A boldogság titkos ereje

4. FEJEZET

A következő szombati nap hamarabb eljött, mint arra bárki is felkészülhetett volna. Ez a nap sok szempontból mérföldkő lesz a felnőtté vállás rögös, viszontagságos útján. Legalább is Emil számára. Miket is képzel, elvégre már elmúlt harminc éves. Ám, ha az ember lélekben örök fiatal, az idő is valójában egyetlen kitágított hangulatnak tetszik…

Annál is inkább mert november lévén Emilnek születésnapja volt. Tehát elkezdődik Emil új felnőttkorba érésének korszaka, melyet – ha az égiek is úgy akarják -, egy fantasztikus hölggyel fog megosztani ki tudhatja hány évig. Egyben ez a napja Darvasi Barbarával eltöltött romantikus vacsorának is, amikor – meglehet -, illik feltenni a kérdést: – Most akkor istenigazán járunk-e egymással, vagy egyelőre még ki-ki a maga vadászmezején kísérletezik, és kutat?

– Anya! Nagyon szeretnélek bemutatni! Persze csak, ha nincs ellenedre! – lépett oda elé talpig elegánsan. Már ha a félrecsúszott nyakkendőt annak lehet nevezni.

– Oh! Kincsem! – lepődött meg az anyja. – Már így is éppen eléggé beavatkoztam az életedbe! Felnőtt férfi vagy! Cselekedj nyugodtan szabadon! – kicsit hárított, mert úgy gondolta ezzel használ, de Emil ezt is komolyabban vette.

– Figyelj! Szeretnéd, hogy könyörögjek! – máris térdre borult, és bár műtött térde így is fájt, nem csupán a frontváltozásokra reagálva, ebben a percben úgy érezte halaszthatatlanul szüksége van az anyjára.

– Ne butáskodj itt nekem! Tessék rögtön felállni! – igyekezett talpraállítani termetes, legalább százkilós nagyfiát a középkorú asszony. – Jól van! Értem már! Ha neked ez ennyire fontos! Ám legyen! De akkor sürgősen készülődnöm kell! Hányra is beszéltétek meg a találkozót?

– Este öt óra!

–Oh! Istenkém! Addig még van kerek két és fél óra! Mit fogunk addig csinálni?

– Hát beszélgetünk, vagy mulattatjuk egymást! – próbált humorizálni több-kevesebb sikerrel.

– De édes fiacskám! Ne gyerekeskedj! Elvégre komoly dologról van szó! Ha szegény apád megélhette volna ezt a napot. – mélyet sóhajtott, ami úgy érezte egészen a szívéig is lehatol.

– Jól tudom mit mondott volna! Azt felelte volna, hogy képtelen megbízni azokban az emberekben, akiket már nem ismer egy jó ideje! Szinte magam előtt látom, hogy a vacsoránál folyamatosan becsmérel, kritizál, vagy éppen frcskáz mindenkit csak mert olyan fullánkos, kiállhatatlan kedve van. – Emil hangja szomorkássá lett, mert több volt gyerekkori emlékei között a megbántott, és megalázott indulat, mint az örömteli szeretet.

– Te is tudod fiam, hogy apád imádott téged, csak nem bírta kimutatni! – az asszony mindig ezt vetette be, hogy hasson az érzelmekre.

– Anya kérlek! Tudom, hogy jót akart! De értsd meg, hogy gyerekként én valósággal rettegtem tőle, és egyáltalán nem esett jól, amiket az arcomba vágott!

– Jaj, ugyan már! Te is tudod, hogy nem gondolta komolyan, csak jártatta a száját össze-vissza! Nekem is mondott aztán mindenfélét, mégsem haragudtam rá! – Az asszony megpróbálta megérteni fia reakcióját apjával kapcsolatban, de érződött, hogy most sem járt sikerrel, mert Emil azonnal másra igyekezett terelni a témát.

– Még mielőtt jócskán felidegesítjük magunkat inkább mesélek Barbaráról.

– Tényleg! Milyen? Hogy ismerkedtetek össze? – az asszony fokozott érdeklődése, és kíváncsisága még Emilt is meglepte, de jóleső érzés volt, hogy végre egy igazi, őszinte ember édeklődik szerelmi életével kapcsolatosan. El is pirult jócskán.

– Hát az úgy volt, hogy volt az a kissé gyerekes ismerkedős este ott a Móricz-körtéren. Tudod, ahová csak nagy akarattal sikeredett elráncigálnom saját magamat.

