A boldogság titkos ereje

5. FEJEZET

Kamaszkorában amikor a legtöbb ember abba a bizonyos meghatározó, és jelentős korba ér, hogy eszmélkedésen túlmenően már komoly, és felelősségteljes témák is érdekelni kezdik, és foglalkoztatják Emil minden tudását irodalmi könyvekből, az anyja ponyva orvosi jellegű krimijeiből, és persze a tévéből szerezte.

Gyakorta képzelte el magát magányos farkasszerű hősként, aki az igazságért harcol, és emellett bőséggesen jut ideje az elesettekre, nehézsorsúakra és persze a védtelen hölgyekre. Szívesen képzelte el magát rejtélyes, titokzatos pasasként, aki egy tengerparti apartmant bérel, frissen vacsart narancslevet kortyolgat jégkockákkal, miközben egy kényelmes fotel várja a kedvenc filmjei DVD-válogatásával karöltve, és néminemű gusztusos nassolnivaló, miközben már nem kell folyamatos élet-halál harcot vívnia a pluszkalóriákkal, melyekkel egész gyerekkorában hadilábon állt. Később már egy hősszerelmes párt képzelt el, amint egy fantasztikusan szép hölgy rakoncátlan játékossággal belecsimpaszkodik, és dobogó, romantikus szívvel egyszerre kezdenek sírni, vagy – filmektől függően -, nevetni, ahogy érzelmeik éppen megengedik, majd szenvedélyesen, mégis lassan csókolóznak valami gyöngéd, érzelmes, kicsit csöpögősen gicccsesnek ható romanikus dal dallamára. „Ez volna aztán az élet! Vajon az apja büszke lenne rá, amikor egész eddigi életében jócskán megalázta? – töprengett. Egy napon befogom bizonyítani, hogy én is érek annyit mint mások. Egy nap nekem is lesz boldog, és kiegyensúlyozott életem.” Korántsem volt biztos benne, hogy az a távolnak tűnő vágyálma egy szép napon –több mint valószínű -, valóra válhat.

„Ez volna aztán az élet! Vajon az apja büszke lenne rá, amikor egész eddigi életében jócskán megalázta?Egy napon befogom bizonyítani, hogy én is érek annyit mint mások. Egy nap nekem is lesz boldog, és kiegyensúlyozott életem.”Már legalább tizenöt éve, hogy tartós, vagy féltartós munkanélkülinek nevezhette magát. Ami megint nem teljesen igaz, hacsak számításba nem vesszük azokat a – főként internetes pénzkeresési honlapokat, szolgáltatásokat, és reklámmarketingeket, melyk igen-igen nagy népszerűségre kezdtek szert tenni a kétezeres években.

Annyira szeretett volna elköltözni, vagy egyenesen felülni Ferihegy kettőn egy szárnyas gépre és ittthagyni ezt az átkozott, nyomorult világot, és mindent új alapokra helyezni, de mégsem mert, mert sohasem bocsátotta volna meg magának azt, ha édesanyjával történik valami baj hosszú ideig tartó távollétében. És különben is a külföldi tartózkodáshoz megfelelően felépített, és kivitelezett anyagi háttér szükséges, és bizalmi kapcsolatok egész hálózata, mely támogatja és segíti az egyes személyeket abban, hogy könnyedébben meilleszkedhessenek az adott idegen kultúra makrokörnyezetébe, és abba a közösségbe, ahol letelepedni, és idővel gyökereket ereszteni szándékoznak.

A közösségi médiaoldalakon rábukkant kedvenc filmszínésznőire, és apró, kisebb figyelmességekkel igyekezett őket megörvendeztetni bízva abban, hogy hátha felfigyelnek majd rá, és kölcsönös jelleggel esetleg segíteni fognak majd neki. Egyik gyerekkori álma volt egy igazi, legalább két órás nagyjátékfilm leforgatása, melyben ő lenne az egyik rendező asszisztens, vagy társrendező, ha úgy tetszik, és ha szerencséje volna talán még a forgatókönyv bizonyos részleteit is ő írhatná, mert úgy hallotta, hogy ez minden szempontból jövedelmező befektetés volna nemcsupán az adott filmstudiónak, de a teljes stábtagok számára is egyaránt.

