A boldogság titkos ereje

2. FEJEZET-1

A kettes számú panellakás a maga hatvannégy négyzetméterével, és összkomfortjával is meglehetősen szerény, és közepesen kicsiny alapterületű. Mint a legtöbb nyolvanaas évek végefelé felépített társasházi ingatlan, melyet valamikor fiatal, gyereket váró házaspároknak építettek fel. Itt éldegélt – kezdetben édesanyjával -, később tökéletesen elzártan a külvilág elől Marcell.

Mindig is korán kelő volt, így már hajnali fél ötfele fönnt van, és – évszaktól függően -, hol háziköntöst, és mamuszt visel, akár egy nyugdíjba jött tanár, vagy pedig lezser hófehér atlétát, és gatyát. (Ez az utóbbi inkább a náyrias kánikulák velejáró sajátossága)

Halk kopogtatás hall. Mint eddig szinte milliárdszor kisfiú krától kezdve, mikor anyja belépett gyerekszobájába, hogy megnézze: vajon alszik-e még fia. Később anyja bejön, és attól függően, hogy ébren van-e vagy éppen alszik óvatosan megcirogatja haját, és elnézi, hogy szuszog álmában. Amit egyesek horkolásnak definiálnak az valójában jóízű lélegzetvétel, melyet igen-iegen könnyű azoknak összekevernie, akik elsősorban a horkolás barátságtalan kellemetlenségeihez vannak hozzászokva.

– Jó reggelt kincsem! Hogy aludtál? – puszilja meg a tarkóján, miközben éppen blogját, vagy közösségi médiaoldalait frissíti, vagy éppen posztot ír.

– Jól, bár az éjszaka háromszor is fent voltam! Minta rámtört volna a nyugtalanság! Az a baj, hogy ilyen esetekben az embernek rendkívül nehéz visszaaludnia!

– Jaj, szegénykém! Nem baj! Majd lesz jobb is! Szerinted milyen nagymama lennék? De csak őszintén! – kérdezi élénk kíváncsisággal.

Egy olyan fiatalos özvegyasszonytól ez meglehetősen furcsa kérdés, aki mindig is adott magára, és szereti a divatot, és azt, ha stílusosan, és csinosan nézhet ki. Fitt, és nett mint mindig.

– Aha! – válaszolja továbbra is a képernyőre meredve egy sötét napszemüvegben, mert bár a notebooknak levette a fényerejét negyvenöt százalékra, mégis anyja folyamatosan azzal rágja a fejét, hogy ne rontsa a szemét, ha nem muszáj, különben idő előtt szemüveges lesz. A legtöbb barátja, és ismerőse már legalább tíz éve hord szemüveget, mintha „kockák” lennének.

– Mindjárt itt a reggeli! – közli fele rózsaszín köntést viselő anyja, aki ebben a pillanatban, hogy megpróbálja tüzetesebben megnézni vajon mivel is foglalatoskodhat egyetlen fia mintha egyenesen szuperhősként tekintene rá, akinek fontosabb dolgok járhatnak az eszében mint egy egyszerű reggeli elfogyasztása. – Legalább egyél valamit! – rakja le óvatosan ki ne löttyintse -, kevenc forrócsoki italát az asztalra.

– Igen! Nagyon köszönöm! – közli gépiesen, mint egy beprogramozott automata, majd visszafordul a képernyő felé és tovább ír, posztol, és megpróbál az online térben úgy viselkedni, és komentelni, mintha egész életében ezt csinálta volna.

Azelőtt három dolog volt, amiről úgy gondolta, hogy az egyetem kezdetén várhat rá. Egy: egy fantasztikus barátnő megismerése, aki legalább annyira rajong az irodalomért és a versekért, mint ő, és aki elfogadja azt a különös különc mentalitást, mely szinte egész eddigi nyílvános lénye szerves része lett. Kettő: Jó volna, ha megjelenhetne egy-egy verse, vagy novellája az egytemi kiadványban, és akkor jó esély volna rá, hogy nevét megismerik, és talán még az is elképzelhető, hogy egy könyvkiadó vállalat bizalmi embere felveszi vele a kapcsolatot, és előnyös szerződést kínál fel neki. Utolag visszagondolva ez nem is lett volna rossz befektetést, mert hátha akkor szőrszálhasogató, és folyamatosan zsötőlődő apja belátta volna, hogy nem csupán szánalmas léhűtő, ahogy sokadszor nevezte. A harmadik: a szüzesség és a nemi együttlét, melynek a szavát úgy érezte mindig is utálta. Egyáltalán mennyire alattos, pokoli szó a nemiség, és a szex fogalma, és a „szeretkezés” kifejezés, mintha az emberek főként az olcsó húsárút keresnék, vagy valamit, ami a tárgyak lebutított fogalmi köreihez hasonlít, hogy így egyszerűen birtokolják. Jelen esetében a nemi együttlét automatikusan együtt járt volna egy másik ember testének feltétlen, és önkéntes birtoklási vágyával, melyet a hormonok, és az ösztönök tartósan generáltak.

