvéért ilyenor el ne felejtette sohase megjegyezni, miszerint apja csak viccel, egyébként rajongásig szereti.

„Hiszi a piszi!” – gondolta ilyenkor, és rendkívül sértve, és szánalmasnak érezte önmagát.

Végül eljött az a bizonyos unalomig ismételt, végzetesnek bizonyuló harmincadik születésnap, ahol gyakrlatilag összegyűlt a család apraja-nagyja. A két nagymama és az egyik unokabáty volt jelen, mint szokásosan. Anyja édesanyján azonban erőt vett a tüntető cinikusság, és kiábránultság érzése, mert talpig feketében jelent meg, mint aki éppen temetésre készül, vagy éppen onnét jött.

– Na de anyuka! Nem szép dolog az unoka születésnapján feketét venni! Ma vidámnak illik lenni! – kötötte az ebet a karóhoz a családfő.

– Akkor menj és legyél vidám! – felelte a vaskalapos, zsörtölődésre, hangulatingadozásokra hajlamos öregasszony.

A születésnapi tortát – szokásos modón -, egy jónevű, és minőségi cukrászdából vették a szülők Budaörsön, ahol szinte különleges, kézzel készített marcipánbevonatú tortakülönlegességeket, és édességeket is lehetett kapni. Hát igen! Meg is kérték az árát.

Később, amikor mindenki az eblédlőben összegyűlt, és az ünnepeltet rituálisan beküldték volt gyerekszobájába, hogy ne láthassa a meglepetést, vagy hogy valóbban meglepődjön az anyuka egy tizenhatszeletes csokoládés marcipántortával lepte meg egyszülött, felnőtt fiát, ami írógépet írógépet formázott meg, ehető billenytűzettel, és aminek – talán leginkább a két nagymama járt a csodájára.

– Nahát! Még ilyet! – csodálzott az apa édesanyja. – Ez ám a tortakülönlegesség! Az apai nagymamának egyetlen hibája volt, ami gyakorlatilag egész további özvegyi életére rányomta a bélyegét: sohasem tudta beosztani a pénzt! Mintha minden összeg, melyhez életében valaha is hozzjutott azonnal, és szándékosan is kifojt volna lyukasodó kezei közül.

– Na, fújd már el a gyertyákat és kívánj végre valamit! – sürgette kissé izgatottan, és legalább annyira türelmetlenül az az apja Marcellt.

Nagy levegőt vett, és az embernek úgy tűnhetett, hogy még hosszú percekig képes bent tartani, és csupán csak akkor fújta ki magából, amikor már a fulladás jeleit mutatta. Hogy kívánt-e valamit? Vagy hogy volt-e valamilyen különleges kívánsága? Hát hogyne lett volna! Mindenkinek van, akinek valaha is volt születésnapja!

A legjobban persze azt szerette volna, ha szülein ne érződött volna a mélyben lappangó, szüntelen elégedetlenség, mely parázs vitákhoz, és ordítozós veszekedésekhez vezett. Apja ugyanis rendkívül nehezményezte, hogy miért nem költözik már el végre a családi fészekből, és kezd új életet egy barátnő, vagy feleség oldalán. S egy rövid idő után ténylegesen is úgy állt a dolog, hogy majdnem minden eszmei mondandót tartogató beszélgetést azt az egyetlen központi témát igyekezett körbejárni, és feszegetni, hogy vajon mi lesz Kékessy Marcell sorsa?

–Misi! Most azért vagyunk itt, hogy a gyereket ünnepeljük, ugyhogy kérlek viselkedj! – szólt rá élesen az anyuka az apukára, aki szokásos módon egy dobozos sörrel a kezében bevonult a nappaliba, és mindenféle mocskos, vagy éppen alpári cicckoktéllal máris azon volt, hogy szórakoztassa a vendégeket.

Marcell mindig úgy érezte magát, ha szűkebben vett családtagjai összegyűltek, mintha egy idegen, vagy földönkívüli volna, aki átutazóban, vagy legalább is látogatóban van itt a földön, és éppen emiatt szükséges, hogy kívül maradhasson egy láthatatlan köpenyként viselő érzéssel: a tudatos magányos farkas szindrómával. Persze ettől még nem volt magánakvaló.