– Miket is hadoválok itt magamba! – pofozta két kisebb arcpaskolással föl magát, miközben éppen készült levinni a jócskán megpakolt fekete szemeteszsákot a szeméttárolóba, mely a földszinten kapott helyett. Ilyen esetekben mindig hálát adott, hogy legalább társasházukban beszerelték a liftet, így nem kell fölöslegesen, és fáradtságosan lekoslatnia hét teljes emeletet mire leér a földszintre.

Balszerencséjére már a negyedik emeleten lecsapott rá egy agresszív, folyamatosan elégedetlenkedő, és kötekedő özvegy asszony, aki – amikor még gyerek volt kedves néni lehetett -, most viszont valósággal utálatos hárpiává változott át.

– Jó reggelt Emilke! Hallotta kedvesem?

– Ö… Jó reggelt, kezit csókolom Kati mama. Mit is? – nézett vissza rá tanáctalaul, amikor a vénasszony komotos léptekkel becsoszogott a várakozó liftbe.

– Hát a patkányokról kedvesem! Ott vannak mindenütt! Nem lehet őket egyszerűen kiírtani! Megszaporodtak!

Kétségtelen, hogy az idős özvegy vénasszony mindig olyan hatásosan tálalta az emberek felé a mondanivalóját mintha vérprofi színésznő lenne, aki éppen élete legmeghatározóbb színházi előadására készül, méghozzá bravúros és ugyanakkor zseniális rögtönzésekkel.

– A földön mindenütt kaka és szemétkupacok hevernek kedveském! Gusztustalan, és gyomorforgató látvány! Valakinek csinálnia is kellene valamit nem csak beszélni róla?

– Hát… megértem! – Emil legszívesebben már ment is volna. nem jó, ha az ember feleslegesen magára haragít másokat. –

Ne tessék haragudni Kati néni, de most mennem kellene… - mindvégig az járt a fejébe kissé illetlen módon, hogy hogyan koptathatná le magáról a vénasszonyt.

– Valakinek ezért vállalnia kellene a felelősséget Emilkém! – mondogatta, amint kiszállt a földszinten, és ment a maga dolgára.

– Igen Kati néni! Hát persze! – hagyta rá, majd folytatta utját a szeméttárolók nyirkos, hideg pincemélységet árasztó ajtajáig, hogy bedobja az asznapi szemétadagot, mielőtt a kukások – szerda lévén -, megérkeznek.

Nem vett észre semmit, pedig a nyér, és lidéerces világításban mintha valami turkált volna a szemeteskukákban. Mintha a tartalmukra lett volna kíváncsi. De Emil biztos volt benne, hogy attól, hogy – sok esetben -, nem látjuk még nem biztos, hogy a dolgok, tárgyak, vagy micsodák nincsenek is ott. Bedobta amilyen gyorsan csak tudta a szemeteszsákokat a büzlő konténerbe, és már iszkolt is onnan, akárcsak gyerekkorában nagyanyja dohos, és baljóslatú szenespincéjéből.

Mikor visszatért a lakásba okostelefonján legalább egy tucat hangüzenet várta, és persze mindegyik Barbarától jött. Megakarta hallgatni az összeset, de ember legyen a talpán, aki végigtudja hallgatni az olyan digitális üzeneteket, mely jóformán ugyanazt a gépi hangot rögzítették újra és újra, akár egy gorcsa, rozsdás tű a lemezjátszóban. Megnyomta az egyik üzenetféleségen a visszahallgatás gombot.

– Szia kedves Emil, én vagyok az, Barbara…

Emil arcára széles, grimaszos mosoly ült ki.

– Helló… szia… mi a pálya gyönyörűm? – felelte csak úgy a levegőnek, mintha a hölgy ténylegesen itt volna a lakásban.

– Csak azt szerettem volna közölni veled, hogy alig várom, hogy újra találkozzunk, és elmélyíthesük komoly kapcsolatunkat! Őszintén bizom benne, hogy nem haragszol túlságosan, amiért megelőztelek a kezdeményezésben, hogy felhívjál! De ez talán nem is annyira fontos.

Emil összeráncolta kicsit a homlokát, és pár lépést hátrált az okostelefontól, mely dolgozószobája asztalán feküdt.

– Annyira szeretném elhinni, hogy mindaz, ami kettőnk között történt talán neked is jelentett valamit! – néhány pillanat múlva. – Meglehet én vagyok nagyon szigorú, és kemény önmagamhoz, de tudod ilyennek nevelt az élet! Jobb ezeket a dolgokat elsőre tisztázni! Remélem te is így gondolod!