– Oh! Hát persze! Hogy is felejthetném el! Valósággal lázban égtél! Olyan kis édes voltál!

– Anya Légy szíves! – próbált komolyságot erőltetni mosolygó anyára is. –Szóval elmentem, és ahogy belépek a terembe, és szokásos módon elvonulok egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki húzza az öltönyöm szárát. Amikor megláttam valósággal azonnal megállt bennem az ütő, és már nem számított se tér, sem idő, sem világmindenség.

– Hát persze kincsem! Ezt nevezik szerelemnek! Már én is kipróbáltam!

– Szóval… ő volt az, aki kezdeményezett és elárulta, hogy a kisfiús sármom nagyon bejött neki! Életemben nem hallottam még ennyire közvetlen, és ugyanakkor nagyon is kedves bókot, ráadásul egy fantasztikusan bombázó, modern nőtől.

– Tehát akkor ezt értsem úgy, hogy fülig belehabarodtál?! – anyja rafinált pillantása nem hagyott semmi kétséget.

– Igen! Azt érzem, hogy az első perctől kezdve közös hullámhosszra került a kapcsolatunk, vagy az ismerkedésünk. Valósággal összeszikráztunk az este végére. Tényleg! – most jutott eszébe. – Amikor lementél a lifttel nem találkoztál vele?

– Sajnos nem!

– Anya! Te most füllenteni akarsz, vagy pedig inkább a lépcsőházat vetted igénybe! – dorgálta meg enyhén.

– Jól van na! Igen! Elképzelhető, hogy láttam egy vonzó, csinos hölgyet! Ezt akartad hallani?

– Kezdetnek szerintem nem is olyan rossz!

A dolog úgy folytatódik, hogy a beszélgetésből egy óriási traccsparti lesz, és hipp-hopp már ott is tartunk, hogy elmúlt délután négy óra, és végzetsen közelít a bűvös ötös.

–Hoppá! Jobb lesz készülődni! – kap észbe az anya, és mindent elkövet, hogy egyik lábát a fürdőszobában, míg a másikat a nappaliban toporgó, és kissé türelmetlen, és izgatott nagy fiára próbálja meg fókuszálni.

– Felkapok egy harisnyát, és hozzá valami egyszerű darabot. Talán egy kis rúzst, vagy szájfényt is felteszek! – észre se veszi, és már azon kapja maágt, hogy magában motyog, és hezitál, hogy vajon melyik lenne a legalkalmasabb ruhadarab, hogy fia méltó módon bemutathassa.

– Anya! Te jobban izgulsz mit én! Szerintem fantasztikus lesz az egész, ha majd igazán megismeritek egymást! És különben is! Szerinted Barbara végig azt fogja lesni, hogy hogyan vagy felöltözve? – ahhoz képest, hogy Kékessy tiszta ideg volt, meglepően higgadtan, és kiegyensúlyozottabban tudott egy-egy választ kisajtolni magából.

– Még egy utolsó simitás, és kész is! – megigazította félrecsúszott nyakkendőjét, majd elviharzott a fürdőszobába, hogy újra beszárítsa haját.

– Anya! Nem az angol királynőt várjuk teára hanem egy fantasztikus hölgyet!

– Türelem édes fiam! Türelem!

Néhány perccel este öt óra előtt háromszor megszólal a kaputelefon.

–A francba! A francba! Kicsit hamarabb érkezett! – topog, tördeli a kezeit Emil. – Most mi lesz?! – néz tanácstalanul, kissé félve farkasszemet anyával.

– Ugyan már te buta! Mi lenne? Nyiss ajtót, és engedd be! – nyugtatja meg kimért temperamentumával.

Emil reszkető kezekkel felveszi a kaputelefon kagylóját, halk sóhajszerű hangon beleszól:

– Halló…

– Szia! Itt Barbi! Emléksze még rám?

– Hát persze! Máris beengedlek! – a megnyugtató, kellemes női hang hatására egy csapásra elszáll minden gondja. Benyomja a csengőgombot, és beereszti álmai hölgyét.

–Hu! Hát akkor… színpadra! – Még egy végső pillantás az előszobai nagy tükörben, majd kulcsot ragad, és kivágtat egyenesen a biztonsági ajtóhoz, mely most olyan akár egy jól örzött trezorajtó.

