A boldogság titkos ereje

3. FEJEZET

A szombati nap azért is különleges, mert Emil mindenképpen azt akarta, hogy újdonsült barátnője ne gondolhassa őt már az első öt perc után totális idiótának, amiért saját készítésű lazagneval, és spagettivel kedveskedett neki, és már – ha a gasztrónómiai szakértelme -, hagyott is némi-nemű kívánnivalót maga után egy kellemes hangulatú, romantikus este mind a két félnek csak kedvezhet a további esetleges randik szempontjából. (Persze már amennyiben a hölgy nem ábrándul ki, és nem hagyja ott az illetőt, már az első perc után)

– Kincsem! Nyugi van! Meglásd fantsztikus leszel! – anyának mindig is ez volt a titkos, női praktikája, amióta csak az eszét tudta. Ugyanis nem létezik olyan egészséges optimizmussal megáldott ember, akinek természetes lehetne a stresszel egybekötött tartós, és már-már notoriusan elviselhetetlen idegeskedés. Pláne akkor, ha a főhős maga is félszeg, gátlásos, és telistele van különféle lelki komplexusokkal, melyeket a külső világ aligha érthet.

– Mit mondtam mindig? Légy bátran önmagad és ha legfeljebb rosszul sül el a dolog ne szégyenkezz, mert te megtettél mindent! – anyja miközben igyekezett megigazítani folyton ferdén, és csálén álló nyakkendőjét – mely valójában apja régi, kicsit megkopott, bordószín nyakendője volt -, folyamatosan igyekezett fenntartani szemkontaktust egyszem felnőtt fiával. – Szerintem nincsen nő, aki ellent tudna állni egy ennyire jóképű férfinak! – fordította szembe az előszobai tükörrel Kékessyt, hogy ő is megnézhesse a végeredményt.

Emil ebben a percben leginkább Tom Hanksra hasonlított a Big című filmből.

Big– Uram atyám! – sóhajtotta. – Csak ezt éljem túl!

– Na! Nem sajnálkozunk mint az elvesztett emberek! Megrázzuk magukat és folytatjuk tovább! Szeretnéd, hogy itt maradjak melletted, vagy elküldesz? – anyja kérdése meglepte, mert túlságosan is váratlanul jött őszinteségével. Az igazság az volt, hogy mint minden magára valamit is adó úriember természetesen szerette volna bemutatni barátnőjének az édesanyját, de attól tartott, hogy ez nem éppen a megfelelő alkalom, amenyiben az ember ténylegesen romantikus estével, és nem házassági ajánlattal készül.

– Tudod mit! Lemegyek sétálok egyet és visszafelé felugrok a barátnőmhöz! Ti pedig addig kedvetekre beszélgethettek, vagy csinálhattok, amit kedvetek tartja! – azzal már vette is kabátját, mert enyhén hűvösre igérkezett az idő, meg se várta, hogy kissé elvesztettarcú fia mit mondd már ki is lépett a bejárati ajtón, hogy a lifttel gyorsan lemehessen a földszintre.

„Hát ez már most frenetikusan kezdődik!” – vallotta be magának a kissé keserédes igazságot.

„Hát ez már most frenetikusan kezdődik!”A hölgy valamivel fél öt előtt érkezett. Szenzációsan nézett ki abban a vöröses ruhában, ami – bár sokat sejtetett -, mégis inkább meghagyta az ábrándos férfi képzeletnek a fantáziáláshoz való, kicsit merészebb utópikus gondolatokat. Ahogy Barbara kiszállt a liftből, és kissé tétován a kapucsengőt kereste Kékessy már a biztonsági zárral ellátott ajtóban ácsorgott és rögtön Chris De Burgh: Lady in red című romantikus balladája jutott eszébe. Persze egy nagy adag fame fatalos divatforradalommal megfűszerezve.

Lady in red – Szia! Remélem jó helyen járok! – mosolygott egész szívével, ellenállhatatlnul, miközben két jókora arcrapuszival üdvözölte a megszeppent Kékessyt, aki most köpni, nyelni is alig tudott. – Na, mi az? Máris elvitte a cica a nyelvedet?!

– Ö… Igen… azazhogy… fantasztikusan… csinos vagy… - később jutott csak eszébe, hogy ilyenkor az illem úgy diktálta volna, hogy kézcsókot adjon, de legfeljebb majd a későbbi alkalmakkor – márha egyáltalán még lesz ilyen -, kamatostul bepótolja.

