Istenem, mennyit meséltem Ferkónak és apámnak az első önálló munkámról. Fontoskodva és lelkesedve.
Ma már mosolygok magamon, csendesen, megértően, és ha sok minden fáj is, nem tudom megtagadni – nem is akarom – akkori magamat, a lelkesedés tiszta pillanatait, a hittel és odaadással végzett munka örömét. Önmagamat tagadnám meg, s annyira nem vagyok gazdag az örömökben, hogy fölöslegesen eltékozoljam szép emlékeimet.
Október 14-én indultunk a Szovjetunióba. Amikor apámtól elbúcsúztam, a fájdalom összeszorította a szívemet, a lelkem mélyén nagyon szomorú voltam, de szomorúságomat erőltetett mosolygással palástoltam. Apa megölelt, szorosan magához vont, pár pillanatig megpihentem széles mellén. Ferkó azonban sürgetett, indulnunk kell, elkésünk.
A pályaudvaron félrehúzódtunk. Nehezen búcsúzt