A percek a végtelenségbe vesznek, míg végül kinyilik a liftajtó és egy sugárzóan mosolygós, fantasztikusan stílusos nő lépked oda hozzá. Haja kontyba van feltűzve, ami miatt lágy arcvonásai kicsit markánsabb élt kapnak. Aprócska hattyú kezeiben pöttyöm retikült szorongat, és látszik ő sokkal jobban ki van téve az igzgalomnak, mint újdonsült barátja.

– Oh! Nahát! Ez aztán… - nyeli le torkát fenyető nyálgombócát.

– Hogy tetszem? – kérdezi kissé megszeppent, kislányos hanghordozással.

– Hihetetlenül csinos vagy! – óvatosan elveszi apró, törékenynek tetsző kacsóit, melyek ebben a pillantban hidegek, és fáznak, és máris gyöngéd kézcsókot lehel rájuk. Talán még el is időzik akja, hogy felmelegítse a védtelenített kezeket.

– Oh! Kész úriember! Ezt nevezem! – Barbara kellemesen elpirul, mert eddig jóformán csak olyan pasikat sikeredett kifognia, akik enyhén szólva sem romantikusak, vagy éppen udvariasak. Jóleső érzés, ha valaki ennyire figyel és ad a részletekre.

–Kérlek fáradj be! – karját ajánlja fel neki, és a hölgy kissé szabadkozva, de engedi, hogy betessékeljék a lakásba.

– Segíthetek a cipődet… - Kékessy talán még soha sem érezte ennyire intenzíven, és lefegyverzően egy másik rendkívül rokonszenves ember jelenlétét. Szíve minden egyes mozdulatra mintha végzeteset dobbanna.

– Nahát! – csodálkozott el máris Barbara, amint közvetlenül a bejárati ajtó mellett megpillantotta Emil volt gyerekszobáját, melyet – mostanság -, afféle ideiglenes dolgozószobaféleségként igyekezett kihasználni. – Fantasztikus ez a szoba! Ha jól sejtem ez a te volt gyerekszobád, mert egy-két játékot megtartottál! – apró, hattyúlépteivel lépett be óvatosan, mint aki egy porcelánüzletbe lép, és folyton azon ügyeskedik, hogy még véletlenségből se törhessen össze semmit. –Micsoda akciófigurák, és robotok! Ezt nevezem! – levett az egyik polcról egy műanyag Tini Ninja Teknőc figurát és kedvesen babrálni kezdett vele. –Emlékzem, hogy kislányként valósággal haragudtam azokra a fiúkra, akiknek a kilencvenes évek derekán az összes főszereplő figurája megvolt, és ráadásul Crank parancsnok Teechnodromja is. Micsoda időutazás! Te mit kívánnál, ha visszamehetnél, akárcsak egyetlen napra is az időben? – kedvesen, mosolyogva kérdezte ezt, mintha hétköznapi, természetes kérdés lenne.

Emil a nagyméretű ablakhoz lépett, mely farkasszemet nézett szobája ajtajával; kinézett rajta, mintha a természetben vélné felfedezni a megtalálható válaszokat a feltett kérdésre. Egyszerre bölcs lett, és komoly:

– Azt hiszem megválogatnám a barátaimat, és senkinek se hagynám, hogy ok nélkül piszkáljon, vagy megverjen!

Barbarának sem kellett több. Azonnal kapcsolt, és átlátta a helyzet teremtette szomorkás összefüggéseket. Ezt az embert gyerekkorában bizony rendszeresen bántalmazták fizikálisan vélhetően a gonoszabb, és szadistább gyerekek, és rengeteg olyan lelki sérülést szedett kénytelen-keletlen össze, amitől szabályosan emberkerülővé vált. Nem is csoda! – Óvatosan tett feléje néhány kimért, bizonytalan lépést. Megfogta a kezét: –Nagyon sajnálom… tényleg… borzalmas lehetett így felnőni… a folyamatos félelem, és rettegésben…

Emil lehajtotta fejét, de megígérte önmagának, hogy most nem fogja sajnáltatni magát, és uralkodni kellett érzelmeit, mert most helyben legszívesebben mindent feladva elsírta volna magát, vagy gőgött volna, akár a vízfolyás.

– Én… bocsánatot kérek… - nyögte ki pár perc multán.

– Ugyan! Semmi baj! Nézzünk körbe! – Barbara, hogy megmenthesse a már így is kissé ingatag lábakon álló helyzetet kiment a volt gyerekszobából, kényelmesen átvágott az előszobán, és az ebédlősarkon, és az előszoba végén máris Emil szüleinek hálószobában találta magát.