Az egész abszurd, groteszk hálószobai, vagy romantikus, gyertyafényes estélyi jelenet, melyet vélhetően szenvedélyes csókolózás, és szerelmeskedés követ nyálkásnak, undorítónak, és valami olyasfajta mocskos gusztustalanságként aposztrofált tevékeny agyában, mintha hozzá kellene érnie, meg kellene érintenie egy lélegzetelállítóan szép virág törékeny szirmait, melyek az érintéstől máris elviselhetetlenül bűzős trágyalét okádnának. S mivel semmilyen tapasztalatra nem tehetett szert eddigi kacifántosra sikeredett élete során inkább Hollywoodi, csöpögős, szirupos romantikus filmekből próbálta ellesni, vajon milyen is lehet az, amikor a főhős, kissé ügyetlenül csetlő-botló ember gyöngéden magához öleli a szintén adakozó, egzotikus babonázó hölgyet, és hosszantartón megcsókolja, miközben a szíve majd kiugrik a mellkasából, majd habkönnyedén karjaiba veszi, és úgy sétál vele vagy a tengerpart homokos részén, vagy egy lakásban egyenesen a hálószoba, vagy éppen egy utba eső kanapé felé.

Ami a testiséggel kapcsolatos kissé kellemetlen és meglehetősen frusztráló gondolatokat, érzéseket illeti talán az egészet szomorkás gyerekkora számlájára írhatja. Hiszen álladóan megalázott, kiszolgáltatott, sírós élethelyzetek követték egymást főként az általános iskolában, hogy azátn odahaza még az apja is verbálisan megalázza. Így vált totálisan félszeggé, rettegővé, és egyre reményvesztettebben kiszolgáltatottá, aki – bár kétségtelen, hogy jól tudta mit is akar -, mégsem mert tenni, vagy kezdeményezni, hiszen pszichológiai védekező mechanizmusai ezt unos-untalan mindig megakadályozták helyette.

Később aztán a „lesz ami lesz” posztmodern álláspontjára helyezkedett, és nagy nehezen – engedve édesanyja unszolására -, csak elment arra az elcsépélt, és lelki sebeket tartógató randira, melyet a Móricz Zsigmond körtérhez közeli volt Alexandria könyvesház feletti irodahelységekben tartottak, és ami kissé borsos áron kilencezer nyolcszáz forintjába fájt.

A meghitt, és hangulatos terem teli-tele volt hófehér damasztterítős asztalokkal, melyeken talán hangsúlyosabban festett a dekoráció, mint mondjuk a helység hátsó részében felállított, és minden bizonnyal étvágycsalogatónak szánt svédasztalos megoldás. S miután az ember befizette kétszáz forint híján a majdnem tízezer forintba kerülő ismerkedési díjat szabadon fogyaszthatott azt, amit éppen megkívánt ízlése.

Ha nem számítjuk a borokat, és a különféle, márkáns, vagy közepesen minőségi alkoholos italokat ha az emberbe szorult néminemű bátorságféle, vagy extra svung, szinte könnyedén odamehetett valamelyik kisebben összeverődött társasághoz, és egy-két ütős poén eleresztése után már folyhatott is a kellemes, könnyed társalgás. Ezt követte volna az adott hölgy asztalhoz kísérése, majd közelebbről való megismerése.

Kékessy Marcell úgy ácsingózott tanácstalan tétovaságában, alamuszi kisfiús árvaságában akár egy ténylegesen is elvesztett, öltönyt viselő, és csinos, de túlsúlyos fiatalember. A legtöbb meghívottnak elegendő volt csupán csak egy futólagos pillantást vetnie rá, hogy levonhassa magában a keserédes konzekvenciát: „Ez az ember akar randizni? Micsoda egy elfuserált, szánalmas, szerencsétlen pojáca! Úgy néz ki, mint aki mindjárt sírva fakad!” – Ezek után saját elveszettségében inkább kiszúrt a helységben egy pontot, és mintha biztonsági őr, vagy testőr lenne azt az egyetlen pontot kezdte bámulni, miközben az este előrehaladtával egyre csak jöttek-mentek körülötte az érdekes, és színes emberek, akik nagyon jól elszórakztatták egymást – eltekintve persze attól az egyszerű ténytől, hogy páran a vicc kedvééért megkérdezték tőle, hogy biztonsági őr-e?