Az ünnepséget szokásos délelőtt fél tízre tették, hogy a két nagymama még a téli korai délután három órás sötétedés előtt biztonságban haza tudjon utazni. Ilyenkor persze mindig kapóra jött az unokabáty segítsége, akinek már tizenhat éves kora óta komoly tapasztalatai voltak autóvezetés terén, és persze jogosítványa is volt, ami miatt Marcell megint csak egy szűkebben vett örökkévalóságig hallgathatta apjától, hogy miért nem szerzi meg végre az úrvezetői engedélyt, és akkor viheti isten hírével a család kedvenc Skoda szedánját, ahova csak szeretné. Bár aki kicsit jobban megismerhette a marcona családfőt rögvest megállapíthatta, hogy Kékessy Mihály előbb adta volna külcsön a kocsiját felnőtt keresztfiának, mint saját fiának, mert nem bízott benne.

A vendégek hamar elmentek, és a kisebb ramazurit Marcell takarította el. Miközben a család többi tagja – a szülőket is beleértve -, lekísérték a nagymamákat a kocsihoz, hogy az unokabáty hazavihesse őket, addig Marcell összeszedte a papírtányérok, műanyag evőeszközök tortabevonatos, cukormázas maradványait; meggyújtotta apja öngyújtójával ismét a szülinapi gyertyáit a tortáján, és gondolatban azt kívánta, hogy végre teljesjogú életet élhessen. Egy olyan életet, ahol nem kell állandó jelleggel apja kioktató prédikációt hallgatnia a nagybetűs életről, és az élet nehézségeiről, ahol végre megismerheti az igazi boldogság természetét egy igazi barátnő oldalán, és ahol végre önmaga lehet, és nem szükséges megfelelnie senkinek sem. Persze elképzelései abban a pillanatban szerte foszlottak, amikor szülei kinyitották a bejárati ajtót.

Míg a legtöbb kamasz, vag fiatal huszonéves azért szorong állandó jelleggel, hogy még nem ért el semmit az életben, addig Marcellnek már volt huszonhat saját önköltségén megjelentetett könyve, és versei. S bár állásra jóformán a diploma kézhelyzvitele után sem sikeredett szert tennie, sikeresen igyekezett berendezkedni az online marketing, és PTC-oldalak pénzkattintós világába, mely internetes oldalakon hirdetések lekattintása után pontokat lehetett szerezni, melyeket aztán át lehetett váltani dollárra, vagy euróra. Sajnos azonban csak később derült ki, hogy a legtöbb ilyen oldal vagy átverés, hiszen, ha az ember megszerezte a két-három dollárt és kitudta venni oldallefagyás, vagy rendszerhiba nélkül a kért összeget nyert ügye volt, vagy pedig tökéletesen meg lettek vezetve azon felhasználók, akik bizalmat szavaztak az adott oldal készítőinek, és bármennyi emailt is küldtek az adott oldal szolgáltatóinak, elért pénzösszegüket nem kapták meg sohasem. Mintha köddé váltak volna.

Mégis Marcell szépen, ügyesen kezdett ügyeskedni, és ha apja sokadszor rendkívül vehemensen zokon is vette fia szerencsétlenségét és talpraesettséget nélkülöző magatartását azt sohasem lehetett egyértelműen kijelenteni, hogy Kékessy Marcell elveszett bárány lett volna az online világban. Saját közösségi médiafelületeit pedig – értelem szerűen arra használta fel -, hogy népszerűsítse megírt regényeit, verseit, novelláit.

Nem kellett sokat várni, és ahhoz képest, hogy egy viszonylag elszigetelt, izolacionlista politikát folytató, kis közép Kelet-Európai államban lakott jöttek is a likeok, és hozzászólások rendesen, melyek mintha kendőzetlen, gyilkos kritikai puffogtatások lettek volna, vagy ítéletek szándékosan le akarták leplezni a könyvek mögött álló kulturális imposztort, vagy árulót.

– Méghogy költő?! Öreg haver! Ne röhögtess! Szánalmas vagy, akárcsak az idióta, nyálas, folyamatosan önsajnálatra hajazó verseid!

– Ha az ember Kékessy úr teljesítményét szemügyre veszi rengeteg helyesírási, és stilisztikai hibájával együtt szinte óhatatlanul is felmerül a kérdés: Vannak olyan különleges emberfajták, akik képtelenek megemészteni a tehetségtelenségük egyéni poklait! – írták egy-egy kulturális posztja, vagy blogja alá.

