Játék a tisztességgel

Fejezet 3

ELSŐ RÉSZ

Másfél évvel ezelőtt a Híradástechnikai Kutató Laboratórium vezetősége író-olvasó találkozót rendezett. A laboratórium igazgatója, Tamangó István, a találkozóra engem hívott meg. Kérését nem utasítottam vissza. Együtt gyerekeskedtünk, együtt rúgtuk a rongylabdát a grundon. Később szétváltak útjaink, a háború, a mozgalom más-más tájakra sodort bennünket, de azért hallottunk egymásról, néha találkoztunk is. Legutóbb, ötvennyolc őszén, a Pártfőiskolán futottunk össze. Az előadások szünetében gyakran beszélgettünk, idézgettük a múltat, kutattunk a régen elfeledett ismerősök után.

Pista szenvedélyesen szidta azokat, akik még ma is a régi módon szeretnének irányítani. Példáit a laboratórium életéből merítette, elbeszélése nyomán megismertem Komár Tibor igazgatót, Berendi Vilmos főmérnököt, Somos Gézát, Thurzót meg a többieket. És megismertem Fodor Jutkát is.

Tamangó István az ellenforradalom után a laboratórium párttitkára volt, onnan került a főiskolára. Az volt a meggyőződése, hogy Komár „kiszámolta” őt, így szabadult meg tőle, mert állandó ellenvetéseivel zavarta az igazgató koncepcióját.

Érdekes történeteket mesélt, és több alkalommal megjegyezte:

– Látod, komám, ez a téma. Írhatnál belőle regényt.

– Engem az emberek érdekelnek, nem pedig az, hogy nálatok, a prémium kedvéért, hogyan szabotálják el a gyártmányfejlesztést.

– Az emberekről. Én is így gondoltam.

– Az én regényemben nem leszel pozitív hős. Nevettünk.

Az iskola elvégzése után lett a laboratórium igazgatója Tamangó Pista.

Az író-olvasó találkozón viszonylag sokan vettek részt. A szocialista erkölcsről és az együttélés szabályairól vitatkoztunk.

Amikor egy barna hajú, karcsú lány kezdett beszélni, Tamangó megérintette a karomat.

– Ez Fodor Jutka – súgta –, akiről meséltem neked. Figyelmesen hallgattam a szép arcú lányt. Haja rövid volt, szeme feltűnően kék.

– Ösztöndíjas – mondta Pista –, remek teremtés. Jutka szenvedélyesen védte a fiatalokat. Azt fejtegette, hogy a fiatalok életében tapasztalható zavaró és idegesítő jelenségek a felnőttek világában található ellentmondások jelzői.

– Mi, fiatalok – mondta Jutka –, becsületesen, tisztán szeretnénk élni és dolgozni. Vannak céljaink, álmaink, elképzeléseink. Ezekkel a célokkal és álmokkal hagyjuk el az iskolát, és másnap az életben a felnőttek megmagyarázzák, hogy mindazt a szépet, amit az iskolából magunkkal hoztunk, felejtsük el, mert az ott tanult igazságokkal nem sokra megyünk az életben. Néha nem szavakkal magyarázzák ezt nekünk, hanem példamutatással. S ha mi tisztességesek maradunk, az sok esetben a felnőttek romboló példamutatása ellenére történik. A felnőttek, akik a fiatalokat nevelni akarják, előbb önmagukat neveljék meg. A nevelés alapja a példamutatás.

A találkozó után Tamangó bemutatott Jutkának. Együtt mentünk haza. Érdekelt ez a szomorú arcú, fiatal lány.

– Jutka, ha nem ért félre, meghívnám magát. Beültünk a Berlin Étterembe. Záróráig mesélte az életét.

Hazakísértem. Gyalog sétáltunk a Szilágyi Dezső térig. A búcsúzásnál azt mondtam:

– Jutka, írja meg mindazt, amit elmondott nekem.

– Mi értelme lenne?

– Nem tudom, de kérem, írja meg. Úgy, ahogyan nekem elmesélte.

Kezet nyújtott.

– A viszontlátásra. – Megfordult, és felsietett a lépcsőn. Pár hónap múlva felhívott telefonon. Ír. Nemsokára befejezi, s ha megengedem, felhozza a „paksamétát”.