– Oh! Bocsánat! Megszabad nézni a könyvespolcot? – kérdezte óvatosan, mint egy ártatlan kislány, aki idegen helyre tévedt.

– Persze… tessék csak! – állt meg a hálószoba ajtóban Emil. Úgy érezte, ha most ő is belépne szülei szobájába valamit megakasztana. Talán a múlt és a jelen egyensúlyi állapotát. Ezért hát egyelőre kint maradt.

– Hűha! – álmélkodott a hölgy. –Ez igen! Látom neked is megvan a Shakespeare összes! Már évek óta szerettem volna újra végigolvasni az összes színdarabjait, de valami sohasem úgy alakul, ahogy azt az ember eltervezi! Nem igaz?! – kedvesen, kíváncsian ránézett a tétova, és kisfiús lovagjára, mert arra volt kíváncsi vajon milyn érzelmek fognak titokban még a mai nap során a felszínre bukkani. Óvatosan leemelt egy újabb kötetet.

– Á! Mennyi verseskötet! Gondolom fejből tudod idézni kedvenc verseidet! Kik a kedvenc költőid?

– Füst Milán, Kálnoky László, és a Nyugat kevésbé ismert emberei. Tudod Márai egyik írása jut eszembe, melyben úgy fogalmazott, hogy ő, ha antikváriumba megy sohasem a kötelező szerzőket veszi meg, hanem az ismeretleneket, vagy kevésbé ismerősöket, mert így szerinte lemérhetővé válik az adott társadalom kultúrája.

– Hm! Ez nagyon érdekesen hangzik! Megmutatod a te írásaidat is? – kérdezte már megint azon az ellenállhatatlan, búgó hanghordozással, melyben benne volt a szerelmes vágyakodás, és a flörtölni vágyó kacérkodás. A legtöbb férfi erre valósággal szinte azonnal begerjed.

– Ö… persze! Tessék! Kövess! – Emil észre se vette, de olyan gyorsan átviharzott pufók lábaival a nappaliba, hogy a hölgy jócskán meglepődött, hogy vajon mitől jött ennyire izgalomba különös partnere.

– Hu! Te aztán megizzasztod az embert! – fújta ki a bentrekedt levegőt. – Még szerencse, hogy jó kondiban vagyok! – kicsit talán látványosabban a kelleténél megigazította ruhája pántos részét, és kellemesen csalódott, mikor Emil nem folyton a mellrészt bámulta, hanem igyekezett tartani a szemkontaktust, bár ez sohasem volt megrögzött szokása.

– Kérlek foglalj helyet! – Emil megvárta míg a hölgy leül, majd kinyitotta a bárszekrényt, ahol italok, és üvegek helyet kivételesen szintén könyvek voltak. Ám ezen kötetek érdekessége, és kiváltsága abban állt, hogy egytől-egyig Kékessy Emil neve diszelgett a kartonált, papírkötések címoldalán.

– Hűha! Azt a mindenit! Nem is mondtad, hogy te tehetséges író, és költő is vagy! Elismerésem! – szinte remegő kezekkel igyekezett átvenni Emil vaskos kezei közül az adott köteteket, és percekként elámult, és nem győzött csodálkozni azon, hogy ez a kivételes fiatalember vajon még milyen különleges meglepetéseket tartogat?

– Fantasztikusak ezek a könyvborítók! Te csináltad őket?

–Hát… én választottam ki, és próbáltam meg elküldeni kezdetben a kiadónak, csak egy idő után azt vettem észre, hogy a szerkesztők borzalmasan pénzéhesek lettek, így néhány hónap múltán megszakítottam velük minden kapcsolatot.

– Oh! Értem és sajnálom! – kicsit szomorkásabb lett a tekintete.

– Nincsen semmi probléma!

– Nem! Szerintem ezt igenis komolyan kell venni! Sok szerkesztőnek szabályosan Isten pénze is kevés volna! – végighúzta ujjacskáit a köteket gerincén. – Tudod mindig is érdekelt, hogy kik kaphatnak tiszteletpéldányt?

– Hát… tudod ez úgy van, hogy akik a szerzői könyvkiadásban vannak, azoknak az utolsó fillérig mindent saját pénzből kell finanszíroznik! De nagyon szívesen adok neked egy példányt! – megszeppent ajánlkozott. Pedig, ha édesanyja most itt lenne bizony – meglehet -, keményen rászólna, hogy: „Édes fiam! Neked is pénzbe került! Az ifjú hölgy pedig, ha szeretne egy példányt akkor igenis vegyen magának!”