Kékessy Marcellt ezek a merőben negatív, obcén, kekedzkedő, és alaposan szemétkedő hozzászólások rendkívüli mértékben búskomorrá, depresszióssá, és frusztrálttá tették, mely mindennapi szokásaiban is egyre jobban a rutinok, és szabályok iránti mérhetetlen pontos, precíz betartását vonta maguk után. Úgy érezte sokszor, hogy megfosztották valakitől. Mintha elvettek volna tőle valami olyan felbecsülhetetlenül lényeges és fontos dolgot, mely szó szerint akár megváltoztathatta volna az emberek hétköznapi gondolkodását.

Ugyanakkor a bátorság, nemesség, szilárd, határozott akarat, talpraesettség kérdésköre szinte azonnal érvényét veszti abban a percben, hogy egy-egy rosszakaró, vagy gonosz szemétláda nyilvánosan is szabályos inkvizició elé citálja a sebezhető, vagy csupán túlérzékeny, sebezhető embereket. Ellentétben Marcell volt egyetemista csoportársaival, gimis barátaival, akik határtalan büszkeséget, és imádatot éreztek vele kapcsolatban, és sokszor alig-alig hittek a szemüknek, hogy egy olyan különös különc, mint Marcell annyira avantgarde kreatívan sokoldalú, mint csak kevesen saját generációja tagjai közül.

– Hé öreg haver! Gratula az új könyvedhez! Hihetetlen, hogy mennyire kurva jól megírtad ezt a sztorit! Bárcsak nekem is ilyen kurvára gyorsan forgó agyam volna, mint neked!

– Drága barátom! Sokszor gondoltam rád, és szeretném, ha tudnád, hogy mindig is hittem benned, és abban amit szíved szerint szeretsz csinálni! Annyira büszke vagyok rád, hogy legszívesebben rohannék hozzád, és milló csókommal vigasztalnának téged! – jött az egyik gimis barátnő üzenete, ki idő közben férjhez ment, és már utban volt a következő trónörökös.

Marcell is pontosan érezte és tudta, hogy a megszerzett tudás csupán csak akkor érhet valamit, ha további cselekvésre, vagy gyakorlati megvalósításra ösztönzi megszerzőit.

Amikor az ember ténylegesen betölti a harmincadik életévét – és most nem csupán arra gondolunk -, miszerint saját lábára kellene állnia, vagy rögtön házat, kocsit, feleséget, és gyerekeket kellene szereznie, hogy az örökösen elégedtlen apja végre igazán elégedett lehessen, akkor kijelenthető, hogy a harmincévesek korosztályára éppen úgy a generációs fáziseltolódás jellemző, mint mondjuk a negyven, vagy ötvenévesekre, vagy azokra, akik a boldog családos évekből kiábrándulva egyenes ágon kapuzárási pánikkal küszködnek.

A tragédiára cirka négy hosszú évet kellett várnia. Egy hűvös, baártságtalanul szeles, óktóber végi napon éjszaka az apja infarktust kapott, és rögtön meghalt. Előző este még kedvenc habos krémesét falta az anyjával látszólagosan viccelődve, mosolyogva kedvenc nappali kanapéján szándékosan összekenve száját, és mind a két kezét.

Ez már neki is nagyon sok volt, és csaknem totálisan felemészette maradék lélekjelenlétét is. Anyja gyorsan beküldte szobájába, míg a mentősök harminc perces késéssel megpróbálták sikertelenül újraéleszteni hálószobai ágyon kiterített apját, akin már nem lehetett segíteni. A halottkém hajnali fél hat fele jött egy fekete, nagyobbméretű szemeteszsákkal, melyet azonnal apja testére húzott, majd a szokásos részvétnyilvánítások, és hivatalos papírok aláírása után már el is vitte fekete teherautóján a holttestet.

Anya azon a sorsfordító, és mindenkit felkavaró, zaklatott napon már nem bírt aludni. A sötétségbe bukrolódzó nappali szobában üldögélt; utolsó menedékképpen boldog emlékeibe kapaszkodva, és abba a felfoghatatlannak tetsző tudatba, hogy férje már nem lehet vele. Nem fogja soha többet a kezét, nem áll mellette a bajban, és nem fogja élete végéhez elkísérni.