Emil erre ismét visszasüllyedt gyerekori melankólikus, szomorkás önmagába, mint „akit megint porig aláztak érzése” kezdte újra hatalmába keríteni.

„akit megint porig aláztak érzése”Emil a legtöbb hangposta üzenetet kitörölte kikéve persze ezt az egyet, amit éppen hallott. Majd átment a kiskonyhába, ahol már minden készen állt az aznapi ebédhez, és mivel ha főzött legalább koncentált is valamire, így baljóslatú, és negatív gondolatairól is könnyedén elterelhette a figyelmet. Miközben megfőzte a tésztát forró, enyhén sós vizben, msjd összekeverte a tésztaszósszal – melyet egyesek szentségtörésnek neveznének, pláne akkor ha csupán csak trappista sajt volt odahaza, és nem eredeti parmezán -, akkor érthető, hogy gondolatai mindig másutt jártak, mint tulajdonképpeni rendeletési helyük.

Kicsit zaklatottabban ment ki vizelni a vécére, mely közvetlenül a nemrégiben felújított fürdőszoba mellett helyezkedett el. Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy a kényelmes több generációt is kiszolgált, masszív öntött vaskád menjen ki a fenébe, mert az új, és modern helységben nincs helye matuzsálemi ócskaságoknak. A lakás – ezt el kellett ismernie -, talán sohasem újulhatott meg igazán, míg apja életben volt.

Eredetileg szerette volna laza, frankó, ultramodern legénylakásnak berendezni, de semmi esetre sem szeretett volna akárcsak bármiben is ellenkezni anyával.

Az egyedülálló férfiak hármas szentháromság-szabálya a következő: játékkonzol – remélhetőleg a legújabb, menő játkékokkal, melyek valaha is megjelentek a jtékpiacon. Színes plazmatévé persze DVD-felvevővel, és lejásztóval egybekötve, bár ha erre nem telik még mindig kölcsönkérhető apróbb szívességek fejében a szülők retrós szalagos videokazetta lejátszója. Irodalmi könyvek minden mennyisgében: attól függően, hogy az adott önmagát agglegénynek beállító személy mennyire szeret-e elmélkedni, olvasni, vagy adott esetben kicsit filozófiálni az élet kérdéseiről-válaszairól vegyesen. És persze, hogy a napi kapcsolattartás meglegyen szélessávú, legalább 500GB-os internethozzáférés, mely a szó szoros értelmében villámgyors, és mely nem úgy néz ki, hogy az ember órákat, perceket vár arra, hogy egyáltalán felvillanjon a Windows 10 bejelentkezési képernyője, miközben a héttéralkalmazások jóformán totálisan hajlamosak lefagyni már a legelső kattintásnál. Aztán esténként régi fekete-fehér filmeket is nyugodtan bámulhat – persze, ha arra van gusztusa -, és önsajnáltatón ömleghet arról, hogy vajon miért volt képtelen egész életében megismerkedni egy földi bombázó istennővel, aki kivételesen önmagáért szereti az embert.

Az agglegénység, mint a szabad, és független legényélet szingli megfelelője azért is rendkívül veszélyes, mert ha egy volt notóriusan dühöngő, és rendkívül idegbeteg, ellenszenves exbarátnő egyáltalán megsejti az adott volt pasijával kapcsolatosan, hogy a masszív agglegényéletmódra rendezkedett be, akkor már csak azért is, és a negédes bosszú nevében hajlamos lesz telekörtölni az egész pletykaszintű hírt, miszerint legjobb expasija egy idióta lúzer csakmert hagyta, hogy elsüllyedni azt az értékesnek korántsemsem nevezhető, a felszínsesség, és megjátszott pózok diktálta párkapcsolatot, mely már a legelején sem volt mentes az intrikáktól, és a pellengére helyzetett, merőben negatív sztereótípiáktól.

Mindenesetre kár már az ilyesmin rágódnia a legtöbb embernek, nem igaz?! A dolgokat, amennyiben a múlt kitörölhetetlen, tehát megváltoztathatatlan szerves részévé vált semmilyen módon nem lehet kijavítani, sem megváltoztatni. Persze hacsak valaki, egy rejtélyes idegen képében vissza nem megy az időben, hogy helyrehozza a már megtörtént rossz dolgokat. Quantum Leap csak kicsit másképp.