„Ez az ember akar randizni? Micsoda egy elfuserált, szánalmas, szerencsétlen pojáca! Úgy néz ki, mint aki mindjárt sírva fakad!” Végül – ki tudja miért? -, az egyik meglehetősen etravagáns ruhakollekciót viselő hölgy, akin csillogó üveggyöngyökre emlékeztető ruha volt, ami egy kisebb vagyonba kerülhetett, és hozzá divatos gyöngyfüllbevalót viselt, rövid, szőke hajjal mintha megszánta volna a szerencsétlenül járt fiatalembert borospohárral a kezében odament hozzá, és rögtön leszólította:

– Bocsásson meg… ne haragudjon… éppen a női mosdót kerestem, amikor észrevettem, hogy nagyon szomorúan néz… csak nem történt valami baj? – kérdezte őszintén. Az ember egy-egy fantasztikusan gyönyörű nő láttán szinte sohasem képes magában eldönteni, hogy vajon milyen valódi indítékok, vagy érdekek lehetnek egy-egy kérdéskör hátterében? Vajon mi készthethet egy gyönyörű, modern nőt arra, hogy a Kékessy féle lesajnált alakokkal ismerkedjen. Persze a legtöbb randigurunak erre is van minden bizonnyal hatásos tippje, mely arról szól, hogy a legtöbb egészséges önbizalommal megáldott, karrierista harmincas éveiben járó nőnek veszettül ketyegni, tombolni kezd a biológiai órája, melyet haladéktalanul le kell valahogy csillapítania, és ezért nem ritka, hogy egyáltalán nem riadnak vissza a felszínes, vagy egyéjszakás kalandoktól sem, még akkor is, ha csupán csak utólag derül ki, hogy az adott nőnek gyereke van, és kíváncsi volt rá, hogy még bárki is vonzónak, elragadónak találja ebben az életben.

Először azt se vette észre, hogy hozzá beszélnek. Mint a bamba birka továbbra is előre meredt, és bizony beletelt pár pillanatra, mire lenézett és befogott látószögében azonosítani tudta a fantasztikusan csinos hölgyet, aki megpróbált előnyösen megereszteni egy félszeg mosolyt, és látszott rajta, hogy nagyon szeretne segíteni.

– Jöjjön kérem… üljünk le, és beszélgessünk kicsit… - már húzta is maga után pajkos majomlányként valósággal belecsimpaszkodva Kékessy karjába, a helyiség hátsó részébe, ahol valami miatt úgy is kevesebben voltak.

Kékessy azonnal igyekezett bevetni úriemberes sármját, és máris kihúzta az irodaszéket a megilletődött hölgy előtt, aki pirulásával igyekezett tudtára adni, hogy nem is tudta, hogy még léteznek lovagok.

– Jaj, igazán… nagyon köszönöm! – csillogó, méregdrága ruhájával óvatosan a székhez igyekezett simulni, majd amikor leült úgy, hogy a fonom ruhaanyag ne gyűrődjön össze intett Kékessynek, hogy most már betolhatja a helyére.

Kékessy is helyet foglalt. Csak ne szorongatta volna magánál azt a viharvert, szürke, jócskán megkopott aktatáskáját, mely még egyetemista korából maradt vissza, és melynek igen-igen nagy érzelmi értéket tulajdonított. Furcsa és meglehetősen idétlen benyomást keltett. Egy öltönyös, furcsa fickó, aki feltűnően szorongat egy aktaskát és a világ összes kincséért el nem eresztené.

– Ne haragudjon a kérdésemért, de nem volna esetleg kényelmesebb, ha a táskáját letenné a földre vagy egy másik székre…? – a hölgy hangja annyira kellemes, bájosan dallamos, hogy szinte zene az emberi fülnek.

Kékessy homlokáról már most valósággal dől a verejték. Ha folyamatos vízárban ázó homloka így fest milyen lehet totálisan átizzadt háta, melyet ugyancsak nem kímélt a folytonos stressz és általános izgalmi állapot.