Amikor reggel elvitték férje holttestét gyorsan beszólt a munkahelyére, hogy kiveszi a kötelezően előírt két darab rendkívüli szabadnapot, és őszintén reméli, hogy munkatársai, és ügyfelei majd megfogják érteni rendkívül szomorú, és tragikus helyzetét, amibe most belekerült. Az igazság persze az volt, hogy ennyire felfokozott, zaklatott állapotban képtelen lett volna ellátnia munkaköri feladatát, nemhogy még meg is szervezhette volna egyfüst alatt a temetést.

A temetés iróniája, hogy nem sokkal azelőtt került rá sor, mielőtt Marcell betölthette volna harmincnegyedik életévét.

– Őszinte részvétem az egész családnak! – kántálta szinte mindenki megszokott, rutinos kórusban. – Ha bármiben tudunk segítünk nektek! – mondta mindenki aki becsülte, tisztelte az elhunytat. A legtöbb ígérettel, vagy gesztussal még mindig az a baj, hogy bár kétségtelen, hogy az adott illetők kimondják őket, abban a percben, hogy cselekedni, tenni kellene máris meggondolják magukat. Így a legtöbb esetben az ígéretek, és segítőszándékok is mind-mind a szemetes legalján végzik.

A közösségi médiát is szabályosan ellepték a részvétnyilvánító hozzászólások.

– Szegénykém! Ez borzasztó! Kérlek feltétlen szólj, ha bármiben tudok segítek!

– Jaj! Drága barátom! Rettenetes! Rettenetes tragédia! Hogy fogsz majd ezzel megbírkózni! Nem szabad, hogy sajnáltasd magadat! – írták megint mások.

Kékessy Marcellra mindig is jellemző volt, hogy mintha szándékosan nem engedte volna magát megismerni. Mintha folyamatosan attól félt, vagy rettegett volna, ha megismernek becsaphatnak, eltaposhatnak, de ki is használhatnak. Ezért volt távolságtartó mindenkivel szemben, és még a legközelebi ismerősei kissé értetlenkedve jegyezték meg, hogy sokszor rá sem ismertek, mert annyira megváltoztatta viselkedését, mintha egy másik ember volna.

Három nagyon közeli gimis barátnőjének számolt be részletesen a családi tragédiáról, akik szintén biztosították, hogy amint lehetséges megfogják látogatni, és mindent megbeszélnek. A másik legjobb barátnéja még a nyári szünetben lévő, és esedékes találkozót is megbeszélte vele, ami viszont – ki tudja miért -, meghiúsult.

Marcell csak később döbbet rá istenigazán, amikor anyja elment dolgozni, hogy ő kétszeresen, hatványozottan is ki vn szolgáltatva a magánynak, mert másképp érez, és gondolkodik, mint a legtöbb ú.n. „átlagos ember”.

Napjai nagy részét továbbra is kitöltötte a szüntelen írás, olvasás, és saját belső hangjának keresése, kultúra utáni olthatatlan szomjúsága. Nem mondta meg az anyjának, mert az kis híján infarktust kapott volna, de ha betért egy könyvesboltba a városban mintha óhatatlanul is hajszolta volna a kockázatosabb, veszélyesebb szituációkat. Észbe se kapott, és sorban leemelt a könyvespolcokról legalább öt-hat könyvet, mert arra volt kíváncsi, vajon a pénztáros vajon kiszúrja-e, hogy ellopota az adott köteteket? S miután senki sem vette ezt észre, és a könyvesboltban sem voltak biztonsági kamerák, melyek lebuktathatták volna fokozatosan rászokott arra, hogy kultúrát lopjon, vagy csenjen el, maga sem értette, hogy miért!

A valódi indok ebben is az lehetett, hogy apja nyugdíja jelentősen hozzájárult, és ugyanakkor befolyásolta a háztartási költségvetést, és miután ez a jelentős pénzbeni hozzájárulás elveszett így anyjának osztania-szoroznia kellett mánikáus módszerekkel, hogy túléljék a mindennapok nehéz tapsómalmait a számlák kifizetésétől kezdve egészen a további kiadásokig. S ha ez nem lett volna elég akkor ott volt még az immáron kétszeresen is megözvegyült nagymama, akit illett segíteni, istápolni, és támogatni, mert csekélyke nyugdíjából szinte sohasem maradt egy megveszekedett forintja sem.