Quantum LeapBár sohasem volt gyógyszerfüggő – hiszen gyerekkorában már éppen eleget volt kórházba, ahol annyi gyógyszert, és injekciót tömtek belé, ami egy nagyobbacska elefántot, vagy gorillát is könnyedén kiütött volna, most sok esetben, ha összecsaptak feje felett Szkülla és Kharübdisz hullámai hajlamos volt eljátszani az antidepresszánsok korántsem jótékonynak mondható mellékhatásaival.

Úgy döntött az egész gyógyszerkészletet – kivétel a C- és D-vitaminos pezsgőtablettákat kidobja a szemétbe. Miután ezzel végzett úgy döntött megnézi egyik gyerekkori klasszikusát a Farkasokkal táncolót tudniillik a klasszikus alapokon nyugvó, klasszikus zenével megkomponált westerneposz – remélhetőleg -, sohasem megy ki a divatból.

Farkasokkal táncolót Persze semmi sem érhetett fel azzal az élménnyel, amikor gyerekként először ment el a szüleivel moziba. Az enyhén sós, és vajas, forró pattogatott kukorica kellemes, csalogató illata, az emberek zsúfolt, tolongó, szenzációhes sokasága, melytől mindenki azt gondolhatná, hogy igenis ő is legalább olyan híressé vált – igaz csupán csak másodpercekre is -, mint mondjuk azok a filmsztárok, akik a vásznon megjelentek.

Már nem is emlékezett, hogy anno mikor is vette magának a Philips DVD-lejátszót, mindenesetre jó üzletet csinált, mert bár az évek jöttek-mentek a lejátszó még egyszer em mondta be az unalmast, és nem is romlott el. Kicsinyes, gyerekes rajongás szállta meg, amikor kinyitotta a film DVD-dobozát, és berakta az Oscar-klasszikust.

Most gondolt talán először vele, milyen lett volna ezt a remek filmet egy olyasvalakivel megnézni, mint Barbara. Vajon egymáshoz simultak volna hősszerelmesek módján, belsőségesen, mint a legtöbb fiatalos pár, akiket eddig megismert? Vajon a szenvedélyes, romantikus csókjelenet közben az ő ajkuk is összeolvadt volna vad, és szenvedélyes dallamok ritmusára? Csupa csupa olyan kérdés, melyet már réges régen feltett magának, mint a legtöbb ember többsége, persze azzal a különbséggel, hogy míg a legtöbb ember ezeket a természetes, és alapvető dolgokat mind megtapasztalta és átélte, addig Emil ezekről is kényszerűségek árán lemondott, vagy épp lemaradt.

Bár – főként apja ellenezte, hogy filmposzterekkel tapétázza ki a nappaliját -, azért egy-két filmposzter így is frenetikus hangulatot teremtett. A nappaliban azonnal felcsendült John Barry világklasszis komolyzenéje, és Emil ténylegesen úgy érezhette magát, akárcsak John J. Dunbar hadnagy.

Bekészített magának egy kisebb halom pattogatott kukoricát, csokis drazsét, és legalább annyi finom ropogtatnivaló, és néminemű chipszet, és már készen is állt az összes kelllék, hogy az élmény minnél kathartikusabb vonatkozású legyen.

Ha megszeretné hódítani Barbarát határozottan tlapraesettebbre, tökösebbre, és vagányabbra kell vennie a figurát akárcsak Kevin Costnernak, mert ha ezt sikerül elérnie, akkor fel fog rá nézni, és bizni fog benne, onnantól pedig gyerekjáték jóformán az egész.

Képzelete vetítővásznán már megjelent a Batman egyik nagyjelenete, melyben Kim Basinger elveszett kislány módjára keresi Bruce Waynet, és éppen Michael Keatont kérdezi meg, hogy nem látta-e merő véletlenségből, mire Keaton kissé kitérő, szellemes válaszzal lereagálja az egészet: – Nem tudom biztosan! – Egyébként számos formában elképzelte tanítómesterét Obivan Kenubit, aki a hátsó helységben áll, és helyeslően, titokzatos biccentő mosollyal arcán bólogat, hogy lám csak! Ifjú tanítványom jól végezted a dolgodat! Emil pedig kedvesen meghajol előtte.