– Nos hát… igazán köszönöm! – pördült meg saját tengelye körül. Ruhakölteménye olyan volt, mintha egyedül ráöntötték volna. Minden mozdulatában érezi lehetett a nőiesség abszolút megtestesülését, és azt, hogy mennyire jó érzés, ha valaki figyel akár csak a legapróbb részletekre és kifinomultságra is. – Nem szeretnél esetleg behívni? – csábító szempillarebegtetése egyértelmű romantikus gesztust sugallt.

– Ö… hát… hogyne… bocsáss meg… - előreengedte miközben szája teljesen ki volt nyitva az elképedéstől.

– Nagyon köszönöm! – lépett az ajtón beljebb tétován, mégis határozottan, miközben aprócska, gyöngéd kezecskéivel visszacsukta Kékessy kinyitott száját. Kékessynek még sohasem volt része abban, hogy egy rendkívül vonzó, harmincas nő váratlanul többször is megérintse méghozzá egyetlen nap leforgása alatt. Miért érezte mégis azt lelke mélyén, hogy időhurokba került, ami most egycsapásra máris beszippantotta, és melyből kitörni jóformán merő képtelenség?

– Hm! Nagyon ízléses a cipőtartótok! – vette aprólékosan szemügyre a bejárati ajtó mellett elhelyezett aprócska cipős szekrényt, mely gyakorlatilag két, megbízható, pozdorjadeszkából állt rajta legalább hat darab cipővel.

– Oh! Igen! Tudod ezt a szekrényt még édesanyám nézte ki, hogy kicsit bosszanthassa apámat, de szerintem nagyon praktikus és hasznos, mert így az embernek nem gazdátlan a cipője, és legalább máshová is tudja tenni, mint a puszta föld.

Barbara most jutott el arra a pontra, hogy tekintetével is kommunikálni tudjon. Tekintetet egyértelműen üzenetet küldött Kékessy agyába, mellyel azt üzente, hogy leszeretné venni bizonyára egy vagyonba kerülő enyhén tűsarkú, modern cipőjét.

– Segíthetek?! – ajánlotta fel a segíséget a fiatalember, és hagyta, hogy a bombázó hölgy máris hátára támaszkodjék pille súlyával, és levegye a cipőjét. Hihetetlenül gyorsan letaglózta a bizsergés, melyet a két test azonnal összeérintése generált. Volt már szerelmes, de a testi kapcsolatok ilyentén összefüggéseire még sohasem kerülhetett sor, egészen mostanáig.

– Köszönöm, ez igazán kedves! – bújt kis cipőiból, majd óvatosan megigazította ruháját, hogy tovább már ne gyűrődjön, és hálásan magában kuncogott, hogy Kékessy szándékosan elfordult, mert azt hihette, hogy a hölgy amolyan „nőies dolgokat” fog csinálni.

Bementek a hangulatos lakásba. Barbara azonnal észrevette a bejárati ajtó melletti alig tizenkét négyzetméteres, lyukszerű, téglalapméretű szobát.

– Gondolom ez a te szobád? Megnézhetem?

– Persze… tessék csak… tudod ezek a játékok és tárgyak nagyon fontosak nekem, és azért tartottam meg őket, mert gondoltam jól mutatnak a polcokon. Egyszer talán még valakik hasznukat vehetik. – tekintete újra szemügre vette a volt gyerekszoba színes választékait.

Barbara megfogott egy játékmackót, és kíváncsiságból úgy tett, mintha megnyomta volna a plüssállat hasát.

– Oh! De kár! Tudod gyerekkoromban nekem is voltak ilyen mackóim, de azok beszélni is tudtak! – egy váratlan érzelmes pillanattal magához ölelte, és látszott rajta, hogy nagyon megérinti a játékok hatalma.

– Nagyon sajnálom, ha… - azt hitte, hogy valami megbocsáthatatlan vétséget követett el, hogy először pont a gyerekszobát mutatta meg, de a hölgy félbeszakította.

– Nem történt semmi! Tudod… voltak nehéz pillanatok a gyerekkoromban… - mintha egy törékeny kisbaba lenne visszatette óvatosan, gyöngéden a mackót a helyére. Szétnézett még. Megfogta a Transformerseket, majd kiment a szobából, hogy átmenjen egy másikba. A tágas nappaliban aztán megállt.

– Hm! Nagyon ízléses a berendezés! A hatvanas évek aranykorszaka lehet! – S mint egy stílustanácsadó máris igyekezett pontos szakszerűséggel kielemezni a régi korok divatjait, és kisebb-nagyobb ízlésficamait. – Igen… azt hizem, hogy talán a nyolcvanas évek közepe lehet… - kérdőn nézett Kékessyre, mintha egyedül tőle várna pozitív visszjelzést.