„Igaza lehet!” – gondolja magában. Előbb precízen, megfontoltan körbe néz maga körül, aztán a helyiségben, mintha egy szökött rab volna, akit életfogytiglani büntetésre ítéltek, és most éppen szökésben van, és minden árgus szem gyanús lenne neki. Végül nagy nehezen, nem szívesen beadja a derekát, és az elnyűtt aktatáskát a földre helyezi két vaskos tölgyfalába között egyensúlyozva, mert szeretné elhinni, hogy ott biztonságban lesznek személyes holmijai. Pedig valójában csak a személyi igazolványa, a pénztárcája, egy jegyzettömb, és néhány golyóstoll van nála.

„Igaza lehet!”– Ön nagyon érdekes, és titokzatos ember lehet! – töpreng a hölgy ezuttal hangosan. Látszik folyamatosan kíváncsiságról, és felfedezésekről ábrándozó, őzikeszemű tekintetéből, hogy bár életében találkozhatott macsó, igazi férfiakkal kisfiús, árválkodó fiatalemberekhez nincs hozzászokva, vagy éppen egyáltalán nem az ő műfajai. Mégis egyre élénkebben néz farkasszemet a megilletődött, kicsit szégyenkező fiatalemberrel.

Kékessy világ életében utálta a szemkontaktust. Úgy érezte a folyamatosan kutató, vizslató szemek keresztüzében magát, mint egy örök gyanúsított, vagy bűnöző, aki sohasem lehet szabad és független, hiszen az életét, szerencséjét régen eljátszotta, tönkretette csupán csak azáltal, hogy megsértette, vagy felrúgta a társadalom játékszabályait. Egyesek azt mondták rá, hogy javíthatatlanul extrovertált, míg mások az autizmus bélyegét sütötték rá.

– Megint csak ne haragudjon – kér udvariaskodón bocsánatot a hölgy -, de megkérdezhetem, hogy miért nem néz rám? Miért kerüli a tekintetemet?! Talán nem tetszem Önnek, és ezt nem meri velem közölni! – egzotikusan nyílt tekintete a meglepő kíváncsiságból hirtelen sértett öntudatot vesz magára, mintha maszkot viselne. Megkeményedik egész arcberendezkedése, mintha támadásra készülődne.

– Én… én… semmi rosszat nem akartam… - Kékessy alig bírja visszafojtani kitörni kész könnyeit, most mégis eszébe jutnak arrogáns, keménykedő apja szavai: „Egy férfi sohase mutassa ki érzelmeit!” Ki halott már olyat, hogy egy férfi is sírhat bármikor, amikor csak kedve tartja? Micsoda szánalmasan megalázó egy helyzet.

A hölgynek mindenesetre azonnal leesik a tantusz, és kis gyémántszínű, aprócska retiküljéből már venné is ki a papírzsebkendőt, mely több, mint valószínű, hogy olyanolyan gyöngéd, kellemes, selymesen cirogató lehet, mint egy érintés. Most viszont Kékessy függ a világ szeme, hogy igenis bebizonyítsa ennek az angyali csodának, hogy mégiscsak ér valamicskét a világ rostáján.

– Elnézést kérem… csak belement valami a szemembe… - közli, és azonnal a zsebeibe nyúl. Még szerencse, hogy indulás előtt oda is rakott pár darab zsebkendőt. megtörölgeti arcát, mely már amúgy is a verejték sós ízével keveredett össze, majd felnéz, mintha keresne valakit, és azonnal észreveszi a hölgy babonázó tekintetében a lelkiismeret-furdalást, és az részvét megindító, ám barátságos szánalmát.

– Jól érzi magát? Megnyugodott?! – hajol kicsit közelebb hozzá, mintha egy gondoskodó anyuka lenne, aki mindenáron segíteni akar gyerekének. A ruhája kissé merészebb kivágásában picit többet enged láttatni, és most Kékessy volt irtóztató zavarban, de úgy, hogy vörösödik már nagy, búsa feje, hiszen női testet legfeljebb az internetes láthatott. – Bocsásson meg még be sem mutatkoztam! – látszott, hogy kissé elpirult, miközben szabadkozásra adta a fejét. – Dr. Darvas Barbara vagyok! – kinyújtotta a meglepődött Kékessy felé a kezét, aki annyira óvatosan érintette meg, mintha egy felbecsülhetetlen ékszer, vagy drágakő volna, és kézcsókot adott.