– Fantasztikusak! Nagyon tehetséges vagy kedves Emil! Én a helyedben nagyon büszke lennék rád! – Észrevette, hogy Emil megint lehajtja a fejét, és a melankólia, és a búskomorság általános jelei mutatkoznak rajta. Hogy megpróbálja felvidítani kicsit közlebb ült hozzá, és megfogta a kezét.

– Mi a bajod édes, bús hercegem? Mondd el? Mi bánt? – kérlelte kedvesen.

– Ne haragudj rám, hogy lerombolom a hangulatot! Tudod rengeteg cikket, és posztot elolvastam már az irodalommal kapcsolatosan! Mást se csinálok egész nap, és külföldön sokkalta jobban megbecsülik azt, akik már vagy huszonhat könyvet összeírt! Idehaza pedig egyszerűen nem lehet megélni sem! Legalább is az írásból!

– Igen! Ezzel ellenvetés nélkül egyetértek! De figyelj! Nézd a jó oldalát a dolgoknak! Melyik volt osztálytársad mondhatja el magáról, hogy sikeres író, költő lett, még akkor is, ha eddig semmilyen díjat sem kaptál? Szerintem nagyon kevesen, nem igaz?!

Emil a hallottakon kicsit elgondolkozott, és dobogó szívében jóleső érzelmek ébredtek egy olyan igazi nő iránt, akit már csak pár hete ismerhetett, mégis, mintha egész életében ismert volna.

– Nem szabadna azzal törődnöd, hogy mások mit is gondolnak rólad! Igenis foglalkozz azzal, hogy te mit gondolsz a világról, és a benne élő emberekről! A többit pedig igenis tojd le! A negatív beszólásokkal pedig ne foglalkozz! – simogatta meg szőrös mancsait. – Most szeretnélek megcsókolni, ha nem baj! – közelebb hajolt óvatosan, és rendkívül finoman, mintha gyümölcsöt kóstolna megcsókolta a meglepett Emil húsos ajkait.

A romantikus este hátralévő részében szinte a gyerekkori szomorú témáktól elkezdve mindenről kellemesen, őszintén elbeszélgettek. Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjenek egy hullámhosszon képesek átérezni egymás boldogságát, és szomorúságát, és bárhogyan is alakuljon a sokszor nehézkes, göröngyökkel, és buktatókkal teljes élet ő életüknek feltétlenül köze lesz egymáshoz.

– Egyszer igazán bemutathatnál az édesanyádnak! – kérte kissé megborgálóbb hangnemben, de rendkívül olvadó kedvességgel Barbara, miközben még hosszú percekig mindketten kart karba öltve álltak a biztonsági záras ajtón. Halhatatlan pillanatukat a feljövő lift szakasztotta félbe, melyből Emil édesanyja szállt ki, mikor megpillatotta előbb a csinos, divatos hölgyet, majd férfi fia idétlenül vigyorgó árbázatát rögtön leesett számára a tanktusz, hogy a fiatalok bizony nagyon jól éreztük magukat ma este.

– Oh! Bocsánat! Talán rosszkor jöttem?! – kérdezte csakhogy leplezze kitörni készülő örömét. Ha valamit, akkor ezt az évek során mesterien sikredett lepleznie.

– Ugyan dehogy! Üdvözlöm Darvasi Barbara vagyok a fia barátnője! – nyújtott kezet.

– Igazán örülök a találkozásnak! – jólesőn meglepődött. De még mielőtt bármit is szólhatott volna a fiatal, és elegáns hölgy egy röpke huppanással már a liftben is termett és megnyomta a földszint gombját.

– Nagyon örülök a találkozásnak! Emil légy szíves majd hív fel!

Anya és fia hosszú percekig álltak jóleső meglepetéssel az ajtóban, mire sikerült magukhoz térniük.

– Tudod anyu az úgy volt, hogy… Ő kérte, hogy mutassalak be, de a jelek szerint megelőzött! Remélem nem baj?! – nézett anyjára kérdőn.

– Ugyan már kincsem! Ne csacsicskodj! Menjünk inkább be, és mesélj el mindent részletesen. - Azzal mindketten visszamentek a lakásba, és kis híján hajnal lett mire Emil a maga bolondos, fülig szerelmes módján mindent precíz részletességgel kitárgyalt anyjának, vigyázva rá, hogy a flörtölő részek azért valamennyire titokban maradhassanak, legalább is egy rövid időre.