– Hát… esetleg… talán… - nézett vissza rá bátortalanul.

– Tudod a mi kertesházunkban is volt egy ugyanilyen kicsit hasonló, nagy, ormótlan, gesztenyeszynű, beépített szekrény. Anyám valami miatt lecserélte. – simitott végig a lakozott, még mindig fényeskedő fafelületen, és vette szemügyre a közös nyaralások emlékeit, fotóit.

– Ha jól sejtem ők a szüleid? – vette kézbe a családi fotót, ami két boldog embert ábrázolt egy szomorkás gyerkőccel. – Megkérdezhetem, hogy ez a kép mikor is készült?

– Hu! Várjál csak… azt hiszem, hogy talán… a kilencvenes évek közepe felé…

– Nagyon határozott és komoly srácnak tűnsz a képen, aki mindig tudja mit akar elérni!

– Á! Ne hidd! Valójában inkább szomorú voltam!

– Megkérdezhetem, hogy miért, amikor fantasztikus szüleid lehetnek! – nézett rá kíváncsian.

– Egyrészt rettegtem az apámtól, akinek semmi sem volt jó. Örökösen elégedetlen mogorva, magányos farkas volt egész életében, és különösen akkor, amikor nyugdíjas lett. Aztán ott volt még a kövérségem, és magas vérnyomásom, ami miatt gyakorta vérzett az orrom, és persze anyám állandóan rohant volna velem a kórházba, vagy az orvoshoz.

A hölgy miközben hallgatta Kékessy őszinte, és kendőzetlen beszámolóját kissé kafinátosra sikeredett gyerekkoráról a kissé megtört, bársonyos hang azonnal átjárta egész belsejét és egyre jobban érezte szíve mélyén azt, hogy ehhez a kisfiús férfihoz neki mindenképp köze lesz még az életben.

– …De azért előbb-utóbb csak rendeződött a viszony az apáddal, vagy nem?!

– Hát… igazság szerint apám ki nem állhatta, ha nem neki lehetett igaza. Ha nem az ővé volt a beszédben az első, és utolsó szó joga! Abban a pillanatban, hogy nem az ő terveinek megfelelően történtek a dolgok robbant, akár egy valóságos időzített bomba, és nem csupán szavakkal, de néha tettekkel is sértett. Hirtelen eljárt a keze. Azt hiszem, hogy igazság szerint senki sem ismerhette őt eléggé. Annyira váratlanul halt meg, hogy szerintem sohasem ismerhette meg igazán a fiát. Én ugyan megpróbáltam beavatni az irodalmi érdeklődéseimbe, de egy rövid idő után felhagytam az efféle próbálkozásokkal, mert apám szerint az összes író, meg költő léhűtő, semmirekellő fajta. – az utolsó mondat kicsivel ütősebbre sikeredett, mint az előző, és ezt a hölgy is megérezte.

Barbara óvatosan odalépett Kékessyhez; megfogta mind a két kezét, és mintha csak egy olyan régi családtag, vagy ismerős lenne, aki őszinte részvétet nyilvánít ki is mondta, amire gondolt: – Őszintén sajnálom ami édesapáddal történt!

– Köszönöm! – meglepődött, mert kissé feszélyezve érezte magát, így csak az utolsó percben vette tudomásul, hogy enyhén elpirult. – Szeretnél vacsorázni?

– Alig várom! Mit a menü? – lépett oda a meghitten gyertyafényben uszó kisebb étkezőhelységhez, mely közvetlenül a tágas nappali mellett kapott helyet.

Kékessy némán, mint egy engedelmes főpincér kihúzta előtte a széket, ahogy ildomos.

– Szabad?!

– Hát hogyne! – a hölgynek rendkívül imponált ez a mára már réges rég feledés homályába vesző, udvarias gesztus. Óvatosan megigazította ruháját, és megvárta míg Kékessy kissé bizonytalanul, és roppant óvatosan betolta alatta a széket.

– Akkor… én mindjárt jövök a vacsorával… - fogta magát és villámsebesen kiiszkolt a kiskonyhába, mely közvetlenül az étkező mellett volt, és ahonnét ínycsiklandó illatok szálltak a levegőbe. Az olasz konyha hamísíthatatlan ízei.

Néhány perc múlva gőzölgő jánai tálas lazagnéval, és hússzószos spagettivel tért vissza két kezével úgy egyensúlyozva, hogy remélhetőleg ne törjön össze semmit, ami fontos és pótolhatatlan.

Babara máris segítségére sietett, és elvette az asztalról az útban levő gyertyatartókat, hogy maradhasson bőséges hely a tálaláshoz, és felszolgáláshoz.