Egy év telt el. Ígéretét betartotta. Izgalommal kezdtem az olvasáshoz. Amikor elolvastam, sokat tűnődtem, mit csináljak az írással. Írjak belőle regényt, szerkesszem meg, vagy tanácsoljam neki, hogy az írásban szereplő személyek sorsát „csomózza” el?

Döntöttem. Jutka írásán nem változtatok semmit.

Néhány szereplő azonban közelebbről érdekelt. Felkerestem őket, beszélgettem velük, akiket nem találtam meg, azokról adatokat gyűjtöttem, és ott, ahol szükségesnek láttam, a megismert részletekkel kiegészítettem Jutka írását. Az ő szövegébe azonban nem javítottam bele, mert maga az írás is Jutkára jellemző, az ő fejlődését, emberségét tükrözi.

Most pedig átadom az olvasónak Jutka regényét.

Hétéves voltam, amikor édesanyám 1945. január 2-án meghalt. Az úttesten felrobbant gránát szétfreccsenő szilánkjai több járókelőt halálra sebeztek, anyámat nyakán érte a repesz, s szinte lemetszette a fejét. Arccal feküdt a havas járdán, amikor rátaláltunk. Keze halálában is görcsösen markolta a sásszatyor fülét, amelyben fél kiló kukoricakenyér, két-három marék szárított sárgaborsó, kevéske tarkabab meg néhány szem krumpli volt.

A klinika előtt temették el, a parkban. Kázmér Dénes bácsi ásta a sírt. A fagyott földben pengett az ásó. Kázmér néni – Kató mama – a sír mellé állt, zsebkendőjével felitatta szeméből a könnyeket. Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is. Könnyeimen át láttam, hogy Kázmér bácsi nem sírt. Átkozódott. Szidta a háborút, a németeket, az oroszokat, szidott mindenkit. Valószínűleg barátjára, apámra gondolt, kiről negyvenháromban hallottunk utoljára, mikor megkaptuk az eltűnéséről szóló hivatalos értesítést.

A temetés után Dénes bácsiék vettek magukhoz. Az Üllői úton laktunk, egy háromemeletes házban. Ők az első emeleten, mi a földszinten. Dénes bácsi műszerészműhelye az alagsorban volt.

A felszabadulásig senki sem törődött a lakásunkkal, nem vetettek szemet rá, mert a bombák és a belövések elől mindenki a pincékbe menekült. Az ostrom után azonban sokaknak szemet szúrt az üresen hagyott lakás. „Ha a kislány amúgy is Kázméréknál lakik – mondogatták –, miért van szüksége önálló főbérleti lakásra? A fél város romokban hever, az emberek tízezrei fedél nélkül maradtak.”

Február végén Dénes bácsival beballagtunk a Nemzeti Bizottságba. Mi az eljárás akkor – kérdezte –, ha egy főbérleti lakásban magára marad egy hétéves kislány? Anyja meghalt, apja valószínűleg hadifogságban van, rokonai pedig nincsenek.

„Hol van az a lakás?” – kérdezték az illetékesek. Dénes bácsi a vállát vonogatta. Hát ő bizony nem tudja, csak úgy elvileg kérdezi, mert érdeklik őt a bonyolult jogi problémák. Furcsa válaszokat kapott. A válaszokból azonban megértette, hogy a lakás nem tartható fenn. Amíg apa távol van, ideiglenesen át kell adnunk a Bizottság által kijelölt igényjogosultnak.

– Süketelnek, Katókám – mondta, amikor hazamentünk. – Nem hagyjuk magunkat átverni. A jó fene tudja, hogy Jocó mikor keveredik haza. Még az a cifraság is megtörténhet, hogy haza sem jön.

– Hazajön – mondta Kató mama határozottan, és rám nézett.

– Hazajön.

– Mikor? És mi lesz a lakással addig? Bízd csak rám. Eladjuk a lakást és a bútorokat, a pénzt pedig megfiaztatjuk.

Vállalták a gyámságomat, s amikor a hivatalos papírokat megszerezték, Dénes bácsi értékesítette a lakást, de nem ám inflációs pengőért! Üzletember volt, rendszeresen látogatta a börzét, ismerte mindennek a napi árfolyamát. Nem mindig és nem mindenben volt törvénytisztelő, s mások is harácsoltak azokban a hónapokban, miért járjon ő rosszul? Az én „vagyonomra” különösen becsületesen vigyázott. Amikor az infláció megszűnt, több mint tizenötezer forintot helyezett el a nevemre az egyik bankban.