– Ő… mennyit szedhetek… - két vaskos műanyagból készült kanál volt a kezében szolgálatkészen.

– Közepes addagot kérek! Nagyon gusztososan néz ki! – szinte enyhén borzongó élvezettel figyelte, amint Kékessy kicsit jobban belemarkol a jénai, gőzölgő tálba és megpróbálja úgy egyensúlyozni a lazangne tésztaoszlpoait, hogy azok valóban egy kisebbfajta gasztrónomiai műalkotás reprodukciójának nézhessenek ki.

– Köszönöm! – vette el tányérját a hölgy, és megvárta, míg kissé ügyetlenül Kékessy is szed egy kisebbfajta halmot a saját tányérjára.

– Őszintén remélem, hogy ízleni fog! Jó étvágyat!

– Jó étvágyat neked is! – varázslatos őzikeszeme valósággal barna gyémántokként ragyogtak az andalító gyertyafényben.

Emil mindig is valósággal rajongott azokért a nőkért, akik szinte félre tesznek minden udvarias finomkodást és esznek amennyit szeretnének. Most valósággal ámulattal nézte, ahol a hölgy aprócska, gusztusos tésztafalatokat tesz a villájára, és rágógumiként nyúlós trappistasajttal is megpróbál szépen egyensúlyozni, hogy az étel enyhén telt ajkai közé kerülhessen.

Emil ezzel szemben illő volt fegyelmeznie magát, mert nála az étkezés egyenlő volt a „gyorsan lapátolj be mindent” elvével, és ez nem lehetett több, mint alig tíz perc. Ugyanúgy megpróbált ezért apró, szinte jelentéktelen adagokat villájára venni, mint barátnője, és úgy szájába venni a meleg ételt, ami sikerült is, meg nem is, és csak az ég tudja, hogy hogy volt képes úgy enni, hogy nem ette le magát, ami viszont szokása lett.

„gyorsan lapátolj be mindent”– Isteni finom! Nagyon jól főzöl! – gratulált a hölgy. – Nem tudom hogy vagy vele, de én imádom az oregánó, a kakukkfű, és a friss bazsalikom metamorfózisát, ami jóformán kitölti az egész olasz konyha ízvilágát.

Emil pedig nem hitt a fülének. Itt ül egy vadítóan szexi, és egzotikusan gyönyörűszép istennővel, és szinte forradalmi, és kreatív eszmecserét folytat az olasz konyha rejtelmeiről. Ez azért több, mint jóleső váratlanság.

– A pizza is nagyon finom… - reszkírozott meg egy ártatlan mondatot.

– Ahogy mondod! Én a gyorsfagyasztott változatokat nem nagyon kedvelem, de ismerek a belvárosban egy isteni helyet, ahol a kelt tesztát feldobják a levegőbe, és addig-addig görgetik ide-oda, amitől fantasztikus finom lesz az összes alapanyag. Ha gondolod egyszer elmehetnénk oda! – Barbarának megvolt az a fantasztikus tulajdonság, hogy amikor beszélt az ember szinte azonnal lenyűgözve figyelte, mert olyan volt egész angyali hölgyiessége, mint aki mellett ténylegesen megállt volna az örökkévalóság. Káprázatosan nagyszerű!- Ö… ez tényleg nagyon jól hangzik! - hebegte félszeg, sután csak úgy a levegőbe, majd megbabonázva érezte, ahogy kettejük flörtölő, szerelmes tekintete váratlanul egymásba kulcsolódik. - Mit szólnál hozzá, ha rögtön átugranánk a második randira! Szerintem így sokkal emberközelibb lesz a dolog? - kérdezte ellenállhatatlan, vakító mosoly kíséretében, és ebben a percben gyönyörűbb, és sugárzóbb volt, mint valaha. - Hú! Ez fantasztikusan hangzik! - Emilnek jócskán kiszáradhatott a szája, hiszen ekkora váratlanságra igazán nem lehetett felkészülve. Heves, mohó kortyokat nyelt kólájából, és hagyta hogy rabul ejste bűnbak szívét az őszinte érzelem. - Veled annyira egyszerűbbnek tűnik minden… - Barbara nagy levegőt vett, és mintha fizikálisan is mgérezte volna, hogy nagyon sok esetben a legegyszerűbb szavak is jótékony mákonyként hathatnak, csupán csak az embernek muszáj lenne megelőlegeznie a kézen fekvő bizalmat. A vacsora végeztével úgy érezték, hogy a sors nem véletlenül hozta össze őket, és ez egy különleges valaminek a kezdete lehet…